Önről – beleértve a legszemélyesebb családi és hitéleti dolgokat – csaknem mindent tud a közvélemény. Nincs olyan újságírói kérdés, amelyre ne válaszolna, „fedetlen testtel” állja a sajtó rohamait. Használ ez a professzori jó hírnevének?
– Úgy gondolom, egy orvos, egy tanár vagy egy művész esetében a közismertség lehet jó és lehet rossz is. Én soha nem kerestem az újságot, a rádiót vagy a tévét. Azok kerestek meg, és én minden újságírói, riporteri kérdésre igyekeztem, igyekszem őszinte és tisztességes választ adni. Soha nem mondtam válasz helyett, hogy „ez magánügy”. Nyilvánvaló viszont: úgy kell élni, hogy bizonyos dolgok a magánszférában maradjanak, ne kerüljenek ki az utcára.
– Az utca szóról jut eszembe, önt egyesek a „magyar egészségügy utcai harcosaként” emlegetik, merthogy nemcsak szakmai, tudományos fórumokon vívja a csatáit, hanem házon kívül is. Most, 2006 elején is a tűzvonalban van, vagy már csak utóvédharcot folytat?
– Látszólag háttérharcot folytatok, a valóságban azonban egy nagyon kemény, első vonalbelit. Mert úgy látom, az újságokat, a rádió- és a televíziócsatornákat – talán azért, mert más ügyeket kell szolgálniuk – nem érdekli az egészségügy helyzete. Nem tájékoztatnak arról, hogy igen nagy bajban van az ágazat.
– A súlyos gondok ellenére mégis mi az, ami erősíti az optimizmusát?
– Talán csak az, hogy a magyar egészségügyben változatlanul nagyon sok tisztességes orvos, nővér, asszisztens dolgozik. Ők nem hagyják, hogy olyan szintre süllyedjen az egészségügy, amelyben közvetlen életveszélybe kerülnek a betegek.
– És mi aggasztja?
– Legfőképpen az, hogy a finanszírozás elégtelensége miatt igen nehéz helyzetbe kerültek a gyógyítás intézményei. Eladósodtak a kórházak és a klinikák. A mi klinikánk hála istennek nem, de a pécsi egyetem általános orvosi kara súlyos gazdálkodási helyzetbe került. Márpedig az adósságot a gyógyszer- és műszerszállítók csak ideig-óráig nézik el. Az adós egy idő után elveszíti a beszállítók bizalmát, a bizalomvesztés pedig a rendszer összeomlásához vezethet. Ugyanakkor az immár állandósult gazdálkodási szorításban az orvosoktól elvárják, hogy jobban és olcsóbban gyógyítsanak, ami egy határon túl nem megy. Még ennél is szomorúbb, hogy a családorvosok egyharmada nyugdíjaskorú, meggyötört, megfáradt ember. Ennek ellenére – habár végigdolgozták az életüket – vállalják a pluszmunkát, hogy egy beteg sem maradjon ellátatlan. A nyelveket beszélő fiatal és középkorú orvosok elmennek külföldre, a Kárpátaljáról és Erdélyből hozzánk érkező magyar ajkú orvosok „elfogytak”, nincs utánpótlás. Ha a 70-75 éves háziorvosok – akik közül sokan a 30-40 évesekhez hasonló munkabírással dolgoznak – hirtelen kidőlnek a sorból, összeomlik a magyar egészségügy.
– A harcosságának és kitűnő szervezőkészségének tulajdonítható két dél-dunántúli szívcentrumot, a zalaegerszegit és a pécsit viszont úgy tűnik, nem fenyegeti gazdálkodási veszély, és úgy tudjuk, nemzetközi összevetésben is igen figyelemreméltó szakmai eredményekkel büszkélkedhet mindkét klinika. Mi ennek a titka?
– A pontos zalaegerszegi adatokat nem ismerem, de a pécsiről szívesen beszélek. Klinikánkon 78 ágy van, ebből a nyolc intenzívvel együtt harminckettő a szívsebészeti ágy. Ezen a harminckét ágyon évenként több mint 1100 szívműtétes beteget kezelünk. A múlt évben megközelítően hatezer katéteres beavatkozást és ezernyolcszáz katéteres szívműtétet végeztünk. Ha országos összehasonlítást teszünk, akkor azt látjuk, hogy nálunk egy betegágyon az országos átlagnál háromszor többen gyógyulnak, és ugyancsak az átlagosnak háromszorosa az itt végzett katéteres beavatkozások száma. A klinikán az év minden napján 24 órás szolgálat van. Arra vagyok a legbüszkébb, egyszer sem fordult elő, hogy ne lett volna személyzet a beteg ellátására. A fiatal és a középkorú orvos kollégáim „égetik magukat”, erejükön túl teljesítenek. Ugyanez mondható el az asszisztensekről, a műtősökről és a nővérekről is.
– Beszéljünk azokról is, akik csak új szívvel élhetnek tovább. Hányan kaphatnak idén új szívet hazánkban?
– A legfrissebb értesülésem szerint 25-30 beteg. Szomorú viszont, hogy azt az intézetet, amely a szívátültetéses betegeket a műtét előtt és az operáció után gondozta, egy igazgatói döntéssel megszüntették. A kardiológiai szakmai kollégium legközelebbi ülésének ez lesz a legfontosabb témája, mert nem engedhető meg, hogy ellehetetlenüljön a hazai szívtranszplantáció. Elfogadhatatlan az az álláspont, amely úgy hátráltatja a szívátültetéseket, hogy nem biztosít ágyat a beteg műtétre való felkészítéséhez és az utókezeléshez. Ezt az állapotot meg kell szüntetni.
– Folytatódik-e a vidéki szívcentrumhálózat fejlesztése? Ön a kilencvenes évek elején azt javasolta, hogy minden száz kilométer sugarú körben legyen egy komplett szívgyógyászati központ.
– A szívcentrum lényege, hogy egy helyen lehet ellátni minden olyan esetet, amely egy szívbetegnél előfordulhat. A katéteres laboratóriumhálózat kialakult, de ha a katéteres beavatkozás közben szövődményt észlelnek, akkor a beteget el kell szállítani egy szívsebészeti klinikára. Ezért egy centrumban indokolt kialakítani a katéteres laboratóriumi és a szívsebészeti ellátást. Remélhetően egy-két éven belül Miskolcon is lesz szívcentrum, Győrben pedig először katéteres részleg, majd később szívsebészet is. Ez esetben a három fővárosi mellett a hat „vidéki végvárral” teljesíteni lehet a modern gyógyítás által diktált ellátást.
– A szívbetegek általában félelemmel vállalják az operációt, mert úgy tudják, még mindig magas a műtéti halálozások aránya. Professzor úr előző intézetében, a zalaegerszegi klinikán 1997-ben 3,5 százalékos volt a műtéti halálozás. Pécsett most mit mutatnak ezek számok?
– Harminc éve, amikor a szívsebészi pályámat kezdtem, 13–20 százalék volt a műtéti halálozás aránya, tehát minden ötödik-hatodik ember szívműtéte halállal végződött. Munkám legfőbb célja éppen emiatt az volt, hogy a halálozást elfogadható határok közé szorítsuk. De rá kellett jönnünk: nincs „elfogadható műtéti halálozás”. Az orvosi tudás, képesség is korlátozott, és mindig lesz halált okozó szövődmény. Egyébként pedig nemcsak a műtéti tevékenység okozza a végzetes bajt, hanem az is, hogy rosszul ítéljük meg a betegben lévő képességeket, a beteg esélyét az életben maradáshoz. Ha a beteg meghal, rosszul végeztük a dolgunkat. Segíteni akarásunk a legjobb szándékunk ellenére is halált okozhat. A Talmudban olvasható: aki egy ember életét menti meg, olyan, mintha az egész világot mentené meg. De ez megfordítva is igaz: aki egy ember életét elveszíti, az az emberiség életét veszíti el. A nálunk végzett műtétek több mint húsz százaléka akut vagy sürgető beavatkozás volt. Ezeknél mindig magasabb a halálozási arány, mint a választott műtéteknél, amelyeknél van idő a felkészülésre. Klinikánkon az akut, illetve a sürgető műtéteknél a halálozási arány 6 százalék körüli, a választott (tervezett) műtéteknél 0,7 százalék. Tehát az összes operációra tekintve a halálozási arány 1,4 százalék.
– Önt mélyen vallásos embernek ismerik, amiért sokan tisztelik, ám vannak, akik nem nézik jó szemmel, sőt elítélik az időnként látványos hitéleti megnyilvánulásait. Támadják-e még a vallásossága miatt?
– Az utóbbi években nem tapasztalom, hogy elítélnének emiatt. Talán rájöttek az emberek, hogy a közéleti szerepléseimmel is egyetlen célom van: a magyar lelkek gyógyítása. Itt a klinikán a testüket-lelküket gyógyítom, odakinn előadásaimmal a lelküket. Az az egyetlen cél lebeg a szemem előtt, hogy bebizonyítsam: sorsunk a jó Isten kegyelméből a mi kezünkben van. És csak mi magunk tehetünk sorsunk jobbra fordulásáért. A legfontosabb dolog mindannyiunk életében a krisztusi szeretet gyakorlása. Ezt ajánlotta nekünk Krisztus kétezer éve. Ennél jobbat senki se tudott ajánlani. Igaz, nehéz gyakorolni a krisztusi szeretet, de az is igaz, hogy ellene érvelni soha senki nem tudott.
origo.hu
Társasházi lakás ég Budapesten
