Előadónak hívtak Budapestre három világhírű építészt: az osztrák Andreas Cukrowiczot, a német Meinhard von Gerkant és az amerikai Steven Hollt. Az utóbbit egyik legtehetségesebb tanítványa, Christian Wassmann képviselte.
Az Alaprajz című folyóirat tavalyi kezdeményezését folytatva azzal a céllal rendez évente konferenciát, hogy a hazai építészet legnagyobb találkozójaként hiteles forrásból ismertesse meg a világ kortárs építészetét, és lehetőséget adjon arra, hogy a résztvevők széles körben vitatkozzanak a magyarországi problémákról. A tavalyi tanácskozásra mintegy hatszáz építész jött el szerte az országból, hogy meghallgassa az osztrák Hans Hollein, az olasz Massimiliano Fuksas és a holland Jacob van Rijs előadását, amint arról korábban beszámoltunk (Acélfelhők. Magyar Nemzet Magazin, 2004. április 17). Az idén a vadonatúj Művészetek Palotája adott otthont az ÉpítőBűvészet – Az építészeti szolgáltatástól az építőművészetig című konferenciának, amelynek befejezése után Zoboki Gábor, a házat tervező csoport vezetője bemutatta a tervezés és építés folyamatát, majd végigvezette az érdeklődőket az új kulturális központon.
Különösen időszerű volt ez a konferencia a mai Magyarországon, ahol az elsődleges gond nem az, hogy nincsenek sztárépítészek által megálmodott építőbűvészeti csodáink, hanem az, hogy nagy értékű épített örökségünk jelentős része katasztrofális állapotban van, kiváló építészeink méltatlan helyzetbe szorultak, és élhető településekről sok helyen csak álmodunk. Pedig ahhoz, hogy mindennek a fordítottja megvalósuljon, már „csak” arra volna szükség, hogy a társadalom valóban a kultúra szerves részének tekintse az építészetet, ahogy Európa szerencsésebb országaiban annak tekintik. Hogy az építészet szakmai szervezetei méltó állami támogatást kapjanak. Hogy a politikusok megértsék, milyen hatalmas erőt és országimázst jobbító reklámot jelent a jó építészet. Hogy a magyarországi építészek ne a befektető kénye-kedvének kiszolgáltatva, alárendelt helyzetben legyenek kénytelenek dolgozni. Ettől azonban még mindig messze vagyunk – derült ki a beszélgetésekből –, noha úgy tűnik, valamiféle változás megindult.
A rigai születésű hamburgi építész, Meinhard von Gerkan, a Berlin-Tegel repülőtér, a hannoveri, pekingi, lipcsei nemzetközi vásár és a 2000. évi hannoveri expó Krisztus-pavilonjának tervezője a világ számos egyetemén tanít Japántól Dél-Afrikáig. Hozzánk Pekingből érkezett, és abból a kérdésből indult ki, amelyet Schneller István, Budapest főépítésze tett fel: szükség van-e egyáltalán bűvészkedésre az építészetben? Válasza, amely egyszersmind filozófiájának alapja is: nem. Szerinte az építész akkor a legsikeresebb, ha mindent a lehető legegyszerűbben old meg – anyagfelhasználásban, funkciószervezésben és esztétikailag egyaránt. Arra, hogy ez lehetséges, a természet ad tömérdek mintát: példa erre a tojás mint eszményi forma. Gerkan a párbeszédes építészet híve. Az emberek, az építész, a társadalom és a társadalomtudományok közötti párbeszédé. Tervezéskor négy szempont vezeti: az egyszerűségre törekvés; az egyedi és a sokféle közötti egyensúly megteremtése; a természetben található technika felhasználásának igénye és az, hogy azonosságot adjon az építészetének. Gerkan meg van győződve arról, hogy soha nem szabad olyasmit építeni, ami ember ellen való. Hat és fél éve rendszeresen dolgozik jelentős fejlesztéseken Kínában. Épít új várost, keresztény templomot, egyetemi campust, tudomány parkját, operaházat, színházat és más kulturális létesítményeket, valamint hihetetlen luxussal felszerelt lakásokat. De nem hajlandó kritikátlanul kiszolgálni a megrendelők óhajait, és nem hódolt be a „mágikus” építészet divatjának. Hatalmas méretű munkái arról is képet adnak, milyen viharos sebességgel gazdagodik, változik Kína.
A New York-i sztárépítész, Steven Holl 1989 óta tanít a Columbia Egyetemen, az ő nevéhez fűződik több amerikai múzeum rekonstrukciója, ő tervezte a helsinki kortárs művészetek múzeumát, a Kiasmát (516 pályázó közül nyert) és a Seattle-ben található Szent Ignác-kápolnát. „A szem és a lélek igényeinek egyaránt megfelelő” épületeiért a Time magazin 2001-ben Amerika legjobb építészének választotta. Hollnak az utolsó pillanatban le kellett mondania budapesti útját, ezért fiatal tanítványa, Christian Wassmann adott áttekintést műveiről és két fontos könyvéről, a Parallaxról és A percepció kérdéseiről. Figyelemre méltó, hogy a térben egymástól oly messze élő és dolgozó két építész, Gerkan és Holl filozófiája mennyire rokon bizonyos szempontból. Holl építészetére is egyfajta új minimalizmus jellemző. Összetettségükben is egyszerű, fényben fürdő, letisztult formák, amelyek a japán modernizmusra emlékeztetnek. Épületeit mindig a tájjal való szoros metafizikai és költői kapcsolatban alakítja ki – írja róla több kritikusa. Tervezői koncepciójának fontos eleme az elvágott szivacs elemzésével kialakult szerkezet: a pórusosság.
Steven Holl egyik legfontosabb munkája ma a Kansas Cityben lévő, 1933-ben alapított Nelson–Atkins Múzeum bővítése, rekonstrukciója. Amerika egyik legnagyobb művészeti múzeuma ez, amelyben a világ minden tájáról őriznek műtárgyakat. Különösen értékes az ázsiai, valamint az európai modern festészetet és szobrászatot bemutató kollekció. A múzeum szabadtéri szoborparkjában kapott helyet a legjelentősebb Henry Moore-gyűjtemény. Az épület méreteit jobban el tudjuk képzelni, ha azt mondjuk, akkora, mint egy 67 emeletes felhőkarcoló – lefektetve. Holl azzal nyerte meg a bővítésre kiírt pályázatot, hogy tervei maximálisan tiszteletben tartják a tájat és az eredeti épületet, amelyben minden egyes műalkotást úgy világítanak meg, ahogyan ott, azon a helyen éppen kell: rejtett mesterséges fénnyel vagy természetes fénynyel. A tervek igazodnak ahhoz a stílushoz, amelyre a múzeum különböző gyűjteményeit bemutató termekben éppen szükség van. Az új tereket 2007-ben adják át a nagyközönségnek.
Holl most dolgozik a bostoni műegyetem, a MIT (Masachussetts Institute of Technology) új hálócsarnokának tervezésén is. Amerika egyik legnagyobb épületének bővítéséhez Kanadában előre gyártott panelelemeket használ, amolyan nagy lyukú szivacsot hozva létre bizonyítékául annak, hogy betonból is lehet érdekes formákat kialakítani. A hálótermek bútorait is az ő irodája tervezi, minden diák hét, sokféleképpen variálható modult kap. Izgalmas feladatot jelent számára a pekingi nemzeti múzeum felújítása és bővítése és egy új pekingi városrész tervezése. Az utóbbi színvilágát az ősi kínai építészetből kölcsönözték. A város összes funkcióját felsorakoztató negyed középpontjában hét hatalmas torony, „égi híd” kapcsolja össze a közös tereket, és mindegyik épület leplezetlenül mutatja saját szerkezetét. Akárcsak Gerkannak, Hollnak is nagyon jók a Kínában szerzett tapasztalatai: a munkások jól dolgoznak, a fejlesztők a tervező oldalán állnak. (Mi vajon mikor jutunk el oda, hogy ezt általánosságban elmondhassuk?)
Ugyancsak Holl tervezi a Bécshez közeli Langenloisban, bukolikus szőlőskertek között azt az új látogatóközpontot, amely a város alatt húzódó, kilencszáz éves pincerendszer alaprajzára épül rá. Ez a vendégek előtt is megnyitott borászat-kőlabirintus a kulcs a föld fölötti központhoz, amelyben hatalmas borszaküzlet, kávézó, szálloda és előadóterem-sor kap helyet. Az idén ősszel megnyíló, lábakon álló hotelből a vendégek kiúszhatnak majd a szőlőskertek közé. Az épületkomplexum berendezését itt is Holl cége tervezi, jó érzékkel és finom humorral kihasználva a hely szellemét. (A dugót formázó lámpa parafából készül, a széket a szeszélyes kacskaringókat leíró szőlőindák ihlették.)
A fiatal bregenzi Andreas Cukrowicz tíz év alatt küzdötte fel magát Ausztria, sőt Európa legkeresettebb tervezői közé. Emberléptékű, falusi környezetbe tervezett többgenerációs faházaival, iskoláival, kulturális épületeivel minden tekintetben egyszerűségre törekszik. Építészeti filozófiája ebben Meinhard von Gerkanéval rokon.
Az elmúlt évek itthoni változásait Fegyverneky Sándor, az Országos Lakás- és Építésügyi Hivatal (OLÉH) alelnöke foglalta össze. Megalakult az OLÉH, befejeződött az utóbbi évtizedek legnagyobb kulturális intézményének építése (Művészetek Palotája). Elkészült Budapest középtávú fejlesztési programja. Hetven építészettel és dizájnnal foglalkozó folyóirat jelenik meg az országban. A legjelentősebb építészeti elismerést jelentő Ybl-díjat végre méltó helyen, a Parlamentben adják át, az idén először. Felmerült a Fővárosi Közmunkák Tanácsának újraélesztésének igénye, ez az intézmény elveiben ma is példaértékű. Folyamatban van az építészeti zöldkártya kidolgozása, a Nemzeti Építési Tervarchívum létrehozása. Ma már minden világszínvonalú építőanyag elérhető Magyarországon – sorolta a pozitívnak tartott jelenségeket Fegyverneky. Összefoglalóját azzal zárta: Mi az igazi bűvészet ma Magyarországon? Hatvan nap alatt építési engedélyt szerezni (tegyük hozzá: vannak kiválasztottak, akiknek sikerül!), olyan jó és szép házat tervezni, amely megépül, és ki is fizetik. Ezzel a nem is anynyira humoros végszóval sok mindent elmondott hazai közállapotainkról.
Az előadásokat követő vitában, amelyet Wesselényi-Garay Andor vezetett, a szakmai szövetségek vezetői – Weiler Árpád (Magyar Építőművészek Szövetsége), Eltér István (Magyar Építészkamara) és Budai Imre (Budapesti Építészkamara) – elmondták: azért küzdenek, hogy az építészetet valóban a kultúra részének tekintsék Magyarországon, és legyen valódi képviselete. Összeállították a minőségi épületek jegyzékét, tavaly mintegy ötven kiállítást rendeztek, ebből negyvenet saját erőből, miközben a tagdíjakból tartják fenn magukat. Megjegyezték, hogy az utóbbi néhány hónapban annyi politikus járt náluk, mint az előző ötven évben összesen, az új kulturális miniszter pedig kijelentette, hogy számára az építészet éppoly fontos, mint a festészet vagy a zene. (Kérdés, hogy ebből a jövőben mi következik.) Túlságosan nagy optimizmusra egyelőre nincs okunk, hiszen a Nemzeti fejlesztési tervben egyetlen szó sincs az építészetről. A kamarák most azon dolgoznak, hogy az általuk készített építészeti programot a Nemzeti fejlesztési terv részeként fogadtassák el. Felmerült az építészeti múzeum elhelyezésének kérdése. A világörökséghez tartozó Andrássy úton régen üresen álló volt Párisi Áruház, a Divatcsarnok eszményi helyszín lehetne. Egy nevének elhallgatását kérő hivatalnoktól származó információ szerint erősödött az esély, hogy a Divatcsarnokból építészeti múzeum legyen. Ugyanakkor persze kereskedelmi lobbik is pályáznak erre az épületre. „Ha a politika akar építészeti múzeumot, lesz rá pénz. Ahhoz, hogy akarjon, lobbizni kell, ugyanakkor az építészetnek ki kellene szabadulnia a pártpolitika szorításából” – hangsúlyozta Szalai András építész-filozófus.
Rendkívül fontos megoldandó feladat az építészeti köznevelés, a kortárs építészet minél szélesebb körű megismertetése (ebben a médiának is fontos szerepe lehetne), a tervezési etika erősítése, a műhelyek összefogása. Külön figyelmet érdemel, hogy – amint Bálint Imre elmondta – a jog gúzsba köti a szakmát. Hiába van etikai bizottsága a kamarának, az etikai eljárások után nem teheti közzé a vétkesek nevét, merthogy az személyiségi jogot sért. (Ki védi azoknak a személyiségi jogait, akik nap mint nap szembekerülnek a rabló tőke képviselőinek akcióival, tehát tudniuk kellene, kik azok az építészek, akik etikátlanul őket szolgálják.)
Eltér István szólt arról: az építészhallgatók remekül szerepelnek nemzetközi pályázatokon, évente legalább húsz–huszonöt kitűnő építész-diplomatervet lát, de összeállítóik két-három év alatt eltűnnek. Ezeket a friss diplomásokat azonnal föl kellene venni a kamarába – javasolta, és bejelentette: kötelezővé teszik a rendszeres időközönkénti továbbképzést az építészek számára. (Jelenleg ez az egyetlen szakma, ahol nincs továbbképzés, ami abszurd, hiszen naponta jelennek meg új anyagok, eljárások, szerkezetek.)
„Keressük a nagy könyvet, miért ne kereshetnénk a nagy házat is. Az a varázsdoboz, amit televíziónak nevezünk, erős mintákat, divatokat, eljárásokat közvetít, tehát általános felelőssége is van a köz iránt” – vetette fel Fábry Sándor, aki a második kerekasztal-beszélgetés meghívottja volt.
Minden valamirevaló iskolában azt tanítják, hogy nem szabad rossz példákkal illusztrálni a mondandónkat, mert az ragad meg az emberek emlékezetében (lásd különösen a helyesírást). Bármily didaktikusnak tűnik is, sürgősen módot kellene találni arra, hogy a nagyközönséggel is megértessék, miért jó egy-egy épület. Ezt éppúgy meg kell tanulni, mint a betűvetést vagy a számolást.
origo.hu
Sokkoló felvétel került elő a tragikus motorbalesetről – videó
