Hazatérés az irodalomba

Kész regény – mondhatnánk okkal Böszörményi Zoltán életútjáról. A Kolozsvárról induló alkotó megjárta a Securitate pincéjét, aztán a tengerentúlra emigrált. Szülőföldjére visszatérve megteremtette az erdélyi szórványmagyarság napilapját és a legnagyobb példányszámú magyar irodalmi folyóiratot.

Bár huszonévesen két kötetet is megjelentetett Erdélyben, utána igencsak kacskaringósan alakult a pályája: volt politikai üldözött, majd gyáros, aztán megalapította a legolvasottabb magyar irodalmi lapot. Hogyan vezette vissza a sors Aradra és az írott szóhoz?
– Visszatérésem nem valamiféle hirtelen döntés eredménye. Ez a táj kedves számomra, ezek a fák, mezők az enyéim… És az sem mellékes, hogy Kolozsvárott olyan mesterek neveltek az irodalom és az anyanyelvem szeretetére, akik azóta már nagy írók – például Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, a nemrégiben elhunyt Bálint Tibor, Fodor Sándor és Tamás Mária –, és olyan alkotókkal indulhattam együtt a pályán, mint Szőcs Géza, Balla Zsófia vagy Mózes Attila. Igaz, én később valahogy elkallódtam. Mégis megírtam két könyvet: az Örvényszárnyakat, amely 1979-ben jelent meg Bukarestben, valamint a Címjavaslatokat, amely két évre rá látott napvilágot, és súlyos következményeket vont maga után.
– Miért veszélyeztette verseskönyve a szocialista Románia biztonságát?
– A kötetben, ha áttételesen is, szó esik ezeréves vágyról, a történeti Magyarország visszakívánásáról, de hogy emiatt irredentának és románellenesnek nyilvánítottak, az azért túlzás. A Címjavaslatok megjelenése után a szekusok levittek a pincébe, ott tartottak nyolc órán át, aztán megkérdezték, láttam-e már halálos balesetet. Én hetykén azt feleltem, hogy igen, mire visszakérdeztek: szeretném-e, ha velem is hasonló történne? Ekkor villant át az agyamon: ezek engem tényleg meg akarnak ölni? Tehát végül is a Címjavaslatok vitt el engem Kanadába.
– Ott hogyan próbált beilleszkedni?
– Nagy segítségemre volt a torontói Magyar Ház közössége, élén Ormay Józseffel, az akkori elnökkel, valamint Erdélyből elszármazott feleségével. Jó érzés volt látni, hogy nekik korábban sikerült megbirkózniuk azokkal a gondokkal, amelyekkel én küzdöttem akkoriban. Torontóban a magyar rádió adását szerkesztettem, közben elvégeztem az egyetemet, és végül megalapítottam első saját cégemet.
– Mivel foglalkozott a vállalat?
– Cég- és termékneveket gyártottunk. Az első két heti bevételemről szóló hatezer dolláros csekket lefénymásoltam, kinagyítottam és berámáztam, de nem elégedtem meg ennyivel: még nagyobb céget szerettem volna. A sors úgy hozta, hogy 1991 nyarán nagy volt a forróság Torontóban, és a gazdaság is megtorpant. Úgy döntöttem, hazautazom Erdélybe, hogy nyolc év után meglátogassam a szüleimet. Ott aztán olyan érzésem támadt, mintha mindenütt százdollárosok hevernének a földön, csak senki nincs, aki lehajolna értük.
– Milyen vállalkozásba kezdett a szülőföldjén?
– Fényforrásokat vásároltunk a Tungsramtól, azokat adtuk tovább, és az első tizennégy hónap alatt 2,2 millió dollárnyi tiszta nyereségre tettünk szert. Ezt látván a Tungsram azon kezdett dolgozni, hogy ne én legyek az egyedüli képviselőjük Romániában. Erre megharagudtam, és megvásároltam egy éppen eladó fényforrásgyárat. Amikor a Tungsram akkori alelnöke meglátogatta a vállalatot, kihívott a folyosóra, és azt mondta: nem ad neki három hónapot, és csődbe megy a cég. Én az feleltem: nem kell addig várnia, már csődben vagyunk, de én kihúzom belőle a céget. Sikerült is, és aztán Temesvárott is felépítettem egy gyárat. Persze ebben – mint annyi mindenben életem során – Isten segítsége is benne volt. Végül 2003 decemberében viszonylag csekély összegért kénytelen voltam megválni gyáraimtól.
– Ezt követően tért vissza Aradra és az irodalomba, nem csupán szerzőként, de mecénásként is. Miért döntött úgy, hogy vagyonát a magyar kultúrára áldozza?
– Sikeres gyárosként az a gondolat kezdett foglalkoztatni, hogyan tudnék én abból, amit nekem adott a sors, visszajuttatni valamit a közösségemnek. És ekkor jutottak eszembe a torontói Magyar Házban megtapasztalt élmények. Úgy döntöttem, létrehozok egy intézményt Aradon, ahol otthonra lelhetnek a város magyarjai. Hat és fél hónap alatt fel is építettem a Jelen Házat, és hét éve megvásároltam az azonos című lapot, amely azóta Nyugati Jelen néven működik tovább.
– Miért fejlesztette tovább a Nyugati Jelent a dél-erdélyi szórványmagyarság napilapjává?
– Úgy éreztem, a lapnak csak akkor van létjogosultsága, a szórványban élő magyarság életét is befolyásolhatjuk azzal, ha naponta friss, magyar nyelvű sajtóterméket kínálunk neki. Elsősorban a fiatalokat próbáljuk megnyerni, hogy őrizzék meg iskoláikat, magyar intézményeiket, és szülőként majd magyar iskolába írassák a gyermekeiket. Ha senki nem vállalja fel ezt a prófétai szerepet, akkor lassan elmállanak a szórványok. De másképp is segítünk. Volt, hogy azt mondták: csinálnak új óvodát, ha a tejet meg a kiflit a Nyugati Jelen fizeti. Kifizettük. Persze ebben nemcsak az én áldozatom van benne, hanem minden munkatársamé is, ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni.
– Hogyan alapította meg végül az Irodalmi Jelent, amely azóta a legnagyobb példányszámú magyar irodalmi folyóirat?
– Lépésről lépésre „önállósítottam” az Irodalmi Jelent, amely eleinte a Nyugati Jelen melléklete volt, és öt éve jelenik meg önállóan. Arra kértem a lap szerzőit, hogy hagyják otthon a kitüntetéseiket, a szablyáikat, a revolvereiket, és ez meg is hozta az eredményét. Szerzőgárdánk egyre bővül, és anyaországi közönségtalálkozóinkon is sokan elmondták, mennyire örülnek annak, hogy végre létezik egy olyan irodalmi lap, amely fittyet hány a politikára.
– Közben a lap negyvenezer dolláros regénypályázatot írt ki.
– Az Irodalmi Jelen azért lát napvilágot újság formátumban, hogy a nyomdaköltségen megtakarított összeget az alkotóknak adhassam. Minél több írástudója van egy nemzetnek, annál gazdagabb, annál értékesebb. Nemcsak szóval, hanem pénzzel is támogatnunk kell íróinkat.
– Nemrégiben jelent meg Aranyvillamos című verseskötet-trilógiájának „harmadik szakasza”. Az új összeállítás versei jóval elégikusabbak, elmélkedőbbek a korábbiaknál.
– Nyilván, ugyanis az Aranyvillamos első két szakaszában az Örvényszárnyak és a Címjavaslatok verseit dolgoztam át. Az elmúlt két évben viszont alkalmam adódott arra, hogy megírjak egy vadonatúj kötetet. Sok mindenről le kellett mondanom akkoriban. Hová menekül ilyenkor az ember? Vissza a szóhoz. Ezt az állapotot tükrözi az Aranyvillamos harmadik szakasza. Azóta elkészült a következő verseskönyv A semmi bőre címmel, és közben Barbadoson megírtam első regényemet is Gondolom, hogy létezem címmel, ami a híres Descartes-i mondás újragondolása. A könyv parabola az emberről, aki szeretné megtalálni a helyét a világban, de képtelen erre, mert a körülmények ellene dolgoznak.
– Saját útkeresését írta meg ebben a regényben?
– Nem, semmi önéletrajzi elem nincs benne. Behatárolhatatlan helyen játszódik ez a lebegtetett történet. Ez a megoldás is eszköz volt arra, hogy hangsúlyozzam, mennyire tragikus a mai ember helyzete. Hogy szeretne odasimulni valakihez, szeretné jól érezni magát, szeretne szeretni, ám egyszer csak ott találja magát egyedül, kétségbeesetten. Mindig önmagán kell segítenie, megtalálnia azt a belső energiát, amivel továbbmehet, és kiáshatja magát a mindennapi gondokból. Mindössze százötven oldalas a könyv. Úgy érzem, a mai regénynek rövidnek kell lennie és izgalmasnak, hogy egy ültő helyében elolvashassa az ember, és aztán azt mondhassa: ettől a könyvtől kaptam valamit. Van benne filozófia és gondolat, cselekmény és tragédia, s persze nem hiányzik az a bizonyos katarzis sem, amiről Poétikájában Arisztotelész beszélt. Én ilyennek képzelem el a XXI. századi regényt.