Ezekben a zavaros időkben, mikor a vallási alapelv kiűzetett a legtöbb templomból, és a jámbor emberek szívében rejtőzve új kinyilatkoztatás után vágyakozik, vagy pedig hazátlanul bolyong, mint testetlen lélek, amely földi hazáját keresi – kísérletképpen és átmenetileg a babona és a fanatizmus különféle, meglepő formáit ölti magára… Ekképpen egyik szekta a másik után, egyik egyház a másik után jön létre, és oszlik újabb csoportokra.” A romantika korában, mikor mitikus-pogány hagyományok elevenedtek meg, és a spiritizmus divattá vált Angliában, írta a fenti sorokat Thomas Carlyle. Gál Péter római katolikus lelkész szerint e megállapítás azóta sem vesztett időszerűségéből. A New Age mozgalom megújuló formákban éli divatját Magyarországon is, a kereszténység pedig újra és újra rákényszerül, hogy megfogalmazza e jelenség hitelvi cáfolatát, és elhatárolódjon tőle, megtartva önazonosságát. A különféle okkult rendszerek sokszor egymással is éles vitában állnak, pedig kozmosz-, ember- és istenképükben számos közös vonás található. A New Age keresztény szemmel című, hat kiadást megért művében a teológus azt állítja: az ezotéria épp ezek miatt nem elegyíthető a kereszténységgel.
E gondolkodás jellegzetessége Gál Péter szerint, hogy egy rövidesen beköszöntő új korszaktól, az asztrológusok által jövendölt Vízöntő-kortól reméli az emberiség megújulását. A szinkretizmus, azaz a meglévő vallási elemekből újat létrehozó törekvés jellemezte már a Római Birodalom hanyatlásának korában is a gnoszticizmust éppúgy, mint az azt magasabb filozófiai katedráról kritizáló újplatonizmust. Ezek az irányzatok számos mágikus elképzelést örökítettek át a középkorra. Azt a kérdést tették fel, hogyan szabadulhatna meg a szenvedéstől és a haláltól az ember. S végül az Ázsiában régóta ismert választ találták: az önmegváltás tanát. Alexandriai Kelemen a II. század végén a pogányság legnagyobb hibájának azt tartotta, hogy „a Teremtő helyett a kozmoszt isteníti”. A gnosztikus-újplatonikus nézet a világot egy lényegűvé teszi az istennel, Arisztotelész például azt mondja: a kozmosz a látható isten. A kereszténység Istene azonban sosem azonosítható teremtményeivel, és nem is oldódik fel bennük. Az egész ókori világképre jellemző a makro- és mikrokozmosz elve: „ami fent van, ugyanaz van lent is” mondja Hermész Triszmegisztosz. Az ókori görög világkép alapján a mágikus-okkult rendszerek az időnek ciklikus, önmagába visszatérő jelleget tulajdonítanak.
A Biblia semmiből teremtett világról beszél, amelyet az egyetlen, személyes Isten hozott létre; az idő is teremtmény, és nem körkörös, hanem lineáris mozgású. Volt zérus másodperc, és lesz világvége is, amikor „idő többé nem lészen”, állítja a Szentírás. Ebből a teleologikus, célra rendezett idő- és világképből ered a későbbi történelemszemlélet, sőt az evolúcióelmélet is. Görög filozófusok is eljutottak egyfajta teremtésgondolathoz, amely inkább a teremtésmítoszokkal áll rokonságban: ezekben a már meglévő anyagból hoznak létre különféle dolgokat az istenek.
Amint Gál rámutat, az indiai, az ógörög és az ezoterikus koncepció szerint a mindenség „igazi” valója – és benne az egyes ember – isteni, azaz szellemi természetű, olyannyira, hogy az anyagi világ csak látszat. Az európai filozófiában, különösen a német idealistáknál – Kantnál, Hegelnél, majd Schopenhauernál – ez a gondolat újra visszatér. Az anyag eltakarja a lényeget, megnehezíti a szellemi megismerést, így a rossz, a szenvedés forrása.
Az élőlények lelkei a világszellemből sugároznak ki, s oda térnek vissza; az anyag alsóbbrendű, így meg kell szabadulni tőle. E szemlélet része a reinkarnáció, amely szerint a lélek földi vándorútja során mindig más alakot ölt magára. Nem minden ókori vallás sajátja ez a gondolat, de a görög gondolkodásban is megvannak a nyomai, maga Platón például hitt benne. Egyes ázsiai eredetű rendszerekben azonban nemcsak a testtől akarnak megszabadulni különféle technikák révén – a jóga egyes válfajai függetleníteni képesek az embert a testétől –, hanem magától az egyéniségtől is szabadulni igyekeznek. A misztériumvallások beavatási technikái, a gnosztikus megvilágosodás és a napjainkban is népszerű eksztatikus (önkívületi) vagy meditatív technikák mind azt a célt szolgálják, hogy az ember ráébredjen: végső soron ő maga az isten. Minél közelebb jut valaki e felismeréshez, annál magasabb létszinten reinkarnálódik, míg végül megtörténik az újraegyesülés az „egygyel”, a világlélekkel, vagy a „mindenséggel”. Mindebből következik, hogy nincs szükség megváltóra; Jézus a New Age számára csupán példakép, bölcs tanító, aki a szeretetre vagy épp az alárendelt test hősies legyőzésére mutatott példát a kereszten.
A gnosztikus tanokban valamely (sokszor gonosz) szellemi lény hozta létre – mintegy tévedésből vagy ügyetlenségből – az anyagi világot, mondja Gál Péter. Ez a lény a középkori gnosztikusoknál, például a katharoknál Lucifer. A gnosztikus bibliamagyarázat szerint a Szentírásban kétféle Istenről van szó: az egyik az ószövetségi Jahve, az anyagi világot teremtő, ugyanakkor haragvó és ítélő Isten, a másik pedig Jézus Istene. Ezzel szemben az Újszövetség egyértelműen tanítja, hogy Jézus Bibliája az Ószövetség volt, és teljes, szerves egység van a Szentírás két része között.
A keresztény hitben az emberi lélek nem eleve halhatatlan, amint Platón s az ókori pogányság hitte; a halhatatlanságot is ajándékba kapja az ember. Isten az emberi lelkeket egyenként teremti. A keresztények által várt üdvösség sem annyira az egyesülés, az „unio”, hanem inkább a „communio”, az Istennel való közösség fogalmával írható le. Az ember feltámadása a test és lélek egységében történik, ahogy Jézus feltámadott. Az ember így éli, „megdicsőülve” a boldog örökkévalóságot: megmarad egyénisége, azonossága, eltérően a reinkarnációs hipotézisektől. A keresztény világkép szerint az anyagi világ önmagában nem rossz; a bibliai őstörténetben a teremtés minden napja után azt mondja Isten, hogy amit alkotott, jó. A Biblia a világban levő rossz forrásaként nem az anyagot, a testet, hanem a bűnt nevezi meg. A bűn: szabad döntés Isten rendje ellen, a Teremtő akaratának áthágása.
A kereszténység szerint a megváltást az ember – a keresztség és a hit által – elfogadhatja Istentől. A hit Gál Péter megfogalmazásában személyes, bizalomteljes kapcsolat Istennel; az ember dönthet, akarja-e ezt a kapcsolatot. Jézus személyében Isten lett emberré, az ember bűneinek büntetését szenvedte el a kereszten, helyette és érte halt meg. Így szabadítja meg a hívőket a bűntől és annak következményétől: a szenvedéstől és az örök haláltól.
– Az ősi gőg, amelyet a paradicsomi kígyóból szóló hang sugallt az első emberpárnak – „ha átlépitek az akaratát, olyanok lesztek, mint az isten” –, a mai napig is létezik. Ez munkál az önmegváltó technikák, a mai mágikus gyakorlatok és gyógyítások mögött – mondja a lelkipásztor.
Ma az emberek mindenáron gyógyulni akarnak, s sokan hisznek az úgynevezett fehér mágiában. A fehér és a fekete mágia azonban egy tőről fakad Gál szerint, ezt módszereik, eszközeik is mutatják – például a szellemi kényszerítés, a „lelkek” segítségül hívása, vizualizáció, inga, varázsvessző és a többiek.
A gnoszticizmus determinista hit volt, ismerte a végzet fogalmát, ezért általános pesszimizmus jellemezte. Kasztrendszere a következőképp épül fel: vannak földön járó istenek, „választottak”, akik biztosan megvilágosodnak és üdvözülnek; „lelki emberek”, akiknek van lehetőségük a megvilágosodásra; valamint testiek, akik képtelenek megvilágosodni; az utóbbit nevezi a manicheizmus massa damnatának, megválthatatlan tömegnek. Ennek megfelelően az ezoterikus tanítás kizáró jellegű, amely az individualizmus és szubjektivizmus felé sodorja az embert.
Gál Péter szerint óriási ajándék a világ számára az az önfeláldozó szeretetben működő kollektivitás, amely a zsidóságnak és a kereszténységnek is sajátja. A keresztény hit közösségi ügynek tartja az üdvösséget: az egyház tagjai az egymás és a világ iránti szolgálatban haladnak e cél felé. Gál Péter rámutat: a kereszténység nem ezoterikus, hanem kezdettől fogva exoterikus, azaz mindenki felé fordul, s a megváltást mindenkinek felkínálja, ahogy az első misszionáriusok is hirdették az evangéliumot rabszolgának és császárnak, zsidóknak és pogányoknak egyaránt. Az embernek azonban szabadságában áll elfogadni vagy elutasítani Jézus Krisztust és az evangéliumot, így felelős a saját örök sorsáért.
New Age-történet
Az ókori gnoszticizmus soha nem tűnt el a kereszténység közeléből; újjáéledt a katharok, albigensek, bogumilok mozgalmaiban, azonkívül az alkimisták műhelyeiben, bizonyos reneszánsz humanistáknál, majd a XVII. századi rózsakeresztes mozgalomban; a gnózis eszmei leszármazottainak tekintették magukat a szabadkőművesek is. E folyamatban jelenik meg 1770-ben az Emanuel Swedenborg által művelt spiritizmus is.
A modern New Age-t a XIX. század végén kibontakozó teozófia és a Rudolf Steiner-féle antropozófia alapozta meg. A Teozófiai Társaságot 1875-ben alapította egy spiritiszta médium, Helena Blavatszkij, aki állítása szerint rendszeres kapcsolatban állt hindu guruk szellemeivel, s ezek diktáltak is neki. Blavatszkij egyik ilyen művéért magas szabadkőműves kitüntetést kapott. 1893-ban Chicagóban a teozófusok kezdeményezésére rendezték meg a Vallások Egyesített Világparlamentjét, ahova Indiából Szvámi Vivekananda guru érkezett – ezzel kezdődött a hinduizmus amerikai, 1911-től pedig európai missziója. Rudolf Steiner a teozófiát elhagyva 1913-ban alapította meg az antropozófiát, ezt a sajátos rendszert, amely a Magyarországon is népszerű Waldorf iskolák szellemiségében él tovább.
A teozófusok kiemelkedő amerikai ideológusa Alice Anne Bailey, aki megszervezte a Lucifer Publishing Company nevű iskolarendszert. E hölgynek szintén egy szellem diktálta a Discipleship in the New Age című művet, amelyben a szellem meghagyja, hogy 1975-ben kell útjára indítani a New Age mozgalmat. 1975-ben jelenik meg az okkultizmus egyik prófétájának, Fritjof Caprának a The Tao of Physics című könyve – amely valóban a mai mozgalom nyitányának tekinthető. Ihletőként a szerző egy szufi bölcset, a teozófus Khrisnamurtit, a Don Juan nevű indián varázslót, hindu gurukat és a Ji-king című ősi kínai könyvet jelöli meg.
