Az élet adja a témát

Eseménydús hónapokat tudhat maga mögött Németh Miklós Attila. A mi idõnk címû mûsoráról ismert rádiósnak ugyanis idén jelent meg Az én idõm címû könyve, tavaszszal Szellemi Honvédelem-díjban részesült, augusztus elsején pedig a Magyar Rádió fõmunkatársa lett. Németh Miklós Attilával – akit a kollégák csak „Némaként” emlegetnek – egyebek között elveszõben levõ értékekrõl, közszolgálati és kereskedelmi mûsorszemléletrõl beszélgettünk.

Honnan való a „mûvészneve”?
Annak idején, a pécsi Universitas címû egyetemi lapnál NéMA-ként szignóztam a cikkeimet. Késõbb aztán a Magyar Rádióban is így írták a szerkesztõségi papírokra az egyébként sok helyet foglaló nevem. Egy idõ után így szólított mindenki. (Egyedi név, hiszen a néma rádiós igen ritka.).
A hallgatók azért leginkább Németh Miklós Attilaként és A mi idõnk címû mûsor alapító-szerkesztõjeként ismerik. Milyen céllal indította el 1999-ben a mind tartalmában, mind hangvételében egyedi mûsort?
Olyan értékeket szerettem volna újrafogalmazni, amelyek az elmúlt évtizedekben feledésbe merültek, vagy a tartalmuk ürült ki.
Mekkora szerepet kapnak a hallgatók az adások menetének az alakításában? Az elsõ pillanattól kezdve arra törekedtünk, hogy a rádióhallgatókat érdemben bevonjuk A mi idõnk „készítésébe”. A fõ témánkhoz riportokat és jegyzeteket is csatlakoztatunk. A háromszázvalahányadik adásnál járunk. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen sok megbeszélendõ kérdés létezik a világon.
Mi alapján dönti el, hogy milyen témát járjanak körül a soron következõ adásban?
A rádióhallgatók nagyon szerették volna, ha a megbeszélendõ fogalmat elõre közölnénk a rádióújságban. Igen ám, de az újságnak négy hét az átfutási ideje. Ha most, amikor tele van a légtér meghibásodott repülõgépekkel, a föld pedig lezuhant masinákkal, a nyaralás örömeirõl diskurálnék a hallgatókkal, azt gondolhatnák, hogy nem követem nyomon a világ eseményeit. Pillanatnyilag érdemesebb a biztonság, a biztonságérzet kérdését boncolgatni, hiszen az emberek is errõl beszélgetnek. A témát tehát voltaképpen az élet adja.
Akadtak-e újra és újra felvetõdõ kérdések az elmúlt, közel hét év folyamán?
Sokáig fontosnak tartottuk, hogy ugyanaz a téma még egyszer ne kerüljön szóba. A régebbi adások felvételeit hallgatva azonban, mi magunk is meglepõdtünk, mennyire más volt az emberek véleménye egy-egy kérdésrõl néhány évvel ezelõtt. Például a polgár fogalmát hat évvel ezelõtt egészen másképp közelítették meg a hallgatók, mint most. Bizonyos felvetéseket tehát mégiscsak érdemes újragondolni.
Úgy tudom, a mûsor szerkesztésében jelentõs szerepet kapnak a volt tanítványai.
Már a legelején is a diákjaimmal kezdtem A mi idõnket készíteni. Ma is zömmel õk dolgoznak mellettem. Úgy gondoltam, hogy a fiatalok témafölvetése jót tesz az ilyen „öregedõ ember” – amilyen én vagyok – gondolkodásmódjának. Szerintem, a hallgatóknak sem válik kárára.
A Magyar Rádióban hoszszú ideig oktatta a mûsorvezetõket és a bemondókat. Most is tanít?
Miután úgy ítéltem meg, hogy az a korosztály, amelyik a kereskedelmi rádiókon nõtt föl, nem érti, hogy én mirõl beszélek, öt évig nem mentem a katedra közelébe, bár az elmúlt két szemeszterben vállaltam egy-egy csoportot a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kommunikáció szakán. Lehet, hogy a késõbbiekben újra rászánom magam a tanításra, talán lazult egy kicsit a kereskedelmi rádiók által a fiatalokra rakott béklyó. Talán
lehet majd újra közszolgálatiságról, értékekrõl beszélni, nem csak arról, hogy melyik adónak hány százalékos a hallgatottsága. Az a legnagyobb bajom a kereskedelmi mûsorszemlélettel, hogy nem a közlés és a befogadó a legfontosabb, hanem a közlõ szerepe. Nem az az érdekes, hogy mit mondok és kinek, hanem, hogy én beszélek, én, én, én…
Mit gondol, mi hiányzik mostanában a közszolgálati média kínálatából?
A televíziókból például a riportfilmek. A társadalom gondjai, örömei, jószerivel egyetlen sajtóorgánumban sem kapnak helyet. Álproblémákkal vannak tele az újságok, mûdilemmák özönét kényszeríti az emberekre a média. Azt is meg kellene mutatni a mikrofon és a kamera segítségével, hogy mi történt az országban az elmúlt tizenöt évben. Hogy hol tartanak a vidéken élõk, a megmaradni akarók, a családjukat fontosnak tartók. A Kossuth azon kevés adók egyike, amelyik megpróbál az emberek napi problémáival foglalkozni. Talán szép lassan mindenki rájön, hogy az embernek inkább érdemes tisztában lenni a saját körülményeivel, és ebbõl kiindulva megfogalmazni a maga feladatait, mint kitalált élethelyzeteket közvetítõ show-kra pazarolni az idejét.
Az idén látott napvilágot Az én idõm címû könyve. Mennyiben kapcsolódik a kiadvány a rádiós tevékenységéhez?
Két évvel ezelõtt kezdtem azon gondolkodni, mi lenne, ha könyv formájában közreadnék egy válogatást a mûsorból. Ám a dolog, anyagi okok miatt, már a kezdeteknél elakadt. A kiadó ötlete volt, hogy ha már ez nem sikerült, jelentessem meg az elmúlt tizenöt évben újságokban, folyóiratokban megjelent, televízióban, rádióban elhangzott írásaimat. Jó néhány jegyzet A mi idõnkben volt hallható.
Márciusban Szellemi Honvédelem díjjal tüntették ki.
Az elismerést a Magyar Nemzet alapítójának, Pethõ Sándornak a dédunokája hozta létre. Tavaly adták át elõször. Nagy megtiszteltetésnek érzem hogy második alkalommal rám gondoltak. Egy kicsit meg is rendültem, hiszen ettõl kezdve még nagyobb felelõsség nehezedik rám. Pethõ Sándor örökségének megfelelni ugyanis, nem akármilyen feladat.