A kétpártrendszer kialakulásának okairól

Ha hinni lehet a közvélemény-kutatók által – már régóta – jelzett adatoknak, akkor Magyarországon 2006 után valóban csak két párt lesz a parlamentben, és így számszerűleg is megvalósulna a sokat kritizált kétpártrendszer. Fricz Tamás egyik cikkében (A kétpártrendszer polgárháborúhoz vezetne, 2005. november 7.) a formálódó kétpárti modell elemzése kapcsán arra a következtetésre jut, hogy a nominális kétpártrendszer hamis és veszélyes. Hamis, mert nem jeleníti meg a társadalomban meglévő különböző véleményeket (amelyek száma – feltételezhetőleg – több mint kettő); illetve veszélyes, mert a két artikulált preferencia közti ellentét mesterséges fokozása valós társadalmi viszályokhoz – horribile dictu: polgárháborúhoz – vezethet. Végül megállapítja, hogy „mind a magyar politikai adottságok, mind a jobboldal győzelméhez szükséges feltételek egy irányba mutatnak, mégpedig a többpártrendszer fenntartásának irányába”. Fricz azonban nem vizsgálja a kétpártrendszer kialakulásának – pontosabban szólva: kialakulhatóságának – mélyebb okait, és lehetséges következményeit eltúlozza.
A különböző demokráciamodellekben (piaci, deliberatív, republikánus) a pártok feladata a társadalomban meglévő és/vagy kialakítandó értékpreferenciák aggregálása és artikulálása. Ha egy országban összesen két párt képes komolyabb támogatottságra szert tenni, akkor erre a jelenségre három lehetséges választ adhatunk. Elképzelhető, hogy 1. a magyar társadalomban ténylegesen csak két preferencia (a, b) létezik; vagy 2. a magyar társadalomnak ugyan számszerűleg több preferenciája is van, de minden lakosnak van egy-egy olyan preferenciája (a, b), amely – többletértéke folytán – az összes többit (c, d, e etc.) háttérbe szorítja; esetleg 3. a magyar társadalomban meglévő eltérő értékpreferenciák (a, b, c, d, e etc.) közül összesen kettő (a, b) aggregálására és artikulálására vannak vállalkozó pártok.
Az 1-es válasz lehetőségét ki is zárhatjuk, empirikusan igazolható tény, hogy egy tízmilliós – ráadásul posztkonvencionalista – társadalomban nem csak két preferencia létezik. A kétpártrendszer megjelenésének ergo két magyarázata lehet: vagy az a és b preferenciák többletértéke, vagy a c, d, e etc. preferenciák nyilvános-közéleti megjelenítetlensége.
Az alaphelyzet a következő: Magyarországon n számú értékpreferencia létezik, de a politikai arénában szereplő két csoport közül az egyik az a, a másik a b preferencia képviseletét ígéri csupán. Miért fogadják el ezt a helyzetet a választópolgárok?
Az egyik lehetséges válasz szerint – mint fentebb írtam – azért, mert számukra mindenekfelett és -előtt az a legfontosabb, hogy a vagy b preferencia artikulálódjék kormányzati szinten.
A választópolgárok, amikor egy pártra szavaznak, tulajdonképpen egy preferenciacsomagra voksolnak. Kicsi az esélye annak, hogy a választó valamennyi preferenciája megegyezzék az adott párt által kínált „csomag” teljes tartalmával. A választópolgár ez esetben vagy annak a pártnak adja szavazatát, ahol a legtöbb általa támogatott értékpreferencia jelenik meg (preferenciatöbbség elve), vagy annak, ahol az általa legértékesebbnek tartott preferencia képviseletét ígérik (preferencia-értéktöbblet elve).
Magyarán – az egyik megoldás szerint – a preferencia-értéktöbblet elve vezet a kétpártrendszerhez. A választópolgár a legértékesebbnek tartott preferenciáját (a vagy b) tartalmazó „csomagra” voksol, s így maga hagyja kiesni a többi preferenciáját (c, d, e etc.) a társadalmi-politikai diskurzusból. Azaz lehet valaki környezettudatos vagy pacifista, a szavazásánál nem ez, hanem a sokkal fontosabbnak ítélt kérdés lesz a döntő (a vagy b?), így egy tisztán zöld- vagy pacifista pártnak esélye sincs a parlamentbe jutásra.
A magyar társadalomban a mindent eldöntő a vagy b preferencia a posztkommunizmushoz való viszonyt fedi. Aki elutasítja azt (a), az a Fideszre fog szavazni (holott a preferenciatöbbség elve alapján – mondjuk – a liberális pártra kéne voksolnia); aki meg elfogadja a posztkommunista rögvalóságot (b), az meg az MSZP-nek adja majd voksát (noha a preferenciatöbbség elve szerint neki pedig esetleg a zöldek mellett kellene döntenie). A két nagy párt mellett a kisebb irányzatok (zöldek, liberálisok, nacionalisták, nemzetiségiek etc.) kudarcát az magyarázza, hogy ámbátor számos választó véleményét megjelenítik, de a preferenciahierarchia csúcsán lévő értékpreferenciákat (a vagy b) nem ők képviselik.
Ameddig tehát a posztkommunizmus megítélése lesz a döntő – és mindaddig ez lesz a helyzet, amíg a jobboldalt (joggal) nyugtalanító kérdések nem rendeződnek –, addig esély sincs a kétpártrendszer meghaladására.
A kétpártrendszer kialakulására – az előbb kifejtett preferencia-értéktöbblet elve mellett – volt egy másik lehetséges válaszunk is, ami szerint a kétpártiság oka, hogy nem akad olyan párt, amely a többi preferencia (c, d, e etc.) képviseletét vállalná. Azaz: a választópolgárok a preferenciatöbbség elve szerint voksolnak, de az a vagy b választ felvállaló két nagy politikai tömörülés mellett nincsenek komolyan vehető alternatívák.
Szívesen szavazna egy környezetvédő a zöldekre, de nincs ilyen párt; szívesen szavazna egy királypárti a legalistákra, de ilyen párt sincs: így mindketten kénytelenek a kisebbik rosszként megjelenő Fidesz vagy MSZP támogatására – már amennyiben elmennek szavazni. (Az SZDSZ-szel és az MDF-fel – mint esetleges alternatívákkal – nem érdemes foglalkoznunk, mert ez a két politikai szervezet nem tekinthető hagyományos értelemben pártnak, ember legyen a talpán, aki meg tudná mondani e politikai túlélőcsoportok preferenciacsomagjainak tartalmát. Az SZDSZ és az MDF minden tartalom nélküli, pusztán néhány politikus további megélhetését biztosító pszeudoalternatíva, így a mellettük való döntés racionálisan nem is indokolható.)
Ameddig tehát Magyarországon a két nagy párt mellett csak álalternatívák (SZDSZ, MDF) léteznek, addig a politikai jövő a kétpártrendszerről fog szólni. Ennek meghaladására csak a most formálódó, a Fidesztől és az MSZP-től tartalmilag különböző pártok (mint az ökoszociális Élőlánc vagy a nacionalista Harmadik Út) lehetnének képesek. Erre azonban nekik is csak 2010-ben lehet reális esélyük.
A kétpártrendszer vs. többpártrendszer vitában nem szándékszom állást foglalni, ezt talán bízzuk a választópolgárokra. Írásomban pusztán arra tettem kísérletet, hogy a kétpárti modell kialakulására két lehetséges választ adjak. Egy biztos: akár a társadalmi polarizáció (a vs. b), akár bizonyos társadalmi vélemények képviseletlensége eredményezi a kétpártrendszert, a vészharangok zúgatása felesleges. Az nem elfelejtendő, hogy a kétpártrendszer és az egypártrendszer között a különbség nem mennyiségi, hanem minőségi. A demokráciára ezért semmiféle veszélyt nem jelentene, ha 2006 után – a választópolgárok döntése értelmében – csak fideszes és szocialista képviselők ülnének a T. Házban.

A szerző egyetemi hallgató