Fehér és fekete

Különös társaságot hozott össze a sors – no meg a hadkötelezettségről szóló törvény – jó három évtizede egy budai laktanyában. A „Hotel Kinizsiben” dekkoló híradós alakulat fontos feladatkört látott el, a szocialista magyar légteret őrizte. Mi óvtuk a dolgozók békés álmát a gaz imperialistáktól, szegény civil honfitársaink, ha sejtették volna, le sem merik hunyni a szemüket…
Túlkorosak, sumákoló szolgálathalasztók, előfelvételisek, pesti protekciósok alkották az ezredtörzs sorállományának javát, a többieket – konyhásokat, gépkocsivezetőket és az őrkatonákat – Szolnok és Tolna megyéből sorozták. Volt valami elgondolás ebben, összevegyíteni az iskolázott, városi gyerekeket a tanulatlan, szegény falusiakkal, hadd egyenlítődjenek ki az osztálykülönbségek.
Az újoncok között volt egy cigány fiú. Nédónak hívták, Szajolról vagy Szandaszőlősről vonult be, pontosan nem emlékszem már. Tizennyolc évével gyereknek számított köztünk a nagyra nőtt, szelíd, megszeppent fiú. Volt egy nála pár évvel idősebb élettársa, kétgyermekes asszony, már egy harmadik, közös gyerekük is volt, mégis beszippantották a seregbe. A dolgos srác a zsold tízszeresét megkereste otthon, kétségbe volt esve, mi lesz a családjával nélküle. Esténként hangosan ábrándozott az asszonyról: „Ilyenkor fürdeti a gyerekeket, mossa a pelenkát a kádban, mélyen előre szokott hajolni…” Ez volt az egyetlen dolog, amiért nehezteltünk rá, különben mindnyájan egyetértettünk abban, hogy szegény srácot sürgősen le kell szerelni. Elmentünk az ezred politikai tisztjéhez, kértük, küldjék haza Nédót, még a végén kárt tesz magában, amúgy sincs semmi értelme gyötörni a morzejelekkel, mert két hét után kiderült, hogy nem ismer minden betűt az ábécéből. Hál’ istennek egy kisebb baleset meggyorsította a dolgot, és pár hét után hazaengedték. Máig megbecsüléssel gondolok erre a jó érzésű, szorgalmas fiúra, akinek éjjel-nappal csak a kötelességén, a szerettein, a gyerekfejjel bevállalt családján járt az esze.
Pár hónappal később kaptunk egy másik cigány bajtársat (akkoriban a romázás még sértésnek számított). Buzásinak hívták, Bölcskén vagy Madocsán lakott. Valami zűrös személycserével helyezték át hozzánk, nagyon meg akartak szabadulni tőle. Ezt hamar beláttuk: a csávónak a szeme se állt jól, mondhatni, pont az ellentéte volt Nédónak, sunyi, lusta, erőszakosan kötekedő alak. Basáskodott az újonc szakaszban, az ágyon fekve parancsolt a mafla pesti kopaszoknak. Mindig a kezében volt a bicskája. Egy vasárnap este, amikor a laktanyában maradtak a hideg vacsorát osztották el maguk közt, Buzási magához ragadott egy vekni kenyeret – ami négy katona fejadagja volt –, a felét levágta magának, s amikor a többiek rászóltak, a késével hadonászva fenyegette őket. Pechje volt, a századügyeletes tizedes észrevette. Az eset a szokásos retorziót vonta maga után: pedáns körlettakarítás.
Másnap délelőtt a politikai tiszt többünket magához rendelt. Miféle cigányellenes kilengés történt a körletben? Kiderült, hogy Buzási honvéd már reggel panaszt tett nála: azért mosattak fel vele folyosót, mert cigány. A „roma jogvédők” akkoriban még sehol sem voltak. Buzásit hamarosan továbbhelyezték, később valami súlyos ügye volt, és katonai fegyintézetbe került. Mindez harminc-egynéhány éve történt, csak most jutott eszembe.