Szabó kontra Szabó

Öreg művész barátom kétségbeesetten hívott fel a hét végén. Körbejár egy tiltakozó ív: Kossuth-díjasokat és más szellemi kiválóságokat kérnek szolidáris aláírásra az „El a kezekkel Szabó Istvántól!” mondat jegyében. Mit tegyen? Aláírja? Ne írja alá? Végtére is Szabó nagy formátumú filmművész… A meglett korú alkotóknak nem dolguk a napi- és a heti sajtót nyálazni vagy percre készen az interneten csüngeni. Könnyen alákanyarinthatta volna a nevét az ívre anélkül, hogy tudta volna: az ügynökvád nem valami légből kapott rágalmazás – az Oscar-díjas rendező a spiclimúltat nemcsak elismerte, hanem időközben már fikciós filmszinopszist is gyártott belőle. Írtak már alá ilyen csordaszellemben más jeles értelmiségiek is – hogy itt csak a nagy strasbourgi blamázst említsem. (A rokonszenvlista a Népszabadság hétfői számában meg is jelent a tényfeltáró újságírót agyagba döngölő nyílt levéllel együtt. El a kezekkel Gervai Andrástól!) Ráadásul Szabó kifejezetten a Népszabadságnak adott, anonim szerzőjű interjúban mosdatta először a szerecsent. Nyilván teljességgel véletlen, hogy – mint Seszták Ágnes megpendítette – a Szabó-opus Rokonok sajtófőnöke, Gréczy Zsolt történetesen a Népszabadságnál állomásozik, miután időben elhagyta a Magyar Hírlap (akkor átmenetileg: Pont) süllyedő hajóját. Ő a közelmúltban olyan nagyszabású kulturális projekteknek volt a sajtófőnöke, mint a Sorstalanság című film (néhány száz közmilliónak azóta is bottal üthetjük a nyomát) vagy az Időkerék (Medgyessy Péter az uniós csatlakozáskor felavatta, de azóta többet áll, mint amennyit jár). A Gréczy-portfólió sikerességi rátája ismeretében Szabó „kifehérítésének” az elképesztő médiahenger ellenére sem jósolok nagy jövőt. Szabó kétrészes közszolgálati interjúja A szólás szabadságában (amelyben a besúgó rendező módosította mást mentő magyarázkodási verzióját arra, hogy magát akarta menteni) korunk médiatörténetének egyik mélypontja. Szabó előre megfontolt nemzetközi lejáratását, sőt megölésének szándékát vizionálta a képernyőn, hogy finoman még a műsorvezető Győrffy Miklósnak is el kellett határolódnia tőle. Hiába az átfogó balliberális médiaoffenzíva, a rendezőzseni jobban tenné, ha – követve Szepesi György példáját – kikapcsolná a telefonját, és belső emigrációba vonulna.
Ennek azonban nincs jele. Sőt Szabó felvette a kesztyűt, amit ő dobott maga elé negyvenvalahány éve. Pedig az ő harca immár nem magánügy: a nemzet morális jövője múlhat rajta. Ha későbbi érdemeire való tekintettel megbocsátunk neki, miután már-már hilleri magasságokba emelkedve hirdette a büszke balgaságot, egyúttal az őt és más tehetségeket nagyüzemileg prostituáló kommunista diktatúracsinálókat is rehabilitáljuk. Márpedig ezt nem tehetjük meg; még Szabó két szép szeméért sem. Nem lehet helyi értékén kezelni a volt besúgott kollégák passzivitását vagy megbocsátó hajlamát sem, hiszen itt immár az összezáró filmes lobbi politizál. Janisch Attila a szakma nevében egyenesen hecckampányról beszélt, úgyhogy talán szögezzük le: a játékfilmekre kifizetett százmilliós összegek nem automatikusan járnak, hanem adhatók. Ha rajtam múlna, addig nem részesülnének az adóforintokból, amíg Szabót minden tekintetben (kurátorként, zsűritagként, tisztségviselőként vagy kedvezményezettként) ki nem vonják a rendszerből. Egyetlen közfillért se Szabó bizonyítványmagyarázó filmjének! Sőt a Rokonokat is ki kellene venni a filmszemle versenyprogramjából, hiszen akár nyer, akár nem, az mindenképpen politikai állásfoglalás lesz. Szabó ne hintse többet az igét, s ne tartson előadást a százéves filmről sem. Sőt mindenki mástól elvárnám a nyilatkozatot a filmszakmában: nem írt és nem olvasott titkos jelentéseket a diktatúra idején. Ha hiányzik az okirat, hiányozni fog a támogatás is. Ha hamis a nyilatkozat, fizesse szépen vissza az apanázst. Olyan nincs, hogy egyszer röpcédulát szórunk a balkonról a sanyarú sorsú filmszakma védelmében, azután meg tekintélyalapon hecckampányozunk.
Ki kell végre mondani: Szabó István nem erkölcsi etalon többé, hiszen tizenhat éven át elmulasztotta a lehetséges és kívánatos „coming out”-ot. Ehelyett átírta magának a Gábor Pál ötvenhatos szerepvállalását dokumentáló filmtekercset a Köztársaság téri ostromról, hátha egyszer szükség lesz rá. (Szükség lett.) Ennek megfelelően kell kezelni a mosakodó interjújában hirdetett etikai elveit is. Első, később megtagadott verziójában két halott filmrendező-kollégájára hivatkozik: az egyiket naivan a kádári akasztófától akarta megmenteni; a másik meg szerinte afféle idősebb „illegális tartótisztként” segítette dezinformációs harcában. Az illető neves kollégák az ő romantikus állításait – lévén mindketten akadályoztatva – sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudják. Minő balszerencse! El kellene azonban fogadnunk Szabótól, hogy akik viszont cáfolni vagy megerősíteni tudnák (mert még élnek), azokat meg erkölcsi imperatívuszból nem óhajtja megnevezni. Rendező úr, ez nem fikció: ez tényirodalom. Váljunk el egymástól békében.
Akinek ennyi sem elég az ügy tarthatatlanságából, azt hadd emlékeztessem egy botrányszagú novemberi médiaeseményre. A kormánypárti Klubrádió Kontra című jubileumi műsorait akkortájt nemcsak Dávid Ibolya és Gyurcsány Ferenc vezette Orosz József (lásd még: közszolgálati Nap-kelte) helyett, hanem Szabó István is. Kenedi Jánosnak abban igaza van, hogy Szabó évtizedeken át szórta filmjeiben a megfellebbezhetetlen erkölcsi ítéleteket, s már kezdi érteni, miért adott a rendező A napfény ízében felmentést az ávós főszereplőnek. Csakhogy Szabó ezt a szerepzavart a Klubrádióban – két hónappal a lebuktatása előtt, amikor pedig már nagyban tárgyalt a történeti hivatallal, sőt készítette a spicliügyet feldolgozó szinopszist is – zökkenőmentesen folytatta. Idézzünk ebből az emlékezetes szereplésből: például amikor Kóka Jánost (mára SZDSZ-es budai képviselőjelöltet) kérdezte abszolút elfogulatlan értelmiségiként.
„Most új vendégünket szeretném bemutatni: Kóka János gazdasági miniszter urat. Még orvosi tanulmányai alatt, úgy számoltam, hogy negyed-, ötödéves korában, az Elender projektmenedzsere lett. Tehát mit látott meg önben a sógora, ami miatt elcsábította?” Ajjaj, csábítás, ráadásul rokonok által – inkább ugorjunk. „Orvosi diplomája után ügyvezető, majd vezérigazgató, majd vállalatának európai alelnöke lett. Szélvészkarrier. Segítene megérteni, hogy hogy kell ezt csinálni, és mi volt a célja? Siker, pénz?” Nos, ilyen egy kőkemény Oscar-díjas kérdező.
Orosz József kérdésére, hogy egy filmrendező „miért veszi önmagára a világ összes baját”, úgy felelt: „Mert egy országban él, és azt szeretné, hogy ez az ország kulturált, utcáiban tiszta, közbeszédében tiszta, emberi kapcsolatrendszerében tiszta és elfogadható legyen. (…) A filmeknek kell segíteni élni, az embereknek megtalálni önmagukat – és ehhez az kell, hogy tiszta igényekkel, elfogadható közbeszéddel, elfogadható kapcsolatrendszerrel és kultúrával éljünk.” Nos, pontosan ezért kell Szabónak visszavonulnia.