– Az 1956 utáni Magyarországon nemzedékek számára volt meghatározó mindaz, ami Lengyelországban zajlott. Mit jelentett az ön korosztályának Lengyelország?
– Az én életemet és a korosztályom életét alapvetően 1956 élménye határozta meg. Ebben pedig már, mint tudjuk, eleve benne van Lengyelország is. Hiszen mit is skandáltunk október 23-án? Minden magyar együtt halad, kövessük a lengyel utat…
– Ez tehát azt jelenti, hogy az ön lengyelimádata is valahol 1956-ban alapozódott meg?
– Igen. Ez a dolog egyik része, a másik pedig az, hogy Lengyelország volt 1956 után számunkra, autóstoppos nemzedék számára az Európára nyíló ablak. Amiért Magyarországon verték az embert, Lengyelországban szervezetten működött. Diákklubok voltak, Wajda-filmek, Picasso-kiállítás, amit akkor nem lehetett Magyarországon elképzelni.
– Tehát több levegő volt akkor Lengyelországban…
– Így van. Mi akkor úgy gondoltuk, hogy ez az abszolút szabadság hazája. Egy teljesen más világ.
– Ezt a nagyobb szabadságot pedig 1962-től folyamatosan élvezhette, hiszen azóta Lengyelországban él, s így nyakig benne volt az ezt követő évtizedek eseményeiben. Miként változott az ország hangulata?
– Az 1968-as események, a szétvert diáklázadás után ez kissé megváltozott, az ezt követő iszonyatos hivatalos antiszemitizmus ugyanis rányomta a bélyegét a hangulatra. A hetvenes évek levegője tehát már más volt. Ez az évtized már a Tenger-melléken kezdődik, a munkáslázadással, amelyet a hatalom véresen vert le, százak pusztultak el. Utána jött 1976, amikor ismét a munkásosztály lázadt, de ekkor már nem volt egyedül, hiszen fellépett mellette a lengyel értelmiség, létrejött a munkásvédelmi bizottság, a KOR. Tehát egymásra talált a munkásosztály és az értelmiség, ami valami csodálatos fenomén volt. És ekkor jött 1980, az igazi csoda, a teljes társadalmi egyetértés. Ez volt a Szolidaritás.
– A Szolidaritás létrejöttét azonban megelőzte egy momentum, amely sorsfordító volt a szétvert, megtört lengyel társadalom számára. Mit jelentett II. János Pál, a lengyel pápa első hazai útja 1979 júniusában?
– A hetvenes évek valóban szétverték a társadalmat. A lengyelek hozzá voltak szokva, hogy beléjük lőnek, ha kimennek az utcára. És ekkor jött a pápa. Az emberek pedig kimentek az utcákra. Milliók voltak a szabadtéri miséken. Én akkor már benne voltam az ellenzékben, és őszintén megmondom, bennünk volt a félsz. Ettől a helyzettől félt a hatalom, az egyház és az ellenzék is.
– S ebben a hangulatban hangzottak el a pápa híres szavai – Ne féljetek! –, amelyekkel II. János Pál lélektani gátakat döntött le. Mondhatjuk, hogy a hatalom itt vesztette el a háborút, még ha a győzelemre jó évtizedet várni kellett is?
– Igen. Ez ugyanis valami csoda volt. Nem lőttek belénk, a hatalom megértette, hogy ezt már nem teheti meg, az utca embere pedig felfogta, ez a veszély nem fenyegeti. Tízmillió ember volt az utcákon, s nem lőttek belénk! Több más ok mellett valahol ez vezetett 1980 augusztusához és az ekkor megszületett kompromiszszumhoz.
– Azért 1980 augusztusa ugyancsak tele volt feszültséggel…
– De még mennyire! A sztrájk kirobbanásának napjaiban egy munka befejezése után a családomhoz mentem a hegyekbe, és azt mondtam magamban, ha jönnek a szovjetek, innen hamar meglátom őket.
– Az azóta legendává magasztosult gdanski villanyszerelő, Lech Walesa lett a vezetője ennek a mozgalomnak. Miért pont őt hozta a felszínre a történelem? Hogyan emelkedett ő ki?
– Elsősorban azért, mert rendkívül karizmatikus egyéniség. Azonkívül azóta azt is elmondhatjuk, hogy rendkívül tiszteletre méltó és tisztességes. Ez az ember a lengyel pápa mellett a legnagyobb lengyel »exportcikk«. Szomorú, hogy ezzel a lengyel társadalom nincs igazán tisztában. Ez az ember nem hazudott, nem részegeskedett, az átlagember azt mondhatta rá: lényegében olyan, mint én. A mai köztársasági elnök ezzel szemben iszik, hazudik, sikkaszt, és – ami a legszomorúbb – az utca embere rá is azt mondhatja: olyan, mint én. Walesának elnökként fel lehet róni egy sor hibát, de ő akkor is a XX–XXI. század egyik legnagyobb lengyele. A probléma az, hogy közben nagyot változott a társadalom!
– Ne ugorjunk ennyire előre, s térjünk vissza a Szolidaritás megalakulásához! Mi változott meg akkor az országban? Nem ijedtek meg egy kicsit a győzelemtől?
– Egy kicsit talán.
– Az egy év múlva bekövetkezettekből látjuk, hogy nem is ok nélkül…
– A legfontosabb azonban az volt, hogy egy országban, ahol nem volt mit enni, ahol szét volt cincálva minden, létrejött egy olyan mérhetetlen, csodálatos emberi egység, amit a mai napig sem tudok elfelejteni. Utána jött a huzavona, jöttek a sztrájkok, a fenyegetések, letartóztatások, de azt hiszem, hogy ez volt talán 1956 mellett életem talán legszebb időszaka.
– Mennyiben változtatott 1980 augusztusa az ön személyes életén?
– Belőlem kihozta mindazt, amit 1956. Az én életemet ez a tizenhárom nap, a remény tizenhárom napja határozta meg. A Szolidaritás is tudatosan nyúlt vissza a magyar ötvenhatos munkástanácsi, függetlenségi hagyományokhoz. Én az 1980–81-es évben, amikor úgy nézett ki, hogy jön a »baráti segítség«, és ebben a magyar hadsereg is részt fog venni, jártam a lengyelországi iskolákat, és több száz előadást tartottam a magyar–lengyel függetlenségi hagyományokról. Megdöbbentő volt, hogy ezek az akkor tizenéves lengyel gyerekek többet tudtak a magyar ötvenhatról, mint a magyar kortársak. A Szolidaritás alatt jelentős számban jelentek meg az írások, a könyvek a magyar ötvenhatról. Talán az sem véletlen, s ebben nekem is van némi szerepem, hogy 1986-ban, a forradalom harmincadik évfordulóján Közép-Európa első ötvenhatos emlékműve Lengyelországhoz, Podkowa Lesnához kötődik.
– Az az erő, amit egymásnak adott a két ország, elvitathatatlan, 1980 után azonban nem lehetett könnyű magyarnak lenni Lengyelországban…
– Mi ekkor egy kicsit bezártan éltünk, jöttek hozzánk néhányan Magyarországról, persze csak azok, akik példának tekintették a Szolidaritást, így nem nagyon érzékeltük a magyar társadalom érdektelenségét. Magyarként én inkább a beavatkozástól féltem. A családom ezt nem értette, hiszen ők nem élték át 1956-ot.
– A bevonulás elmaradt, jött azonban a szükségállapot. Mennyiben változtatott ez a mindennapokon?
– Az én életem például annyiban változott meg, hogy majdnem egy évre felfüggesztettek a munkámból. A mai fiatalok nehezen érthetik meg azt is, hogy először 1990 után, Magyarország varsói nagyköveteként voltam Nyugaton, mert oda egyszerűen nem engedtek ki. De az is jellemző volt, hogy amikor a szükségállapot bevezetésekor kimentem az utcára, egy kiskatona figyelmeztetett, vegyem le a Szolidaritás-jelvényt, mert letartóztatnak. Egy kiskatona, aki a szükségállapot végrehajtására volt kirendelve. Összességében azonban az egész iszonyatos volt. A kilencéves lányom harmad-negyednap sírva ébredt fel éjszaka, hogy nem szabad se bent, se kint lenni, s ezt már nem lehet bírni. A diktatúra a lelkek mélyéig hatott. Nehéz idők jöttek. Szerkesztettem például másfél hónapig a Szolidaritás központi orgánumát, amiért, ha lebuktunk volna, egyebek mellett lakáselkobzás járt volna. Ezért aztán beosztottuk, hogy ha kell, melyik héten melyikünk viszi el a balhét. A családom miatt attól is nagyon féltem, hogy kiutasítanak. Végigcsináltam a földalatti Szolidaritást. Hála a családnak, nélkülük nem lett volna bennem ennyi bátorság.
– Ezek az évek azonban nagyon fontosak voltak nemcsak a lengyel, hanem az egész közép-kelet-európai rendszerváltás szempontjából is. Milyenek voltak a magyar–lengyel ellenzéki kapcsolatok, amelyeket annyian igyekeznek ma kisajátítani?
– Ahelyett, hogy inkább ápolnák a két ország kapcsolatait, amelyek régen látott mélyponton vannak. Pedig ha másból nem, a ma kormányzók erőt meríthetnének abból, hogy a SZETA ’81 nyarán még azután is szervezte a lengyel gyerekek üdülését, miután Wojciech Maziarskit, a tolmácsot bilincsbe verve utasították ki Magyarországról. Annak idején jelentősen hozzájárult a magyar ellenzék eszméléséhez az is, hogy Varsóban megpróbáltuk elmondani nekik, miről is van szó. A demokratikus ellenzék egy része például akkor még nem volt hajlandó visszanyúlni 1956 témájához. Az is az összképhez tartozik ugyanakkor, ha az ember hazament, azt hallotta, hogy a lengyelek nem akarnak dolgozni, csak sztrájkolnak. Azt se felejtsük azonban el, hogy a lengyel piacokon a sátorosok úgy ünnepeltek minket mint a hősöket. Tény, ha nincsenek a lengyel piacok, akkor Jaruzelski megfojtja a társadalmat. Ez a csencselés tehát egyfajta menekülő útvonal volt a lengyel társadalom számára a túlélésért folytatott harcban.
– Aztán eljött 1989, a választások. Óriási kihívás volt ez a győzelem az egykori földalatti mozgalom számára. Mennyire tudott a Szolidaritás megfelelni a hatalom gyakorlása jelentette kihívásoknak?
– Megnyertük a választásokat, de a Szolidaritás kissé meg is rettent a győzelmétől. Nehezen hitte el a társadalom, hogy a kommunizmus tényleg megbukott. Utólag komoly problémának tartom, hogy a Szolidaritás részéről senki sem köszönte meg mindezt a társadalomnak, az embereknek. Az egykori ellenzékiek bekerültek a hatalomba, de még nem nőttek föl ehhez a győzelemhez. Valaki felállhatott volna a parlamentben, és ha csak annyit mond, hogy köszönjük, az már fél győzelem. Ez azonban elmaradt.
– S itt tört meg a híres társadalmi egység is…
– Igen. Ez az egyik. A másik, hogy össze kellett volna állítani egy fehér könyvet a nemzeti gyalázatról. Legalább le kellett volna írni, hogy ki árulta el az országot, a nemzetet. Ez is elmaradt.
– Megannyi tanulság, ami nem csak Lengyelországra érvényes…
– Ami történt, nagyrészt szükségszerű volt. A baj csak ott volt – mint ezt egyszer Walesa mondta –, hogy mi túlságosan hangosan vitatkoztunk, mert hittünk a demokráciában. Ezzel szemben a kommunisták szép csendesen dolgoznak.
– Mindaz azonban, ami történt, nem volt hiábavaló. A Szolidaritás mint politikai erő már a történelem része, az általa felemelt eszme konkrétan az utódpártokban, átvitt értelemben pedig a társadalomban él…
– Bár sajnos a lengyelek egy része ma nem igazán érzi, mit is kapott e mozgalomtól, összességében ez így van. A Szolidaritás ma már történelem, e nélkül a történelem nélkül azonban ma nem léteznénk.
Engelmayer Ákos (67 éves) etnográfus, diplomata, a 90-es évek első felében Magyarország varsói és minszki nagykövete, 1962-ben kötött házassága óta Lengyelországban él. A varsói egyetem néprajz szakán szerez diplomát. A kezdetektől a Szolidaritás tagja, a magyar és a lengyel ellenzék összekötője. Alapító tagja az illegális Lengyel–Magyar Szolidaritásnak, Nagy Imre temetésén Adam Michnikkel és a későbbi budapesti nagykövet Maciej Kozminskivel képviseli a Szolidaritást. Kezdeményezésére és szervezésében 1956 harmincadik évfordulóján a szocialista táborban elsőként kerül sor a Varsó melletti Podkowa Lesna plébániatemplomban a forradalom emlékét megörökítő tábla felszentelésére. Több magas lengyel és magyar kitüntetés tulajdonosa, cikkei évtizedek óta folyamatosan megjelennek a lengyel sajtóban, szenvedélyes fotós, jelenleg az egyik ismert magánegyetem oktatója.
