(mi a hagyomány…)

Én nem tudom, hogy tavalyi búsongó soraim, amelyeket a hal- és borfesztivál jövőjéért aggódva vetettem papírra, anyagi „mérlegének” megismerése után okafogyottnak tekinthetők-e. Az, hogy Balatonfüred belépett a rendezők közé, sőt az ünnep megszervezésében és lebonyolításában az egyik legfontosabb résztvevővé vált, valószínűleg biztosíték arra, hogy ez a polgári közönséget vonzó kulináris és kulturális esemény túléli, illetve máris túlélte a szűk esztendőket, s bekerült a Balaton-felvidék életének szép és gazdag hagyományai közé.
Tehetünk egy bátortalan összehasonlítást: a közelben a nyár ugyanezen időszakában zajlott a Művészetek Völgye fesztivál, amely százmilliós nagyságrendű költségvetésből gazdálkodik, szponzorok seregétől kap támogatást, s méltán részesül a kulturális kormányzat segítségében is, anyagi okok miatt a fennmaradásáért küzd, és sorsa lényegében azon múlik, hogy rendezvényei megfelelő számú fizető nézőt vonzanak-e. A balatoni hal- és borfesztivál lényegében nulla költségvetéssel indult, médiatámogatóin, a Magyar Nemzeten és a Hír TV-n kívül, amelyek hirdetésekkel és közleményekkel segítik, hogy az esemény híre eljusson a közönséghez, semmiféle támogatást nem kap, különösen nem anyagit, az egész rendezvényt az úgynevezett civil szféra élteti, a környék vendéglői, éttermei, borpincéi, az ország különböző vidékeiről érkező neves borászok. Tehát itt valóban jelen van bizonyos polgári összefogás, az úgynevezett nemzeti-konzervatív oldal kiváló művészei, írói, közéleti személyiségei a legnagyobb örömmel, „semmi pénzért” jönnek el ide önzetlenül, s részesei a „legtöbbnek”, az összetartozás és a szeretet élményének.
Bár a legnagyobb görög bölcselők szerint nem jöhet létre a semmiből valami, itt átvitt értelemben mégis ez történt: Csopak–Füred–Palóznak a polgári közönség nyári találkozóhelye lett, s reményeink szerint a jövőben még inkább azzá válik.
A fesztivál főrendezője, a balatonfüredi Polgári Szalon Egyesület ráérzett valami roppant fontos dologra, amikor a hal és a bor ünnepének megnyitó rendezvényét reformkori díszletek közé helyezte. (Mádl Ferencet, a Magyar Köztársaság előző elnökét, a fesztivál fővédnökét például reformkori öltözéket viselő hölgyek kísérték fel a színpadra, hogy elnöki időszakának utolsó nyilvános szerepléseként elmondta megnyitó beszédét.) Füred ugyanis a reformkorban nem csupán a Balaton fővárosa lett, hanem az egész ország kulturális-szellemi életének egyik központja. A kor és Balatonfüred egymásra talált kétszáz évvel ezelőtt, s ez a találkozás virágzást hozott a településnek, maga a város pedig a korszellem egyik éltetője lett.
Szép gondolat ez az utalás, a tradíció felélesztése a XXI. század elején: miért ne lehetne új szellemi találkozások helye ez a város és ez a vidék, a hely, ahol Blaha Lujza és Jókai Mór villája áll, ahol a tó partján járva szinte belélegezhető egy régen volt magyar szellemi virágzás üdítő levegője? Nagy szükségünk volna a sok-sok szocialista reform, száz apró lépés és egyéb bornírtság után egy új reformkorra, amely gyökeresen megváltoztatja Magyarország kulturális, szellemi és erkölcsi arculatát, s újjávarázsolja a polgárság köz- és önérzetét. S miért ne lehetne ennek a megújulásnak az egyik kegyhelye Balatonfüred és ez a régió, az ország legszebb üdülővidéke? Miért ne indulhatna el innen az a szél, amely az egész országot felüdíti?
Jó volna, ha a következő évben, s az ezután következőkben, négy szűk esztendő után egyre többen jönnének el ide ünnepelni, egyre többen akarnának találkozni polgártársaikkal. Ennél alkalmasabb találkahelyet aligha választhat magának a magyar nemzeti értelmiség és középosztály.
Hogy végül a kettészakadt társadalom megbékéléséhez is hozzájárulhat-e a találkozás, én nem tudom…