Paraszti jövendő mai szemmel

Országos baloldali felhördülés fogadta 1945 után Veres Péternek a támadások kirakatába kihelyezett könyvét, a Paraszti jövendőt. A termelőszövetkezetesítés indítása előtt kisgazdasági, kisüzemi és egyáltalán nem ismeretlen fogalomként családi gazdaságokról beszélni a legnagyobb ellenszervezkedésnek számított. Mindenféle ellenség lett egyszerre a politikus-író, aki egyebet nem tett, átértékelte a földosztás utáni helyzetet, összehasonlította országon belül a termelési viszonyokat, és felvázolta a háborús romokból csak éppen lábadozó magyar parasztság elkeserítő, mégis jövőt is látó holnapját, és megírta a jó gazda számításaival alátámasztott lehetőségeit: hogyan is tud megállni, közép-európai módon megfelelni a magyar parasztság az új követelmények között az ország eltartásának. Abból indult ki: minden ország népe csak magára építhet az alapellátás előállításában. Oly sok megpróbáltatás ellenére meg kell termelni az ország mindennapi kenyerét, hozzá hárommillió ember háztartásában a húst, a zsírozót – amelynek addig naponkénti éhezője volt –, és emberi életet, azaz tisztességes munkát kell minden család számára teremteni, mert ez a megélhetés parancsa.
Gazdasági cseléd, részes arató, de már pályamunkásig kiemelkedett, tapasztalatokkal felkészült politikai vezetőként le merte írni, hogy a paraszti jövendő nem más, mint a felelősséget vállaló nemzet, amelyből a népet soha többé nem lehet kihagyni, kifelejteni. A jogos földosztás után kiszélesedett a társadalmi alap, erre kötelező építeni.
Bizonyos, hogy furcsán néznek némelyek, milyen apropóból fordultam vissza az úgymond történelem előtti korba, de erre jogosít fel az új kor legjelentősebb paraszti megmozdulása: tiltakozás, tüntetés a kormány mezőgazdasági politikája ellen. „Hazamentek a parasztok.” „A fővárosi parasztdemonstráció véget ért, meghátráltak.” Elég csupán ezt a két sértő, hazug és bántó mondatot újraidézni (s ezek akkor elhangzottak), de a következményt sem lehet elhallgatni: a kormány egyik „legsikeresebb” miniszterét mégis magukkal sodorták a történések. A ki nem fizetett pénzeket ki kell fizetni, az EU előírásait be kell tartani, s minden törvényes eszközzel érvényesíteni kell a rendet, amely nélkül nincs biztonságos mezőgazdasági előrelépés.
Mindenki megnyugtatására: a traktorok nem készülnek a Parlament elé, a parasztember soha nem volt a sztrájkok fegyverének forgatója, leghatalmasabb parancsolója, az idő gazdálkodott a napjaival. Csakhogy a szándékosan visszatartott jogos támogatások késleltetését már bírósági úton lehet megtámadni. A kiegyenlítetlen számlákat lehet tornyozni, de az már vétségnek fog számítani. A gazdakörök vezetői nem azért küszködtek, hogy erőt mutassanak, hanem az emberszámba alig vett gazdákért, akik magukban semmire nem juthattak volna. Bármilyen különös, de a parasztságnak soha nem volt igazi érdekképviselete, és most visszatetszést keltett, hogy a saját érdekükben megszólaltak. Szokatlan, ismeretlen volt a megmozdulás, egy azonban bebizonyosodott: Európában nem lehet többé tegnapi balkáni vagy szovjet időkből való „beavatkozással” intézkedni.
Kétségtelen, olykor magunk is megzavarodhatunk, hiszen olyan felébresztő fagyos zuhany ér bennünket, mint az utóbbi napokban, amikor a magyar miniszterelnök kijelentette: Magyarország a felső tízezer állama lett. Fél évszázados kommunista vezetés után ezt csak úgy odavetni nem mellőzhető elszólás. És ha a felső tízezer állama Magyarország, hol található abban a paraszti jövendő? A tegnapot az elvtársak Veres Péterrel együtt vetették el, ők úgy ítélték: örökre. És a mostani paraszti jövendőnek már híre sem lesz a felső tízezer államában? – kérdezem a mai családi gazdálkodók nevében. Még szerencse, hogy a történelem másképpen felelt – szemben a baloldallal az egykor hatásos gúnyolódásra, erre a felső tízezer államára is lesz más felelet, ha lassabban is őrölnek az idő malmai, sokáig mégsem késlekednek.