Kézdivásárhelytől a Vatikánig

Egyszerűen elmondhatatlan, milyen kisugárzása volt, ráadásul mindenkit megjegyzett azonnal, ha találkozott vele – a Kézdivásárhelyről származó Kovács Gergely atya így emlékszik vissza II. János Pál pápára, akivel a Vatikán kulturális bizottságának főosztályvezetőjeként többször is találkozhatott. Amikor bemutatták a szentatyának, bátorkodott megjegyezni, hogy Romániából érkezett ugyan, de magyar. „Ezek után minden alkalommal magyarul mondta: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Vagy: Éljen Magyarország!” Gergely atya az Örök Városban mesél őszentségéről s arról, milyen magyarnak lenni a pápai államban.


Alba Iulia – köszöntötte egyszer a főpásztor már messziről mosolyogva Kovács Gergely atyát, ezzel is jelezve, emlékszik, hogy a magyar pap a gyulafehérvári egyházmegyétől érkezett. Mivel II. János Pál napjai teljesen be voltak táblázva, a fiatal magyar atya körülbelül háromhavonta láthatta az egyházfőt. Egy-egy találkozás azonban életre szóló élmény volt mindenki számára – idézi fel feledhetetlen emlékeit.
– Mindenki, aki kezet foghatott vele, vagy csak egyszerűen a szemébe nézhetett, tudhatja, milyen kisugárzása volt. Ezt tovább erősítették spontán megnyilatkozásai: két-három elejtett mondattal mindig meg tudta teremteni az ideális légkört – mondja az erdélyi magyar pap.
Gergely atya ennek tulajdonítja, hogy a pápa kényes helyzetekben is mindig határozott tudott maradni, látogasson akár Kubába, vagy beszélgessen merénylőjével, Mehmet Ali Agcával. Ez a jellemvonása megmutatkozott a politikai jellegűnek nevezhető fellépéseiben is. Utazásait sokszor és sokan próbálták politikai célúnak beállítani (Oroszország azért nem fogadta, mert tartott tőle, hogy meg akarja törni a pravoszláv egyház hegemóniáját), ám ezt a Vatikán minden alkalommal cáfolta. Kovács Gergely szerint a pápa kizárólag a hívekkel való találkozás céljából, az örömhír terjesztéséért utazott egy-egy országba, s bár kijelentései sok esetben akár politikailag is fel- vagy kihasználhatók voltak, a szentatyát sosem ez vezérelte. Ilyen volt két évvel ezelőtti állásfoglalása, amikor elítélte a háborút mint a viták rendezésének eszközét, egyértelműen nemet mondva az Irak elleni hadjáratra. Kiállása a béke mellett akár egyenértékűnek tűnhetne Amerika politikájának elutasításával, ám Gergely atya véleménye szerint ezt nem szabad így felfogni.
– Sokféleképpen lehet magyarázni, ha valaki kiáll valami mellett. El kell fogadni, hogy a nyilatkozatoknak mindig van politikai vonzatuk is, s ha valamit támogatunk, akkor általában nemet mondunk az ellenkezőjére. Ebből azonban nem következik az, hogy mindent politikává alakítsunk – fogalmaz a pap.
Gergely atya kis dolgozószobájában mindig késő éjszakáig ég a villany, éjfélre jár, mire az események sodrában mi is eljutunk hozzá. A falakat polcok takarják el, rajtuk megannyi könyv és feljegyzés. Előbbiek az atya fiatal kora ellenére begyűjtött hatalmas tudásának forrásai, utóbbiak az elmúlt évek eseményeinek dokumentációi. Megannyi emléket rejtő irat, ám korántsem biztos, hogy az utóbbi hét napjairól is készített feljegyzéseket. Aki ugyanis a Vatikánban tartózkodott a szentatya halálakor, sosem feledi el, miben lehetett része, akár kint, a zarándokok tízezreinek körében várakozott, akár a misztikus falak mögött, belülről szemlélte az eseményeket. Gergely atya és munkatársai a rossz hír hallatán a kápolnájukban gyűltek öszsze s imádkoztak.
– Az állapotának romlásáról szóló hírek terjedése óta senkinek sem volt kedve dolgozni, ültünk, imádkoztunk és gondolkodtunk. Minket is, mint bárki mást, az érzelmek kerítettek hatalmukba, arról beszélgettünk, mi is történik. Aggódtunk a szentatyáért, bár a mi életünkben alig volt tapasztalható változás – emlékezik vissza. Nehéz időkben a legfontosabb talán az, hogy kik vesznek körbe bennünket. Gergely atya azt mondja, odabent a „hivatalban” olyanok ők, mint egy család, s ez sokat segít. – Nem úgy kell a kongregációkat elképzelni, mint egy nagy ország minisztériumát, hiszen egy-egy kormányzati egység a Vatikánban legföljebb negyven embert számlál. Mindenki mindenkit ismer, és tudja, kinek mi a szerepe. S ami egyedülálló: az a soknemzetiségű felállás – mondja, rögvest sorolva, hogy csak az ő közvetlen környezetében találni indiai, mexikói, francia, spanyol munkatársakat. Mindnyájan egyet akarnak, közös célért dolgoznak, a véleményük azonban korántsem minden kérdésben egységes. Valóban számít-e, hogy ki honnan érkezett, hiszen a Szentszéknél inkább a közös vallás, mintsem a nemzetiségi hovatartozás biztosíthatja a kohéziót? – merül fel bennünk a kérdés, tudva, hogy Karol Wojtyla is sok lengyelt hozott magával. (Ezért egyébként egy időben „szláv pápának” is nevezték.) Kovács Gergely szerint senki sincs, aki egy országot, egyetlen nemzetet képviselne, a fontos a tudás, a megbízhatóság. Ha a bolgár, az ukrán vagy a fehérorosz egyház kér valamit, éppúgy segíteni kell neki, mint ha Erdélyből keresnék meg.
– Persze ha megtudom, hogy megüresedett valahol egy hely, s én mondjuk Erdélyben ismerek valakit, aki betölthetné a pozíciót, javasolhatom őt. Ilyen szempontból érthető, hogy a pápa is hozott munkatársakat a hazájából.
Mint meséli, a magyar papok rendszeresen összeülnek, elbeszélgetnek akár egy pizza mellett, éppúgy, mint a brazilok, a németek vagy bárki más. Ez nem jelent klikkesedést, az emberek között teljes a nyitottság – hangsúlyozza.


De vajon hogyan kerül egy székelyföldi kisvárosból valaki az egyház vezetésének közvetlen közelébe? Amikor Gergely atya 1987-ben belépett a gyulafehérvári szemináriumba, még nem is álmodhatott a külföldre utazásról. A Ceausescu-rendszer bukása és az azt követő változások után viszont a helyi érsek és a papnevelde vezetősége azonnal úgy döntött, hogy az 1968-as születésű Kovács Gergely kerüljön Rómába. A helyi német–magyar intézetben dolgozott, s közben elvégezte a pappá szenteléshez szükséges tanulmányait. Egyházjogi végzettséget is szerzett, így került haza Erdélybe 1996 nyarának végén. A marosvásárhelyi belvárosi plébánia káplánjaként kezdte meg pasztorációs tevékenységét, ám már a következő húsvétkor megkereste a Szentszék. Rómában ugyanis szükség lett a fiatal magyar atyára, aki doktorátussal rendelkezik, és a magyar mellett beszél románul, megtanult olaszul, németül és angolul. Amint visszaemlékszik, az első két év nem volt könnyű kint az idegenben, de aztán mindenbe belejött, s kisebb kitérők után megtalálta a helyét. Kovács Gergely most a Szentszék kulturális intézetének – mondhatni: kulturális minisztériumának – a kelet-közép-európai referense, valamint a német nyelvterület felelőse.
– Szerkesztek egy újságot, sőt a nemrég elérhetővé vált új vatikáni szerveren én foglalkozom a kulturális ügyekkel – meséli a székely fiatalember, aki úgy tudja, ő az első, aki erdélyi magyarként a Szentszék alkalmazásában áll, s a közhiedelemmel ellentétben román is csak egy van, egy bukaresti egyházmegyés pap. Ugyanakkor két magyar is található az egyház római központjában: Ternyák Csaba érsek a kléruskongregációnál szolgál titkárként, Somorjai Ádám bencés szerzetes pedig az államtitkárságon dolgozik.
A pápaválasztás tekintetében Kovács Gergely atya szerint semmit sem lehet megjósolni. Szerinte nincs olyan kiemelkedő bíboros, aki egyértelmű esélyese lenne az április 18-ra meghirdetett választásnak. Akadnak ugyan olyanok, akik a többieknél nagyobb tekintélyre tettek szert, ám az idő gyakran nem az esélyeseknek dolgozik. Korábban nagy reménységnek számított Carlo Maria Martini bíboros, aki sok vihart kavart reformszellemű kijelentéseivel. A jezsuita szerzetes a kilencvenes évek közepén élte fénykorát, azóta viszont eltelt tíz esztendő.


Mivel a bíborosok kreálásánál a pápa személyes döntéséről van szó, s hosszú szolgálata miatt szinte az összes főpapot ő emelte ebbe a tisztségbe, mind a 116 egyházi herceg (egy Fülöp-szigeteki főpap minden jel szerint otthon marad betegsége miatt) II. János Pál pápa elveit képviseli.
– Nagy változások éppen ezért biztosan nem várhatók azokban az ügyekben, amelyeket a sajtó emleget: ilyen az eutanázia, az abortusz, a homoszexualitás vagy az elvált emberek újraházasodásának kérdése – véli a székely pap. Lényeges változtatásról azért nem lehet szó, mert Jézus Krisztus tanítása ugyanaz kétezer éve, s ezt senki nem változtathatja meg. Az említett témák felvetéséhez viszont épp a krisztusi tanításokat kellene felrúgni. Így például a gumi óvszer használatának támogatásához a házasság előtti nemi életet is jóvá kellene hagyni.
Kovács Gergely inkább azt tartja lehetségesnek, hogy a hangsúlyok változnak meg az egyház irányvonalát illetően, s bizonyos témákkal talán alaposabban foglalkozik majd az új pápa. Persze egyedül nem tudna elvégezni minden munkát, ezért is hozták létre például a kongregációkat, a pápai tanácsokat. Hasonló ez a kormányok működéséhez, hiszen egy miniszterelnök sem dolgozik egyedül, a miniszterek viszont nem hozhatnak nélküle lényegi döntéseket. Pályázatok, világi értelemben vett előrelépések azonban nincsenek a Vatikánban, a tisztségekbe a pápa nevezi ki, akit megfelelőnek tart. Csakhogy a pápa döntéshozó képessége is lehet korlátozott, s a Vatikánnak a halála esetén is tovább kell működnie. Ha az egyházfő meghal, a szabály szerint három kivételével az összes vezetői pozíció megszűnik, de a hétköznapi munka, az ügyintézés folytatódik, még ha nem születnek is lényegi döntések.
Későre jár, ám Gergely atya megemlíti még, hogy II. János Pál volt az első pápa, aki beszélgetett, sőt viccelődött is az újságírókkal, s talán éppen ezzel a – határozottságával jól megférő – páratlan közvetlenségével és sugárzó szeretetével tett tanúbizonyságot a „jó” erejéről, igazodási ponttá válva nemcsak a katolikusok, hanem az egész világ számára.