A tovább élő Szolidaritás

Huszonöt éve Gdanskra tekintett az egész világ, midőn a tizenhét napos sztrájk után augusztus 31-én megállapodást írtak alá az akkor még Leninről elnevezett hajógyár munkásai és a kormány. Gyökeresen megváltoztatta Lengyelország arculatát, hogy a kommunisták engedtek a követeléseknek, és megengedték a független szakszervezet megalakulását. Ez a tény, amint a közép-európai ellenzék Lech Walesa melletti másik szimbolikus alakja, Václav Havel fogalmazott, reményt adott az egész térségnek, azt sugallva, hogy megváltoztatható a kommunista rendszer. A lengyel vezetés egy évvel később szükségállapot bevezetésével próbálta szétzúzni a Szolidaritást, ám a szellem már kiszabadult a palackból, s 1989-ben a Szolidaritás döntötte meg a rendszert.
Már a mozgalom definíciójának kísérletei is arra utalnak, hogy e jelenség nem sorolható be a hagyományos kategóriákba. Egyszerre volt ugyanis forradalom, hatalmas társadalmi mozgás, nemzeti felkelés, ugyanakkor egyszerűen „csak” – mellesleg az egyik pillanatról a másikra tízmillióssá duzzadó – szakszervezet. Történetét ezért nem véletlenül végigkíséri a helykeresés, amelynek középpontjában a szakszervezetből párttá válás áll. A Szolidaritás külön sajátossága volt, hogy soraiban együtt küzdött a rendszer megdöntéséért munkás, paraszt és értelmiségi. A mozgalom a megújulás garanciáját jelentette az élet számos területén: a gazdaságtól az igazságtalanságok felszámolásán át a nemzeti hagyományok viszszaköveteléséig. A Szolidaritás pacifista mozgalom volt, amely az erőszakmentes önvédelem stratégiája mellett állt ki.
Ami 1980-ban történt Lengyelországban, az nem értelmiségiek vagy reformkommunisták által kezdeményezett forradalom volt, hanem egy öntudatos munkásosztály teljesítménye, akik Marxot és Lenint a fejükre állították. 1956-ban Lengyelországban is, Magyarországon is bőséges bizonyíték volt arra, hogy a munkások megelégelték a kommunizmust, és ha kell, harcolni fognak a szovjetizált állam ellen.
A lengyel munkások vezére, Lech Walesa egyszerű villanyszerelő, aki karizmájával kiemelkedve a tömegből társaival együtt történelmet írt a 25 évvel ezelőtti napokban. A modern kori közép-európai történelem talán legnagyobb alakja ő. Egyszerűségében is impozáns, igazi vezéregyéniség, akinek mindannyian sokat köszönhetünk. Ő mondta egy alkalommal: „Mi nem a szocializmus ellen vagyunk… Hová vezetett bennünket az elmúlt 35 év? Piti bűnözők, csalók, szélhámosok, opportunisták társadalmába. Helyre kell állítanunk a nemzet erkölcsét. Nekem nincsen hatalmam, nekem csak szívem van és hitem. Minden reggel misére megyek, és a szentáldozáshoz járulok.”
S itt álljunk meg egy pillanatra, mert a Szolidaritás igazi belső ereje a hit, a katolicizmus volt. S talán emiatt is lehet az általa ránk hagyott örökség az aktuálpolitikai jegyeken túllépő, örök. Charles Péguy, a nagy francia katolikus látnok és költő vetette papírra valamikor a múlt század első felében: „A XX. században a keresztény családapák lesznek az igazi forradalmárok.” John Lukacs e szavakat úgy értelmezi, hogy Franciaország polgári állama és a Nyugat annyira rothadt és korrupt, hogy kereszténynek lenni különleges bátorságot igényel, szembeszállást szinte mindennel a modern világban. És most, amikor a Nyugat intézményeit, köztük még az egyház némelyik hierarchiáját és bürokráciáját is ellepik az opportunisták, akiknek lelkében kihunyt a meggyőződés lángja, a hatgyermekes Walesa az „igaz forradalmár”. Mindehhez hozzátehetjük, hogy a Szolidaritás az ország és nemzet minden szintjén működött, méghozzá a társadalmi összetartozás elveire, a közélet morális értékeire alapozva. Ez már önmagában a kommunista rendszer szabályainak megtagadása volt, így alapjaiban rengette meg a kommunizmust Lengyelországban, majd az egész szovjet tömbben. Hiszen mint nyugati elemzők már a 80-as évek elején megállapították, a Szolidaritás fénye mindannyiunkra rávetül.
Az új világ Gdanskban kezdődött el. A Szolidaritás létrejötte több volt az elnyomó rendszer elleni visszatérő lázadások egyikénél. A Szolidaritás forradalma a kommunizmus végének, az európai megosztottság végének kezdetét jelentette. Ezzel ma már nagyjából mindenki egyetért, a tekintetben azonban még a lengyelek is megosztottak, hogy mi is a Szolidaritás aktuális öröksége. Egy a GSK intézet által végzett és a Rzeczpospolita című lapban közölt felmérés szerint a lengyelek között többen vannak azok, akik felelőssé teszik a volt kommunista tömb első szabad szakszervezetét olyan negatív jelenségekért, mint a munkanélküliség (85 százalék) vagy a korrupció (58), mint azok, akik hálásak neki olyan vívmányokért, mint a szólásszabadság (52), az európai uniós tagság (47) vagy a Moszkvától való függetlenség (37). Meglepően magas számban – többen, mint akár pár éve – mondanak igent arra a kérdésre, hogy sztrájkolnának-e, ha most nekik kellene ezt tenni. Feltűnő az is, hogy a mélyrepülésben lévő lengyel posztkommunisták is a régi szlogenekkel kampányolnak, kiemelik a társadalmi összefogás gondolatát. Ezt természetesen azzal is lehet magyarázni, hogy míg a mozgalom létrehozói vitatkoznak, a jobbítás szándékával ölik egymást az elkövetett hibák miatt, addig a posztkommunisták számára ez csupán bolti áru, amiért nem kötelesek felelősséget érezni. Nem lehet azonban nem észrevenni azt sem – s ez különösen tanulságos olyan széttört, megtört társadalomban, mint a magyar –, hogy ma már a magukat a civilizált erő körébe tartozók Lengyelországban úgy érzik, hogy ildomos a Szolidaritásról baráti nézeteket vallani. Emögött ott van azonban az a felismerés is, hogy általános az igény a társadalmi és nemzeti kohézióra. Ezt sugallta Lech Walesa is, amikor a tévé kamerái előtt látványosan megbocsátott Wojciech Jaruzelskinek, aki bocsánatot kért a szükségállapotért.
Különösen érvényes ez ebben a térségben, ahol a 90-es évek, az oly várt demokrácia, a diktatúra bukása egyúttal erős liberális valóságot hozott magával, az ezzel járó szétnyíló jövedelemollóval. Az elmúlt évtizedben természetes normává váltak a fizetős magániskolák, a magas kerítésekkel, biztonságiakkal védett házak, mára azonban ébredőben van az a nézet, miszerint ez túlzás. Nem véletlen, hogy mindhárom esélyes elnökjelölt egyszerű emberi mivoltát hangsúlyozza. Elavult az a szlogen, hogy a szabad piac megold mindent. A 90-es évek sokakat megtörő neoliberális hengere után érezhető tehát egyfajta kiigazító trend, amelybe jól illeszkedik a 25 évvel ezelőtti örökség újraértelmezése. Nem véletlenül hangsúlyozzák éppen a lengyelek európai vonatkozásban is a Szolidaritás örökségét. Mindaddig, amíg a nemzeti önzés és a részérdekek uralkodnak, a válság visszatérő jelenség lesz, s Európának a szebb jövő felépítéséhez meg kell tanulnia a Szolidaritás leckéjét, szüksége van a mindennapi szolidaritásra.
A politikai szervezetként szétesett, legfeljebb az utódpártokban élő Szolidaritás tehát „halála” után újra teljes győzelmet aratott.