Melyik dominó dől el legközelebb? – találgatják a szakértők a posztszovjet térség „színes forradalmai” közepette. Különböző forgatókönyvekről lehet olvasni, a legbiztosabbnak azonban az tűnik, ha George W. Bush minapi beszédére hagyatkozunk. A Nemzetközi Republikánus Intézet washingtoni ünnepségén felszólalva az amerikai elnök hitet tett a demokrácia exportjának folytatása mellett, hangsúlyozva, hogy a szabadság további utat tör magának a Kaukázusban és Közép-Ázsiában. Fokozott figyelemmel igyekeztek kiolvasni a jövőt a Bush által elmondottakból Fehéroroszországban, Üzbegisztánban, Kazahsztánban, Azerbajdzsánban és Örményországban. A Ki lesz a következő? című játékban az eddigi tapasztalatok alapján megbízható fogódzót nyújthat a választási naptár is. A felsorolt országok uralkodó elitjének van a legtöbb félnivalója a változások hullámától. A legközelebb azonban akkor járunk az igazsághoz, ha az elmúlt 18 hónapban történtek közös vonásait figyelembe véve próbáljuk előrevetíteni a jövőt.
A volt Szovjetunió három jól elkülöníthető régiójában (Kaukázus, Európa, Közép-Ázsia) mentek végbe politikai fordulatok, ám ezek sorából egyértelműen kilóg az andizsáni lázadás, amelyet az iszlám radikális faktor miatt igyekszik mindenki gyorsan elfelejteni. Az üzbegisztáni események cáfolják ugyanakkor azt az elsősorban Amerikában sokat hangoztatott érvet, hogy e „forradalmak” fő célja a demokratizálás. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy az új rezsimek elvetik az elődeiknél tapasztalt autoriter megnyilvánulásokat. A grúziai tapasztalatok például egyértelműen ebbe az irányba mutatnak. Kirgizisztánban még kevésbé lehet demokratikus fordulatról beszélni, Ukrajnában ugyanakkor lehet ilyen értéktartalma a politikai őrségváltásnak.
Mégis a változások fő indoklásai között szerepel, hogy ezek a rezsimek elhasználódtak, elfáradtak. Ahogy az okokat boncolgatva Sztanyiszlav Belkovszkij orosz politológus fogalmaz, hiányzik vagy megroggyant a politikai elit hitele, beleértve sok esetben már az autoriter vezetők karizmáját is. Feszítőerő a belső mobilitás hiánya is: ezek a rendszerek betokozódtak, részlegesen meg is bénultak. Nem szabad elfelejteni, hogy mindegyik érintett országban jelen volt a hatalom körein belüli ellentét is, amely – különösen látszik ez Ukrajna esetében – gyengítette a folytatására kijelölt utódot. Szemmel láthatóan hiányzott a hatalom által megtestesített pozitív jövőkép is. Elengedhetetlen feltétel a világi ellenzék megerősödése és az a tény, hogy az „uralkodó” nem kész vagy nem képes az erő alkalmazására. Szerepet játszik a „forradalmi hangulat” megteremtésében a különböző etnikai konfliktusok és klánellentétek felszínre kerülése, szociális gyúanyagként egyes körzetekben a már-már elviselhetetlen szegénység, az uralkodó osztály és a bürokrácia mind ellenszenvesebb összefonódása, a korrupció elburjánzása, végső soron pedig a már nem tolerált választási csalások.
Szembetűnő az is, hogy a szovjet időszakban szocializálódott vezető réteg egyszerűen lemaradt a hatalmas gazdasági és társadalmi változások mögött, s a régi elit egyre kevésbé képes működtetni azokat az intézményeket, amelyek az elmúlt másfél évtizedben kialakultak. Ezzel szemben a fiatalok már másképp gondolkodnak, így igencsak megérett a helyzet a generációváltásra. E belső okok megléte mellett azonban elengedhetetlen az amerikai szerepvállalásban és támogatásban megtestesülő külső érdek is, amelyet alapvetően Oroszország (Közép-Ázsiában kiegészülve Kínával) és az Egyesült Államok közötti geopolitikai vetélkedés mozgat. E két tényező közül mindegyik jelen van, de egyiket sem érdemes túldimenzionálni.
Mindezek figyelembevételével valószínűsíthető, hogy a legtöbb helyen (Oroszország külön történet) nagyjából öt éven belül a legfelső szinten is lezajlik a nemzedékváltás. Fehéroroszországban és Türkmenisztánban, valamint kisebbrészt Kazahsztánban ezt a folyamatot érzékelhetően lassíthatja a vezetők, Lukasenko, Nijazov és Nazarbajev karizmatikus személyisége, legitimitása és a szociális gyúanyag hiánya, az amerikai geopolitikai érdekek szempontjából viszont a „színes forradalmak” exportjának célpontja mindenekelőtt Közép-Ázsia és a Kaukázus.
A kirgiz fordulat amerikai forgatókönyve
Tanulmányok sora jelent meg arról, hogy a posztszovjet térségben zajló különböző színű „forradalmakban” a belső tényezők mellett milyen szerepet játszik a külső érdek: a régióbeli befolyását növelni szándékozó amerikai politika. S hogy a „forradalmi stábokká” átalakult térségbeli amerikai követségek diplomatái valóban megdolgoztak a bérükért, azt igazolja a biskeki nagykövet jelentése, amelyet három hónappal a kirgizisztáni fordulat előtt küldött Washingtonba, és amelyet a gazetakg.com szerzett meg és tett közzé.
Steven Joung nagykövet 2004. december 30-i keltezésű jelentése részletesen felvázolja a térségbeli és a kirgizisztáni erőviszonyokat a választások előtt, kitér az eredmények befolyásolására tett erőfeszítéseikre, valamint a további teendőkre. Fél év távlatából, immár a kirgiz fejleményektől elválaszthatatlan üzbegisztáni felkelés fényében, jól láthatjuk, hogy a diplomata és stábja lényegében jól térképezte fel a helyzetet, talán csak egyetlen hibát követett el, alábecsülte a kriminális szférával összekapcsolódott iszlám faktor szerepét.
A jelentés első részéből kiviláglik, hogy az Egyesült Államokat a változások előmozdításakor alapvetően geopolitikai érdekek vezérlik. Így a politikai feszültséget, az instabilitás növekedését a nagykövet a gazdasági válsággal, a társadalom elszegényedésével, a munkaerő külföldre vándorlásával és a hatalmi szervek látványos korrupciójával szemben elsősorban egyes államok növekvő aktivitásával magyarázza. Nevesíti is ezen országokat, kiemelve Oroszország, Kína, Kazahsztán és Üzbegisztán, kisebb mértékben az uniós államok és az Iránból kiinduló radikális iszlám eszmék befolyását. Megnyugtató azonban, teszi hozzá Joung a Kirgizisztánban is aktív amerikai nem kormányzati szervek – a Nemzetközi Republikánus Intézet, az USAID, a Freedom House – felmérése alapján, hogy a fent említettek közül egyik ország sem bír kiemelt szimpátiával a lakosság körében. Megemlíti ugyanakkor, hogy Oroszország azért érezhetően megőrizte itt is régi kapcsolatait, Aszkar Akajev elnök Moszkva protezsáltja, nincsenek azonban bizonyítékok arról, hogy a Kreml vagy bármilyen orosz szervezet anyagilag támogatná bármelyik pártot vagy jelöltet. A dokumentum – az amerikai szempontokat is jelezve – külön kitér Kína térségbeli aktivitására. Mint megállapítja, az amerikai katonai jelenlét Kirgizisztánban feltűnően idegesíti Pekinget, s a kínai vezetés mindent megtesz a szélesedő amerikai jelenlét visszaszorítására, semlegesítésére. Kína segítséget nyújt azon politikusok számára, akik hajlanak a kapcsolatok továbbfejlesztésére, Amerika visszafogására. A nagykövet megjegyzi azonban, hogy Peking láthatóan korán sem tartja elégségesnek Akajev közreműködését az ujgur szeparatizmus és a vallási szélsőségek ellen folytatott kínai harcban.
Az üzbegisztáni fejlemények tükrében válik igazán fontossá az a bekezdés, amely az iszlám radikálisok befolyásának növekedésével és a választások előtti hangulatra gyakorolt negatív hatásukkal foglalkozik. A taskenti merényletekre utalva Joung megállapítja, hogy a biskeki amerikai nagykövetség is a Hizb-ut-Tahrir célpontja lehet. Első kézből szerzett információkra alapozva a jelentés utal arra, hogy az iszlamistákat aktívan támogatják Iránból, Üzbegisztánból és Szaúd-Arábiából. Mint a nagykövet külön megjegyzi, a régióban az iszlám kalifátus létrehozását célul kitűző Hizb-ut-Tahrir vezetősége kapcsolatban áll a csecsen diaszpórával is.
Az általános helyzet ismertetése után Steven Joung a továbbiakban a választásokra koncentrál. Mint leszögezi, „figyelembe véve a térségbeli amerikai érdekeket és a kirgiz demokrácia erősítését, a korábban elfogadott tervekkel összhangban alapvető cél fokozni a nyomást Aszkar Akajev elnökre annak érdekében, hogy a parlamenti választások után visszavonulásra kényszerüljön. Figyelembe véve e terv kivételes fontosságát, az ellenzék nem tűnik elég erősnek ennek kivitelezésére. Annak ellenére, hogy Akajev többször kijelentette, nem kíván indulni elnöki megbízatásának meghosszabbításáért.” A nagykövet ezután megjegyzi, Akajev hívei érzékelik, hogy az ellenzék a választások Grúziában és Ukrajnában megismert forgatókönyvének ismétlésére készül, s a lakosság orosz nyelvű és más kisebbségeire támaszkodva igyekeznek ennek megvalósítását megakadályozni.
A jelentés ezután a hat erőt tömörítő ellenzéki blokk belső viszonyait elemzi, megállapítva, hogy az Egyesült Államok számára a legelfogadhatóbb jelölt az elnöki posztra Kurmanbek Bakijev volt kormányfő lenne. Joung megjegyzi, hogy Washington támogatásáról biztosítva őt, néhányszor személyesen is találkozott Bakijevvel. Az ellenzéki politikus a nagykövet beszámolója szerint egyetértett mindezzel, felhívta azonban a figyelmet arra, hogy a Grúziában és Ukrajnában észrevehető kétértelmű amerikai szerepvállalás miatt a nyílt támogatás kontraproduktív lenne, negatívan hatna az ellenzék népszerűségére. Így Bakijev a győzelem utáni együttműködésre helyezte a hangsúlyt, kiemelve, hogy Moszkvával is fontosnak tartja a kapcsolatok fenntartását. A jelentés megemlíti az akkor még börtönben lévő exbelügyminisztert, Feliksz Kulovot, aki az események tervezettől eltérő alakulása esetén kiválthatja Bakijevet. Különösen sikeres együttműködésről beszél a nagykövet Roza Otunbajevával kapcsolatban. Kiemeli, hogy a volt külügyminiszter rendelkezésére bocsátott alapok segítségével létrehozták a bizonyos nem kormányzati szervezetek lobbitevékenységét és az Oroszország beavatkozását megakadályozni hivatott média hálózatát.
A demokratikus ellenzék esélyegyenlőségének jegyében Joung kiemelt feladatnak látja „Akajev rezsimjének lejáratását, rámutatva annak korrupt voltára és proorosz irányultságára, feltételezhető választási viszszaéléseire. Ennek érdekében a követség mellett működő demokratikus bizottság, a Soros Alapítvány és az Eurázsia Alapítvány biskeki fiókjai az USAID közreműködésével felkészítették arra a választók politikailag aktív csoportjait, hogy különböző típusú rendbontásokkal bénítsák meg az elnök híveinek számító jelöltek tevékenységét. Emellett megszervezték a független média finanszírozását.” A nagykövet megjegyzi azt is, külön hangsúlyt fektetnek arra, hogy az alapvetően nyugati orientáltságú fiatalok körében népszerűsítsék az amerikai életformát, ezzel is semlegesítsék az orosz hatást. Ennek keretében 45 felsőoktatási intézményben működik a Diákok Akcióban nevű ifjúsági szervezet, amelyet – teszi hozzá – fel lehet használni a választások idején is. Ezzel kapcsolatosan a diplomata megjegyzi, hogy a külügyminisztérium által a különböző szemináriumok, előadások szervezésére biztosított ötmillió dolláros keret nem elegendő.
Összegzésképpen Steven Joung követendő stratégiaként azt ajánlja, hogy „a választások demokratikus voltának és tisztaságának biztosítása érdekében meg kell őrizni a sajtóban meglévő pozíciókat, az ellenzéki kapcsolatokat, s a hatalom diszkreditálására kell összpontosítani az erőket. Be kell bizonyítani, hogy Akajev és követői felelősek a gazdasági bajokért. Ezenkívül hírekkel kell ellátni a sajtót a szabadságjogok különböző megsértéseiről.” A nagykövet Akajev személyes lejáratásának fontosságát kiemelve azt ajánlja, „különböző híreszteléseket terjesszenek arról, hogy az elnök ciklusa lejártával sem kíván távozni a hatalomból”. A diplomata a nyomásgyakorlás érdekében, valamint Akajev táborának bármilyen anyagi támogatását megakadályozandó elengedhetetlennek tartja nyugati humanitárius szervezetek és az EBESZ bevonását a választások tisztaságának ellenőrzésébe. Joung szükségesnek látja a kampányának segítésére 30 millió dollárra emelni az ellenzéki pártoknak a lakosság informálásában eddig is sikeres, a különböző nem kormányzati szervezetek – Országos Demokrata Intézet, Nemzetközi Republikánus Intézet, Freedom House, Internews Network, Eurázsia Alapítvány – által működtetett alapok feltöltésére biztosított összeget. A nagykövet nyomatékosítja, hogy „a külügyminisztérium 2005–2006-os terveivel összhangban a közép-ázsiai amerikai térnyerés növelése szempontjából Kirgizisztán a tádzsik, üzbég és kazah demokratizálási folyamat előmozdításának, a térségbeli kínai és orosz befolyás csökkentésének a kiinduló bázisa”.
