Hogyan legyél humoralista (83.)

(NUGYVUN)
Iftenem! nugyvun éve már… hogy koméd… (iázom!) És hogy! (?) Szamárságokat írok (mondok) nugyvun éve már, Istenem! – Így helyes… essel és nem effel… (eggyel.) – Hogy a Nugyvun mit jelent? azt már a múlt héten a Nágyvánnál sem nagyon értettem. És még hátra van – jövő hétre – a Nigyvin. A Nogyvonról egyelőre még nem gondolkodom. Pedig a Nögyvön vóna a legtelitalálóbb. A Nügyvünnel és a Négyvénnel immár kész lenne a lelt-tár… (A Nagyvan már végképp a bőség zavara.)
Negyven év! Tele csodásabbnál csodálatosabb kudarcokkal! (Freud… én sikerekkel.) Mikor például az Erkel Színházban voltam… ahol minden jegy Erkelt… Jáj! (illetve juj!) A rádió végig közvetítette… még az én fellépésemet is… a színpadra. Olyan hangosan léptem fel… több disznósággal szemben… (pedig nem is a mokaszin olasz bőrtalpú cipő volt rajtam.) Bessenyei, Sinkovits, Eperjes, Balczó között is talán a legnagyobb siker… re én vágyakoztam… De mégsem kezdhettem úgy a műsoromat (ahogy aztán befejeztem). Mert valamit azért a taps előtt is mondani kellett… A tapsért, sikerért… mi mindent meg nem tesz az ember… beh jó, hogy a soraim ennyire rímelnek… (Kinek jó ez?!)
– Azért volt ott az Erkelben ilyen egeket – is – verő… istentelen… (mert Isten van! azért a „telen” kicsivel.) Azért arattam ilyen – ma már olyan – észvesztő sikert… mert a – lassan induló – tapsorkánt végig alázatosan, vagyis mozdulatlanul eltűrtem… Meghajolva… a közönség ízlése… (telensége) előtt. Magyarán, addig nem mozdultam el… meg… míg az utolsó tenyér is nem tért (örök) pihenőre… (Nyugodjak már meg… békével.) És tudod, hogyan szól egy tenyér – se – ha nem csattan…
Végül, hogy egyáltalán mit adtam elő az Erkelben ezen – azon – a fantasztikus gálaesten (délelőttön), nem tudom már… Még azt se, volt-e a végén: hooogy volt!(?) és milyen volt ott a közönség előtt meghajló kopasz fejem szőkesége? … (hangom selyme). De azt tudom, hogy dús kalásszal jő a sárguló nyár… mert írói vénám is a negyven év alatt megizmosodott… Az átütő siker… átütötte bicepsziálisan gusztustalanul kidudorodó Piszkos Fred Astaire-sen szürke flanelnadrágom felett a matrózgalléromat. – Hogy milyen volt szürkeségem? Azt már vénülő agyammal sem tudom… (már vénülő kezemmel húzom ki a szemöldöködet…)
– Mi volt még a nágy? nugy? negyven év alatt? – A vándorlásról most már hosszú volna… (és – mikrofon nélkül – a pusztába kiáltó csak…) Még a negyven napról is… pedig a kísértet bejárt… bejáratos volt… több, mint negyven évig… (ki sem ment… azóta sem.)
– Mi volt még? – kérdezte (nem velem kapcsolatban) Ottlik Prózájában az író – s meg is felelt rá (helyettem). Hó. Sok hó. Bólogatott, tűnődve. Arról folyt a beszélgetés, hogy miként éltek az emberek, milyen lehetett a pásztorok, nemesek, városlakók mindennapja a harmincéves háború idején. Milyen lehetett egy ember élete Napóleon korában? A katona csatározott, a kancellár cselt szőtt; de amiről a történelemkönyv hallgat, mit csináltak az emberek? Mondjuk, egy ulmi könyvkereskedő? Vagy egy milánói diák, egy toulouse-i hentes? Megtudhatjuk-e ezt?
– Ha százötven év múlva – mondta az író (tehát Ottlik) – ükunokám magolni fogja ezt a mai háborút, történelmi leckéje alapján ne igyekezzék majd elképzelni a mi életünket, mert siralmasan keveset tudhat meg ilyen módon a valóságról.
– Igen, ez tanács. Egyenesen a történelem számára mondom. Történelmi tény például, hogy 1942 júniusában foggyökérgyulladásom volt. Hogy mostanában újra Rilke verseit olvasom.
– S mi volt még? Mi volt még ezekben a háborús esztendőkben (mert akkor is az volt!), ami fontos, lényeges, mélységes élmény, ami az életem titkos tartalma, legvégső valósága? Például: sok hó is volt.

S mi volt még? – ezt már én, eSGYé mondom: beszédhiba. Gyerekkoromban nehezen ejtettem ki a szavakat, szótagokat. Magyarországból is csak addig jutottam el, hogy: Ma-ma.