Szőke nők és fekete babák

A farsangnak vége, de áll a bál. Most épp Larry Summers miatt. Ő nem akárki, ha fogalmazhatok így, hanem a Harward Egyetem elnöke. Azok közé tartozik, akik nem „futottak még”, hanem „mindenki ott volt, aki számít”. Az értelmi lét kemény magjához. Larry Summers a szellemi elit legfelsőbb dantei szféráját testesíti meg, márpedig egy ennyire valaki szavai még ha kellemetlenek is, a legkevésbé sem vehetők semmibe, nem ignorálhatók – nos, ezért áll a bál. Hősünk, Larry Summers szerint tudniillik a nők alulreprezentáltsága a legmagasabb szintű természettudomány terén a női elme sajátszerű tulajdonságaiból fakad. Larry Summers – Csernus doktor új keletű szállóigéjével élve – „bevállalta”, hogy provokál, ami maradéktalanul sikerült is neki. Az általa elmondott beszéd másnapján már nőszervezetek és jogérzékeny politikusok deklarálták: ilyen nincs. A nők nem lehetnek butábbak a férfiaknál. Ezen már egyszer s mindenkorra túljutottunk. Hímsovinizmus. Miért melegítjük fel a régi előítéleteket?
Vajon előítélet-e, hogy a nők nők és a férfiak férfiak? Előítélet-e a kettő közti különbség? Az „ítélet”, a ma illőnek és üdvösnek tekintett alaptétel szerint férfi és nő kétféle számítógép, de a vincseszterük egyforma. Igen ám, csakhogy az agy nem „telepítve van” a testbe. Agy, test, tudat – összefügg. Larry Summers és más kutatók kimutatták, hogy a „szemre való” különbség férfi és nő közt idegélettani szinten is megmutatkozik. A női elmében a két félteke közti kooperáció sokkal aktívabb, a nők mintegy önmagukkal is többet beszélgetnek. Nyitottabbak, mint a férfiak. Emiatt aztán az érzelem nyelvi áttétje, kifejezettsége is szabadabb a nőknél. A férfiak képtelenek elmondani problémáikat. A női figyelem polimorf, a férfiak inkább egy dologra koncentrálnak. A férfi személyiség autista jellegű, márpedig a Rainman óta tudjuk, hogy az autista személyiség rendkívüli matematikai képességgel jár együtt. Meglehet, épp ez a jellegzetesség vezet a férfiak felülreprezentáltságához a természettudományban? Az autista monománia? Egon Friedell írta a lángelméről: „A tehetség sokoldalú, változóképes, alkalmazkodó és átalakuló, a lángelme többnyire merev, monumentális egyoldalúság.” A célzott, egy vadra koncentráló kutatómunka márpedig inkább igényel merev, monumentális egyoldalúságot, mint sokoldalú tehetséget. Akkor viszont Izlandon miért jobbak a lányok matematikából?
Nem is oly rég úgy gondolták, hogy a férfi- és női test közti különbség is előítélet. Jöttek a traktoroslányok és Rákosi elvtárs arról ábrándozott, hogy meghódítjuk a természetet, a Szovjetunió 25 év múlva utoléri az Egyesült Államokat, és a nők is valamikor utolérik a férfiakat, edzés kérdése az egész. Ma másképp gondoljuk. Úgy gondoljuk, hogy a nemek adta különbség figyelembevétele mellett is megvalósulhat a teljes egyenjogúság. Ma már nincsenek traktoroslányok. Van viszont Csáby Bettinánk és Miló Viktóriánk. Én pedig úgy gondolom, hogy a nemek adta szellemi különbség figyelembevétele mellett is megvalósulhat a teljes egyenjogúság. Nem cél, hogy a nők minden területen érjék utol úgymond a férfiakat, kérdés viszont, hogy miért sakkoznak férfiak és nők két különböző szekcióban, „szexcióban”. Hol késik a koedukált sakk? A szeparált sakk vajon nem előítélet-e? Polgár Judit sohase állhat ki Lékó Péter ellen? A nők végső szellemi emancipációja fizikai emancipációjukhoz hasonlóan vélhetőleg a szentségtörés, illetve a hagyománytisztelet egyidejű elemeit hordozza majd, akárcsak az egyéb emberi különbségek végső emancipációja.
Summers után szabadon ez egyszer ismét átgondolhatjuk, hihetünk-e a szemünknek. Ha szemünk azt mondja, „fekete”, az sötét-e? Ha szívünk szerint a nő szelídebb és anyaságra méltó, akkor eme problémával forduljunk-e orvosunkhoz, gyógyszerészünkhöz? A baj az, hogy évtizedek, évszázadok, évezredek óta a differenciából, a distinkcióból automatikusan diszkrimináció következett. Gyűlölség. Üldöztetés. Gyilok. Ez a baj. A nők anyasága magyarra lefordítva hosszú ideig annyit jelentett, hogy asszony, hallgass a neved. A néger feketesége hosszú ideig annyit jelentett, hogy kisapám, megfürödhetsz a Nagy-Rabszolga-tóban. Michael Jackson nem minden alap nélkül kívánt bő húsz esztendővel Martin Luther King halála után kifehéredni. Ha nem tapasztalnánk vigasztalanul, hogy különbségekre való tekintettel az emberi faj egyetemleges egészéből egyéneket és csoportokat részlegesen avagy teljesen ki lehet zárni, akkor vélhetőleg nem volna bűn hinni a szemünknek. Az a közmegegyezés, amely a nemek és rasszok közt természettudományosan kimutatott vagy kimutatni vélt bármely különbségre a legérzékenyebben reagál, egy kollektív trauma következménye. Az eugenika traumájának következménye. Minden út Goebbelshez vezet. Ma még senki, sem személy, sem csoport nem lehet biztos abban, hogy valamely természettudományosan kimutatott tulajdonságára való hivatkozással nem éri hátrányos megkülönböztetés, és a helyzet csak „fokozódik”. Egyre több a hátrányos helyzetű, a géntechnológia által megbélyegezhető személy. A legújabbnál is újabb kor páriái a hajlamosak. Nem a „ferde” hajlamúak, hanem a hajlamosak. A cukorbetegségre, rákra, szívinfarktusra hajlamosak.
Ez új helyzet, hogy valaki hátrányos megkülönböztetést szenvedhet olyan valamiért, ami esetleg sohasem jellemzi. Új helyzet, amely minden eddiginél pregnánsabban mutatja meg, miképp is működnek az előítéletek.
Eddig úgy véltük, hogy az előítélet által sújtottat valamiképp csak-csak jellemzi az, amiért atrocitás éri, pedig hát klasszikus esetekben is a „hajlamért” kell szenvednie. Az olyan sommás megállapítás, miszerint a cigányok lopnak, a zsidók kuporgatnak, a feketék csak pidgin englishre képesek, és a többi és a többi, semmit sem mondanak az illető egyén személyiségéről, amiként a cigarettásdobozon a felirat se röntgenszemű, nem lát az ember tüdejébe. Korántsem biztos, hogy a dohányzás okozza valakinek a halálát. A valószínűséggel nem tudunk mit kezdeni, mert a valószínűség avantgárd műfaj. Kései vendég a tudatban. Ott a főbérlő változatlanul: a sors. Agyunk, lett légyen szó akár női, akár férfielméről, a statisztikai valószínűséget automatikusan sorsra fordítja le, sorsra fordítja át, s ennek a sorsnak adott vonatkozásban csillagjegy, más vonatkozásban előítélet a neve.
Ahhoz, hogy ne gondolkozzunk előítéletesen, fel kell ismernünk: a statisztika sohase igazolódhat be. Az eset sohase bizonyíthatja be végleg a statisztikát, legföljebb illusztrálhatja. Mindig marad a szabadságnak tere. Az embert saját egyetemlegességéből egyetlen bizonyított tulajdonság sem ragadhatja ki végleg. Mindebből az előítéletek elleni érzékenyebb hangvételű küzdelem következik. Oda kell figyelnünk az előítéletek rejtett paramétereire. Nem minden arany, ami fénylik, és nem minden helyes, ami tisztelettudó.
Előítéletek. Diszkrimináció. Ma már egy jobb főnök nem fordul így Mancikához a kéréssel: egyem a szivit, Mancika, diktálnék, merthogy a férfi beosztottnak sem azt mondja, hogy de klassz a séród, ugye elkészült a kimutatás – viszont a kritikus minden további nélkül ír a nagy költőnő verskötetéről. Károlyi Amy költőnő. Ady nem költőférfi. Így bújnak néhanapján az előítéletek tisztelettudó álarc mögé, s örökítik át a kort, melyben a férfi ember volt, az aszszony pedig állat. Asszonyállat.
A pokolhoz vezető út olykor jó szándékkal van kikövezve, avagy fordítva talán találóbb: a jó szándékhoz vezető út olykor pokolian macskaköves. Bizony, bizony, az előítélet-mentesség legfőbb hívei, leghőbb óhajtói, felkent apostolai némely kijelentésükkel olykor közvetve inkább erősítik, semmint tompítják az előítéletek szellemi kontúrjait. Jól megtapasztalható ez a Győzike-show kapcsán is. Polgárjogi aktivisták, roma vezetők, hivatásos lakmuszok és különböző pártállású értelmiségiek szájából gyakorta elhangzik a következő kérdés: ha már egy roma végre-valahára számottevő terjedelmű adásidőhöz jut, akkor az miért pont Gáspár Győzike? Gáspár Győzike nem jól képviseli a romákat, képviselje inkább akkor már a romákat Gáspár Laci, Oláh Ibolya vagy Caramel, mert ők „normálisabbak”. Igen ám, csakhogy az effajta szemléletmód közvetve feltételezi: egy roma kizárólag „fajának” spirituális önkormányzati képviselőjeként kerülhet képernyőre. Saját jogon, emberi jogon soha. Ez az Egyesült Államok úgy harminc éve, amikor a fehér amerikai színészek a karakter jogán szerepeltek, a feketék viszont mindig a négert hozták.
A Győzike-show szerintem nem roma misszió, e téren akár magával Győzikével is vitatkozom, aki néha így állítja be nyilatkozataiban. Erről szó sincsen. A mai cigányság sokszólamúbb annál, semmint hogy Gáspár Győzike a reprezentánsa, típusa lehessen. Ma már a „cigányzene”, a cigány zene is sokszólamú. Szerintem akkor gondolkodunk diszkriminációmentesen, ha feltételezzük: Győzike a show-ban önmagát képviseli. Pongóról, Segalról se tételeztük fel, hogy a magyarság egészét képviselik, hogy szereplésük jó avagy rossz fényt vet az összmagyarságra. Mesterségünk címere nem országcímer. Ki-ki maga folytassa. Nagyon jólesett, amikor Bangó Margit egyszer arcon csókolt, mint a cigányok üdvöskéjét, jólesik a „tesókámos” szeretet, amely a Big Brother óta sok-sok roma ember részéről ér a Győzikével ott kialakult barátság hozadékaként, mégse hiszem, hogy részemről ez a barátság valamiféle roma misszió volna. Azt se hiszem, hogy politikai vagy egyéb dimenzióban példálódzni kellene vele. Nem. A történet annyi, hogy ifj. Gáspár Győző, ez a nógrádi Zorba lenyűgözött a Big Brother-házban a közvetlenségével, az életstílusával, az őszinteségével, a becsvágyával, rejtett okosságával és közhírré tétetett bugyutaságával, műkönnyes rovázásával – sírásával – és kebel alá rejtett mélységesen mély világfájdalmával. Megértettem, miképpen is működik ez az ember, és a szívembe zártam, jó ismerősök, más barátok mellé. S persze mentem a show-ba – semmi pénzért –, amikor ő egy baráti gesztussal meghívott oda. Mentem, hisz ez a show abban a világban, amely ízekre tépi a családot, a család szeretetéről szól. No meg az ember közelségéről. Igaz, ebben a show-ban a komolyabbik Győzike rejtve marad. A szellem köztisztasági hivatalnokainak ezen kellene inkább töprengeniük. Hogy miért is nem „jön le” Győzike katolikus hite, hogy miért csak a Hír Tv-nek téma, ha együtt kampányolunk a magyarságért az igen mellett. Talán ha volna egy női, cigány magyar külügyminiszterünk. Merthogy az Egyesült Államoknak fekete női külügyminisztere van – Condoleezza Rice.
Az én babám egy fekete nő, a szeme fénylő fekete kő – énekeltük valaha. Condoleezza Rice tiszteletére az amerikai himnusz szól. Ennyi. Kirívóan hatalmas dolog ez, női fekete külügyminiszter a legnagyobb szuperhatalom kormányában, Condi kinevezése antidiszkriminációs vonatkozásban mégis visszhangtalan maradt, hisz Condi kinevezése nem az antidiszkriminatív előítéleteknek megfelelő módon történt.
A diszkrimináció elleni küzdelem mindmáig a baloldal előjoga. Okkal, ok nélkül a jobboldalról világszerte rasszista képet alkotnak a képalkotók. Az Egyesült Államokban a „baloldali” Demokrata Pártra szavaz a feketék és a nők döntő többsége, így aztán a hivatásos antidiszkriminátorok nem tudnak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy épp egy republikánus elnök nevezi ki az Egyesült Államok első fekete női külügyminiszterét, azzal pedig végképp nem tudnak mit kezdeni, hogy ez a külügyminiszter egy héja, kiáll az Egyesült Államok iraki jelenléte mellett, s a legtöbb nagy horderejű, az egész világot érintő ügyben a baloldali, antiglobalizációs előírásoknak ellentmondó véleményt alkot.
Az emancipáció legszebb napja az lesz, amikor abortuszpárti, baloldali, feminista, antiglobalista szervezetek tüntetnek majd Uncle Sam-lobogók alatt Condoleezza Rice ellen. A fekete nő ellen. A fekete nő nézetei ellen. Ettől a naptól fogva Michael Jackson is kijelentheti: Uram, legyek sötét, s a szőke nőknek sem kell majd intelligensen megbarnulniuk.