Meztelenül az erdőben

Néhány hónapja hazajött Amerikából az egykori Bizottság együttes tagja. Szó volt arról, hogy ő lesz a Millenárison nyíló Jövő Háza művészeti vezetője. Aztán minden másképp alakult. Május 13-án indul Los Angelesbe Fábry Sándorral, akivel Szibérián keresztül hazahozzák Wahorn csatahajó méretű régi Cadillacjét. (Pontosabban, mivel a kedvenc járgányt időközben eladták, Wahorn másik kocsit vásárol a műsorfolyam kedvéért.) A nagy utazást a tervek szerint 2006 februárjától láthatjuk az egyik kereskedelmi adón szubjektív útijegyzetek formájában, Újrakötött barátság – Cadillac Drive címmel.
– Úgy hírlik, azért tért haza Amerikából, hogy a Jövő Háza művészeti igazgatója legyen.
– Nem csak ezért jöttem. Kíváncsi voltam, mi történt itt az elmúlt tíz évben. De egyáltalán nem lep meg, amit tapasztalok. Amerikában, ha probléma adódik, az emberek leülnek, és addig nem kelnek fel, amíg meg nem oldják. Magyarországon mindenki azonnal bűnbakot, kiskaput keres. Amikor elmeséltem egy amerikainak a Jövőkapu tervét, azt kérdezte: hol találod meg rá a pénzt? A magyar barátom meg azt tudakolta rögtön: hol találod meg a kiskaput?
– A tehetetlenség talán nemcsak illúzió vagy genetikai hiba nálunk, hanem többnyire maga a valóság.
– Az tényleg igaz, hogy itt az élet sok területét nem szabályozzák törvények. Érthetetlen, hogy a magyar parlamenti képviselők nem azzal foglalkoznak, hogy ezeket a hiátusokat mihamarabb rendezzék.
– Ugyanakkor épp a tehetetlenség tanítja meg az embert arra, hogy sorsa van.
– Ilyesmi egy amerikaiban nemigen merül fel. Alkotmányukban szerepel, hogy minden amerikainak joga van a boldogsághoz, és ők ezt komolyan veszik.
– De hát önt sem elégítette ki maradéktalanul az amerikai boldogság. Azt nyilatkozta, nem találta meg kedvenc írói, zenészei Amerikáját.
– De, azt azért megtaláltam. Megtudtam, hogyan éltek, miképp hozták létre azokat a műveket, amelyeket tőlük ismertem. Csak azután jött a tanulási folyamat. Meg kellett értenem, hogy az az Amerika már nem létezik, sőt ahogy elnézem, idehaza is kezdenek hasonló állapotok kialakulni. A létező Amerika pedig egészen másképp működik, mint ahogy elképzeltem.
– Úgy tűnik, beletanult valamelyest a kinti világba.
– Már 14–16 éves koromban tudtam, nem lehet életcél, hogy anyagi javakat szerezzünk. Mégis úgy gondoltam, előbb megszerzek mindent, csak utána mondok le róluk. Hiszen könnyű lett volna arról lemondani, ami nincs.
– Vásárolt autókat is.
– Éppen olyanokat, amilyenekre vágytam. Aztán kipróbáltam egy repülőt is, de rájöttem, hogy az már nem kell. Unom az egészet. Leszámoltam már ezzel a dologgal, és hálás vagyok Amerikának, hogy ezt megadta nekem. Tudom, hogy az embernek akár egymagában, meztelenül az erdőben is boldogulnia kell.
– Fábry Sándorral újabb könyvet készítenek…
– Nem, most inkább hazahozzuk Amerikából az autómat. De ez is izgalmas lesz. Két ötvenes férfi Alaszkában, Szibériában egy nagy Cadillackel. Szó lesz az ősmagyarokról, összehasonlítjuk az amerikaiakat és az oroszokat, elmegyünk azokra a helyszínekre, ahol kedvenc olvasmányaink játszódtak.
– A művészet kalandja akkor egy időre szünetel?
– Inkább azt mondom: véget ért. A festészetnek és a magas kultúra más műfajainak volt néhány jó évtizedük. De ennek vége. Bebizonyosodott, hogy ha az egyént felszabadíthatja is a művészet, még sincs valódi társadalomformáló ereje. Nem kell az embereknek. Amerikában mindenki akkora művész, amennyi pénzért el tudja adni az alkotásait. Amikor Van Gogh napraforgós képét bemutatták egy kiállításon, sokan a megnyitó előtti éjszakán az utcán aludtak, de nem azért, mert Van Goghra voltak kíváncsiak, hanem mert látni akarták a képet, amely 30 millió dollárt ér.
– Néhány éve Magyarországon is sokat cikkeztek arról, hogy a táblaképfestészetnek befellegzett. Akkor azt írták, a fotó, a film, a tévé az oka a változásoknak.
– Amikor ezek átvették a festészettől és a grafikától a reklám, a szemléltetés szerepét, a festők, grafikusok örültek, hogy megszabadultak a tehertől, és megkötések nélkül ábrázolhatják belső valóságukat. Ma egy hajdan komoly magyarországi galériában is azt mondják, olyan képeket vesznek be, amelyekkel a vevő együtt tud élni. Ez nagyjából azt jelenti, hogy megy az ülőgarnitúrához meg a függönyhöz.
– Ha valóban vége a festészetnek, az azért is tragédia, mert a festészet képes ábrázolni az ember ősi, belső képeit, a virtuális látvány meg többnyire csak azok helyére tolakszik.
– Inkább azt mondanám, a festmény arra inspirálhatja a nézőt, hogy a fantáziájával kiegészítse a képet. A Kádár-korszakban azért is volt sikerük a festményeinknek is és a Bizottság együttesnek is, mert nem volt semmi, ami a kor emberének életérzését kifejezhette volna. Megnézett egy kiállítást, vagy meghallgatott egy koncertet, és ha nem értette is, mindenbe azt képzelhetett bele, amit akart. Ma egészen más a helyzet. Nincs szükség a képzeletre: a tévé, az újságok azt lesik, mire vágynak az emberek, és legtöbbjüket ki is szolgálják. Régen minden öt évben láttunk egy jó képet, és arra gondoltunk, az hatott ránk egyedül a következőig. Ma, ha odaülök a számítógéphez, egy nap ezer jó képet is találok, bármelyiket kinyomtathatom. A Kádár-korszakban például sokszorosítani sem volt szabad.
– A táblaképfestészethez az egyszeriség, a birtoklás is hozzátartozik.
– Hát ezek kiesnek, de szerintem nem baj.
– Így a képzőművész még a műgyűjtőkön sem tud meggazdagodni.
– A műgyűjtésnek semmi köze ahhoz, hogy egy kép milyen művészi értéket képvisel. De ha egyszer a művészet magánüggyé vált, azt sem lehet elvárni, hogy így vagy úgy fizessenek érte. Most átmeneti korszakot élünk, idehaza minden barátom ösztöndíjakra hajt. De ennek az időnek is vége lesz. Miért is adnák oda olyasmiért az adófizetők pénzét, ami nekik maguknak nem kell.
– Ön régebbi interjúiban arról beszélt, hogy a művésznek mindig szüksége van valamilyen ütközőpontra. A nyolcvanas években az eszköztárukba beletartozott az önök zenei és vizuális neoprimitivizmusa.
– Valóban úgy gondoltam akkor, hogy nem akarok tanulni, mert minden tudás megvan az emberben születésénél fogva. Úgy negyven körül ezt eluntam, mégiscsak tanulni kezdtem. Az is igaz, úgy éreztem a Bizottság-korszakban, hogy olyan utakon járok, ahol még senki sem járt.
– Kifejezőeszközeik akkoriban sok tekintetben botrányosnak számítottak. Úgy rajzoltak, úgy festettek, úgy nyúltak a hangszerekhez, mint a gyerekek, és olyan ábrákkal rótták tele képeiket – például stilizált és kevésbé stilizált nemi szervekkel –, mint közülük is a vásottabbak. Akkor ez a szabadságvágy adekvát kifejezésének bizonyult. Tizenvalahány évvel később, amikor már senki semmin nem csodálkozik, milyen érzés ugyanilyen motívumokkal képeket festeni?
– Nem tudom, mikor látta utoljára a képeimet, de idehozom az albumot, nézzük át együtt… Hát, úgy látszik, nem tudom megtagadni magamat, de azért egyre kevesebb az ilyen témájú ábra. Nem is nagyon festek egyébként mostanában, inkább komputergrafikákat készítek.
– Mit szólt a merészebb témájú képekhez a prűd Amerika?
– Nem szólt semmit. Nem is volt rájuk különösebben kíváncsi.
– Idehaza azért, gondolom, megmaradt a közönsége.
– Nem úgy érzem. Az utóbbi időben két kiállításom is volt. Interjút jó pár lap készített velem, de a kiállításokról még a szaklapok sem írtak.
– Arról is beszélt korábban, hogy a művészek számára ma nincs igazi ütközőpont.
– Régebben másképp gondoltam, de most már azt mondom: minden művészet, a valóságshow is, a bulvárlap is, a graffiti is az. Mert mindegyik kifejezi valakinek a szabadságfokát.