A-tól Z-ig

Mondja, nincs magának valamilyen személyes kötõdése ezekhez a rajzfilmesekhez, hogy annyit foglalkozik velük? – kérdi Mrs. Kellemetlen. Dehogyis nincs, válaszolom, szeretem õket, A-tól Z-ig, fiatalt, öreget egyaránt. Erre aztán elhallgat az asszonyság, nem ilyen válaszra számított, heves tiltakozásra inkább. Vagy magyarázkodásra, hogy hajtogatni kezdem, a magyar rajzfilmes társadalom egyetlen tagja sem rokonom, ismerõsöm, sem utódom, sem boldog õsöm… Ez is igaz, persze. Ám tapasztalatból tudom, azokat a rosszindulatú felvetéseket, amelyeknek már a kiindulópontjuk is sandaság (önmagukat alapul véve, azt gondolják a szellemi értékek nagy- és kiskereskedõi, hogy csak azt népszerûsíti a kritikus, akihez vagy amihez személyes – anyagi vagy emocionális – érdeke fûzõdik), akkor lehet sikeresen visszaverni, ha meghagyja az ember a kérdezõt a maga erkölcsi korlátai közt. Vagy, ha még meg is púpozza a koncepcióját egy-két lapáttal. A történet, persze így is elszomorít, mert azt jelzi számomra, polgártársaink egy része már „leírta” a tegnapelõtt még oly népszerû magyar animációs filmmûvészetet. Nem csak a Két borsökröcskét, Gusztávot is, a Mézga családot is. És a Vízipókot, a Magyar népmeséket, a Fehérlófiát, a János vitézt, a Habfürdõt, Reisenbüchler mozgóképesített jóslatait, Rófusz József Oscardíjas alkotását… Van helyettük Tom és Jerry, Dexter laboratóriuma, Scooby Doo, Toonami és Puffy Amiyumi, reggeltõl estig. Amit eléjük raknak, azt fogyasztják némelyek, akár a jászol elé kötött kérõdzõk. És, ha valaki meg-megpöcköli õket: ehetnétek mást is, ti szegények, csak néznek, mint borjú az új kapura. Vagy: nagyot lendítenek az okvetetlenkedõn. Az animáció hazai mesterei, úgy tûnik, még állják a megpróbáltatásokat: dolgoznak (olykor semmi pénzekért), hosszú távú terveket szõnek és szervezkednek. Most éppen ünnepre készülõdnek, a magyar animáció napjára. Szerencsére önszervezõdésük jeles napjáról a televíziósok sem felejtkeztek meg, itt is, ott is képernyõre hozzák a mûfaj legjelesebb alkotásait, alkotóit. Aki akarja, elérheti õket. A riportok legtöbbje még a nyár elején, Kecskeméten készült, az animációs filmek háromévenkénti, nemzetközi szemléjén. Az ünnep tehát kárpótlást is jelent a hazai alkotóknak, a kecskeméti fesztiválnak ugyanis igen-igen szerény publicitást biztosítottak a magyar nyelvû televíziók. A szeptemberi adásnapon megjelenik tehát néhány arc, elhangzik pár vallomás, talán bemutatnak pár vadonatúj filmet is. Lehet jegyzetelni, memorizálni, hogy tudja a képernyõ rabságában szenvedõk népe, milyen élményektõl fosztják meg, naponta. Akik a magyar animáció napján a munkájukról beszélnek, szinte kivétel nélkül mind elmondják, kik voltak a mestereik, a példaképeik, a pártfogóik, kik az állandó munkatársaik. Érdemes figyelni a szavaikra is, nem csak a mozgásba hozott vonalaikra, ugyanis kiviláglik belõlük, hogy ez a mûfaj, az animációs film mind a mai napig, még a számítógép „mindenhatóságának” az idején is csapatmunkát igényel. A magyar animációs film máig tartó világsikerének alighanem éppen ez az egyik nagy titka: a mûfaj legjobbjai tudtak is, szerettek is egyenrangú alkotótársak körében munkálkodni. Hosszú éveken át a Matolcsy György által vezetett Pannónia szolgáltatta hozzá az alapokat, a „mûhelyt”, és, akik a Pannóniából kirajzottak, külföldön vállaltak munkát vagy „magánzók” lettek, nem szakadtak el végérvényesen a röptetõ pályájuktól. Vissza-visszatérnek a „nagy csapathoz”, munkát hoznak vagy munkát kérnek, emlékeznek és emlékeztetnek, ily módon aztán a szellem, amit még a magyar rajzfilmmûvészet megteremtõje, Macskássy Gyula honosított meg, nem vész el, legfeljebb korszerûsödik. És ez a másik titka alighanem animációs filmmûvészetünknek, ezért tudja megõrizni önmagát a mostoha külsõ körülmények ellenére is: mindig számon tartja a gyökereit. A mûfaj nagy embereit, azt is, aki eltávozott a szülõföldjérõl, és azt is, aki itthon maradt. Aki eltávozott, Halász János, Pál György, Hajdú Jenõ fényes karriert futott be Nyugaton, aki itthon maradt, Macskássy Gyula, évekbe telt, míg egyáltalán méltó feladatot kapott. Akkor aztán úgy beindult, akár a gõzhenger, tehetséges emberek hadát vette maga mellé, õket tanította, velük dolgozott. Nemzedékek sora nõtt fel a szárnyai alatt. A magyar animáció napján szó esik Macskássy Gyuláról is a Magyar Televízióban. John Halasról is, George Palról is, Jean Image-ról is. Aki a televíziós ismeretközlésnél többet akar tudni róluk, Dizseri Eszter Kockáról kockára címû könyvét lapozgassa, e kiadványból puskázik az, aki a hazai animációs film XX. századi történetére kíváncsi. Igen, sok egyéb mellett még krónikája is van a magyar rajzfilmnek, nem panaszkodhatunk. Csak magas rangú, tehetõs pártfogói nincsenek szegénynek. Olyan nõk és férfiak hiányoznak mellõle, akik kiküzdhetnék végre a megérdemelt itthoni elismerést. Akik divatba hozhatnák a magyar animációs filmet. Nem kell hozzá sok: néhány reklám, fõ mûsoridõben vetített alkotások, címlapra tett képek…