Vakrepülés

Hallgat a mély, de mostanság a felszín sem fecseg. A június elejére meghirdetett parlamenti államfőválasztás itt kopogtat az ajtón, de amióta Szili Katalin kisebb izgalmak után biztosan megnyerte az MSZP házi jelölőversenyét, nem történt olyan esemény, ami a rejtvény megoldását jelentené. Legalábbis olyan biztosan nem, amiről értesítették a nyilvánosságot. A megdermedt felszín hetek óta a következő képet mutatja: a szocialisták csak a házelnök asszony jelölésében hajlandóak gondolkodni – ez a kongresszusi verdikt –, az úgynevezett SZDSZ néhány renitens képviselőjét leszámítva elutasítja Szilit, míg az ellenzék várhatóan saját jelöltet állít, ha Mádl Ferenc nem vállalja, akkor Sólyom László személyében. Miután a szocialisták önmagukban a parlament kisebbségét alkotják, a fentiekből az következik, hogy támogatottjuk megválasztása még a harmadik, egyszerű többséget igénylő szavazási körben is felettébb kérdéses.
A koalíció mégsem látszik túl aggodalmasnak emiatt, s a közvélemény figyelmét is inkább vonzzák Gyurcsány Ferenc – a kis magyar Hodorkovszkij – hét hónap miniszterelnökség után megkezdett kormányzási kísérletének („száz lépés”) hol bicskanyitogató, hol szórakoztató elemei. A megfeneklett korábbi (kormány)programok, Európa- és egyéb tervek roncsain hajózó, a felmelegített javaslatokat néhány észveszejtő ötlettel megfejelő miniszterelnököt itt magára is hagyjuk, pártja bázisával ellentétben őt amúgy sem sokkolná Szili Katalin kudarca. Sőt.
Az államfőjelölés körüli csend két dolgot takarhat. Az MSZP egyszerűen vakrepülésbe kezdett, miközben politikusai csupán annyit mondanak: ha a képviselők lelkiismeretük szavát követve döntenek a szavazófülke ihletett magányában, akkor a házelnök biztosan befut; vagy a bizakodó nyilatkozatok fedezete a színfalak mögött született alku. Ha az utóbbiról van szó, legalább a politikai ráció mozgatja a pártvezetést. Akkor aztán szárnyalhat a kombinációkhoz vonzódó fantázia: a Dávid Ibolya-féle MDF-maradvány voksokkal rója le háláját a frakció megtartásához elengedhetetlen házelnöki asszisztenciáért, netán a koalíciós partner fenntartásait hangoztatva titokban mégis megszavazza Szilit, miközben a gyanú az állítólagos ellenzéki dezertőrökre terelődik. Legfőbb ügyészre, főpolgármesterre alkudni kétes sikerű vállalkozás, de az érettségi botrány tüzében megpörkölődött Magyar Bálint sorsának bevonása az egyezkedésbe kézenfekvő fejleménynek látszik. Ha megszavazzátok Szilit, tovább cipeljük koloncként a hátunkon a botrányminisztert – üzenhetik a szocialisták. Csakhogy az oktatási miniszter jövőjéről nem a párt, hanem a kormányfő dönt, aki jól tudja, hogy Magyar Bálint nem egy bármikor levehető gyalog a koalíció sakktábláján, de aki szívesebben alkudna Szili Katalin kárára.
Hajlok arra, hogy a csend egyelőre inkább a tanácstalanság jele. Az MSZP államfőjelöltjéről sem hallani, hogy különösebben győzködné a megszavazását deklaráltan elutasító frakciókat. Pártos ülésvezetésével mintha csak a saját táborból próbálna jó pontokat begyűjteni. Gondolja, a nemzet egységét ráér később is kifejezni. Viselkedése végül is érthető: számára az lenne a totális kudarc, ha az első fordulóban annyian sem szavaznának rá, ahány képviselő az MSZP-frakcióban ül. Egy sikertelen elnökválasztási procedúra azonban nem csupán az ő személyes, hanem a kormányoldal egészének a veresége volna. Arról, hogy ezt miként kerülhetnék el, az érintettek mélyen hallgatnak. Pedig ez még mindig egyszerűbb feladat lehet, mint Gyurcsánnyal lépegetni.