Köznapló

Május 9., hétfő
Hatvan éve fejeződött be a világháború, és mindenki mást mond, mást mutat. A német ZDF tévé úgy tudósít a győzelmi ünnepről, mintha Putyin csak Schrödert hívta volna Moszkvába. A lengyelek megsértődtek, és viszszaváltották a Bolsoj Balett varsói előadásaira vett jegyeiket, mert az orosz elnök nem szólt róluk az ellenállás hőseit emlegetve. De Putyin szája is elgörbült, mikor Bush elment a Baltikumba. Itthon a többség úgy vélte, ez az oroszok ünnepe, így aztán a lelkek csak takaréklángon égtek.
A háború vége számomra egy fotó, Robert Capáé. Amerikai katona fekszik a vérében, az erkélyről zuhant vissza a szobába. Az erkély kövén néhány üres töltényhüvelyt, benn az ellenfényben faragott szekrényajtót látni… Ismerem ezeket a négyemeletes házakat, a nagy gyáralapítások idején épültek a huszadik század elején. A lakások legtöbbje kétszoba-konyhás, falépcső visz fel, vécé a két emelet között, fürdőszoba sehol.
Ugyan hol lehettek a lakói a háború utolsó óráiban? Éltek még? Hittek még? S ha igen, kinek? Hitlernek? Vagy ennek az amerikainak? Örültek, hogy vége, vagy összetörtek lelkileg? Capa följegyzései szerint egy orvlövész végzett az amerikai katonával 1945. április 19-én Lipcsében. Két hét kellett volna még és hazatér.
A tévé totálban mutatta, mint ölelgetik és nyalogatják egymást a Vörös téren a világ hatalmasai. Igen fölemelő képek, ám a győzelem napjához épp nekik van a legkevesebb közük. Az amerikai katona szüleit vagy a lipcsei két szoba, konyha lakóit bezzeg nem mutatják, rájuk senki nem kíváncsi, pedig ők mondanának olyat, amire érdemes odafigyelni igazán.

Május 10., kedd
Kardos G. György ma lenne nyolcvanéves. Jó másfél évig ugyanannak a szerkesztőségnek koptattuk a küszöbét, és gyakran beszélgettünk. Szeretett és tudott beszélgetni, mert ahhoz is tehetség kell, és téved, aki azt hiszi, a beszélgetés titka a jó duma. Nem – az odaadó figyelem. Akkor döbbentem rá, mikor végleg elment, hogy ebben a műfajban is elmúlt valami. Elmúlt, híg lett, s talán ezért jut eszembe: panaszkodott, sokan arra sem képesek, hogy meghallgassák a másikat. Dolguk van, sietnek… Kardos G. a sietséget jellemhibának tartotta.
Mindenről tudott írni, s bármiről írt, olvasója két bekezdés után érezte, jó megmelegedni mondatainak rőzsemelegénél. Ez a nagy író egyszer arra kért, ha látom valamelyik könyvét az antikváriumban, vegyem meg: mert dedikálja őket, az orvosoknál azokkal fizet. Kevés pénze volt… Anyagi kiszolgáltatottsága szakasztott, mint Adyé, Krúdyé, Tersánszkyé – ettől szenvedett és szenved máig a magyar irodalom java.
Nem ismertem senkit, aki úgy tudott volna szólni a nőkről, ahogy ő. Arca kisimult, lassabb tempót vett, mint aki nem a partneréhez beszél, inkább egy aszszonyhoz, aki sok széppel ajándékozta meg. Ilyen percekben ritkán szívta meg cigarettáját, mosolyogva nézett a semmibe. A paradicsomban járhatott, mert legnagyobb tehetsége az élethez volt. Ahhoz az élethez, amely több, mint az irodalom, és erre nem ő, hanem Füst Milán a bizonyság; mikor öregkorában dicsérték a darabjait, legyintett, és azt mondta: inkább éltem volna… Kardos G. György a könyvein kívül ezt a tudást hagyta ránk. Élni kéne vele.

Május 11., szerda
Immár nem kétséges, Magyar Bálint fordítva ült a lóra. De mondhatnám úgy is, fentről kezdte építeni a piramist. Felsőoktatási törvény, kétszintű érettségi – az ember okkal kérdezte: miféle alapra kerül midez? A miniszter, úgy tudjuk, nem örül, ha emlegetik előtte Klebelsberg Kunót, pedig nem ártott volna, ha visszalapoz a magyar oktatástörténet könyvében, mielőtt belefog reformjaiba. Elég lett volna csupán a húszas évekig lapoznia. Tovább azért nem, mert Eötvös József kivételes korban lett nagy egyéniség, alkotó ember és férfi, hozzá mérni bárkit nem volna igazságos.
Viszont a háborút vesztett, Trianonban szétszabdalt, szomszédaink által karanténba zárt Magyarország talán összevethető az Európai Unióhoz csatlakoztatott Magyar Köztársasággal… Hisz az előbbi állapota gyászos volt, az utóbbié korlátlan lehetőségeket hordozó – a hozzáértőket idézem. A tönkretett ország kultuszminisztere, Klebelsberg Kunó mégis képes volt arra, amit a Magyar nagylexikon szócikke így ismertet: „Széles körű iskolareformot dolgozott ki, az 1926. évi VII. tc. alapján három év alatt közel hatezer modern népiskolai tantermet és több mint kétezer tanítólakást építtetett (ekkor hozták létre a tanyai iskolák hálózatát), az iskolán kívüli népművelés fejlesztésére ezerötszáz népkönyvtárat, ugyanannyi iskolai könyvtárat létesített, és ötszáz óvodát is felállíttatott. Ezzel párhuzamosan került sor a polgári iskolák és a középiskolák reformjára […], a középiskolák tananyagának, valamint a felsőoktatás és a tud.-os kutatás intézményrendszerének korszerűsítésére. Nagy súlyt helyezett a Pozsonyból Pécsre költözött Erzsébet Tudományegy., a Kolozsvárról Szegedre telepített Ferenc József Tudományegy., valamint a debreceni Tisza István Tudományegy. fejlesztésére. A vezető- és posztgraduális képzés céljából létrehozta a Collegium Hungaricumok hálózatát (Bécs, Berlin, 1924; Róma, Párizs, Zürich, 1927), az Országos Ösztöndíjtanács felállításával (1927) kialakította a tud.-os ösztöndíjak rendszerét.”
Tett valami hasonlót hat év alatt Magyar Bálint?
Hallani vélem a választ a Szalay utca felől: az akkor volt, ma másra van szükség. Legyen… De mi az a más? Nyilván olyan társadalom, amely „bizalomra” épül. A szó azért kapott idézőjelet, mert Magyar Bálint sokat emlegette az érettségi botrány napjaiban. Ám ez farizeus tempó, hiszen a kétszintű érettségire az abszolút bizalmatlanság vetett már előre árnyékot. A diáknak mostantól nincs neve, kódja van: kartotékadat. A felügyelő tanár pisilni sem engedhet ki csak úgy valakit. Meg kell győződnie arról, a folyosó üres-e, föl kell jegyeznie a biológiai szükség időpontját: 10.25-kor az 1/7-es elvégezte a dolgát… A folyosón felvigyázók cirkálnak, mindenkire figyelnek, mindent jelentenek, az új rendszer ezekben a napokban rideg falanszterré tette a magyar középiskolákat – ilyen a felnőttek csodás világa, amelybe az érettségi után lép az új nemzedék? Gyönyörű kezdet… Ez az igazi botrány!
Hogyne, kellett már az új… A szerves fejlődés lehetőségét negyvenöt után szétverték a kommunisták, szovjet tanügyi módszert erőltettek ránk, a magyar pedagógia zsenijét pedig, Karácsony Sándort eltakarították, úgy is mondhatnám: megölték. Mi lett a következménye a tankönyvekbe foglalt sok hazugságnak? A tanárok kiszolgáltatottságának? Az, amiről egyformán hallgat a politika bal- és jobboldala, hogy igenis van a mai Magyarországnak a szegénységnél sokkal súlyosabb baja is, ez pedig a tudatlanság, a minden jót elgáncsoló butaság. „Beszél” a tévéhíradóban egy verbális analfabéta, és kiderül, ő a polgármester. Még hogy a szellem napvilága süt be minden ház ablakán… A terjedő sötétségben van, ahol gyertyányi fény sem világít. Erre jön 1994-ben egy kormány, és oktatási minisztere azt fontolgatja, miként legyen csupán hat osztály kötelező a nyolc helyett. Ugyanez a miniszter pár év múlva megtiltaná, hogy a tanárok elmondják a szülőnek: drogozik a gyerek. Ki volt ez a miniszter? Magyar Bálint.
Többször emlegettem a Köznaplóban Indiát, ezt a példaadó országot, amely megmutatja a világnak, mit jelent a valódi demokrácia, hogyan kéne tisztelni a vallási és mindennapi hagyományokat, viszont nem szóltam a kezdetről. Gandhi iskolájáról, aki úgy vélte a húszas években: ahhoz, hogy megszülessen az új India, új lelkeket kell teremteni, erős és tiszta lelkeket, amelyek valóban indiai lelkek. Romain Rolland pontosan leírja, hogyan folyik a nevelés Gandhi módszere alapján a bölcsek táborában: az asrámban.
A gyermekeket négyesztendős korukban lehet beadni, s ott maradnak végig: a tanulmányi idő tíz év. Szüleiktől elválasztják, tehát azok nem ellenőrzik őket. A gyerekek egyszerű ruhát viselnek, egyszerű vegetáriánus ennivalót kapnak, nincs szabadnapjuk a szokásos értelemben, de kapnak hetenként másfél napot személyes munkájukra, és évenként három hónapot arra, hogy Indiát gyalogszerrel bejárják. A hindi nyelv és egy dravida dialektus elsajátítása mindenki számára kötelező. Azonkívül meg kell tanulniuk az angolt mint második nyelvet és öt indiai nyelv írását. Saját dialektusukban tanulják a történelmet, a földrajzot, a matematikát, a gazdasági tárgyakat és a szanszkritot. Gyakorolják a földművelést és a kézi szövést. Az oktatást áthatja a vallásos szellem.
Hogy ez a múlt századi módszer már elavult? Szellemisége semmiképp. Gandhi szándékával, miszerint az új Indiához erős, tiszta indiai lelkeket kell nevelni, abszolút összecseng, ami egy magyarországi zsidó iskola falán olvasható: „Zsidó ifjúság nélkül nincs zsidó jövő.”
Fordítsuk le magyarra, és erőltessük meg az emlékezetünket, esetleg lapozzuk fel az újságokat: találunk-e bennük erre utaló kijelentést Magyar Bálinttól? Hasonló szándékot? Egyetlen szót a lélekről? Javaslatot, hogy a gyermeknek meg kell ismernie a fizikai munkát? Nem és nem. Most, hogy immár minden tanügyi elképzelése megbukott, és nincs fórum, ahol ne protestálnának hamvába holt tervei ellen, még most sem volt képes egy emberi mondatra. Olyan gesztusra, amely arra utal, hogy vannak érzelmei, és nem csak a politika szeszélye ültette már másodszor egy nem neki való székbe.
Azt írtam fentebb, hogy felülről kezdte építeni a piramist. Még ez sem lett volna végzetes. Följegyeztem valamikor egy amerikai tudósjelölt okos mondatát: „Ha a levegőbe építettél várakat, nem kell, hogy lezuhanjanak. Építs alájuk alapot: ide a földre…” Magyar Bálint semmit nem épített légvárai alá. Összedőltek, ő pedig a romokat látva megsértődött. Ez az abszolút bukás. Pártja kivívhatja, hogy székében tartsák, de aki képtelen arra, hogy kimondja: hibáztam, az nemcsak bukott miniszter, az bukott ember is. Szomorú példa. Már-már elrettentő…