Egy tavaly novemberi törvénymódosítás következtében a GVH-nak lehetősége nyílt a versenykultúra terjesztésére. Miért van erre szükség?
– A hatékony verseny kialakulása nem valamiféle természeti jelenség, hanem tudatosan alakítandó, szabályozandó folyamat: jogalkotói, jogalkalmazói, sőt – megkockáztatom – kulturális kérdés. Vegyük például a távközlés területét. A versenyben részt vevőknek azon tulajdonságait kell kiválasztanunk, amelyekben azonos súlycsoportban vannak. Az egér és az elefánt nem mérkőzhet birkózásban, de célba dobásban például igen. Ha az olvasó mint fogyasztó esetleg azt tapasztalja, hogy a versenyben részt vevők esélyei egyenlőtlenek, és ezért nem minden területen érezhető a verseny jótékony hatása a minőségben, a választékbanl, az árakban, abban sokszor nem a piaci szituáció a hibás, hanem a verseny körülményeinek, a játékszabályoknak a megválasztása vagy a szabályok elégtelen betartatása. Az utóbbi évtizedben mindannyian tapasztaltuk, hogy a korábban monopolhelyzetű cégeket el lehet mozdítani a versenyző magatartás irányába. A szabályok betartásának kikényszerítése részint a törvényalkotók, részint az alkalmazók – mint a GVH –, részint azonban az áruk, szolgáltatások megvásárlóinak a feladata. Éppen ezért szeretnénk a diákokat és oktatóikat, a bíróságok szakembereit, valamint a kis- és középvállalkozásokat szakmai támogatásban részesíteni. Szükségesnek tartjuk, hogy a közeljövőben fölálló parlament új képviselőinek is bemutassuk a hivatal tevékenységét, a versenytörvényt és működésünk filozófiáját. Az sem árt, ha a törvényhozók megismerik, hogy a nálunk nagyobb tapasztalattal rendelkező piacgazdaságokban hogyan birkóztak meg a bennünket ma is feszítő problémákkal. Ez a lehetőség arra is alkalmat teremt, hogy a hatékony versenyen alapuló piacgazdaság – mostanra némelyek szemében kopni látszódó, de vitathatatlan – pozitívumaira irányítsuk a figyelmet.
– Ha az eladók szemével nézzük a dolgot, nyilván az a cél, hogy minél nagyobb haszonnal járjon a működésük. Ha a vevőkével, akkor a minél jobb ár-érték arány elérése a cél. Ebből a szempontból azonban különbség van a magánvevő és az állami, vagyis közpénzt költő megrendelő között. Utóbbiak eltökéltségét személyes motívumok is színezhetik…
– Mi ezzel a problémával a kartellügyek során találkozunk. Ám a közismert és nagy büntetési öszszegű ügyek mellett hadd hívjam fel a figyelmet a kisebb, de számban elsöprő többségben lévő önkormányzati közbeszerzésekre, a települések, megyék eljárásaira. Itt a kiíró felelősségét szeretném hangsúlyozni. Az ilyen ügyekben részt vevő elbírálóknak, szakértőknek, akik folyamatában látják az egymást követő eljárásokat, azután azok lebonyolítását, fel kellene tűnnie, hogy az egyik pályázat nyertese A, alvállalkozója B, míg egy másik pályázaté pedig éppen fordítva. Ez még akkor is kitűnik a folyamatokból, ha az adott körzetben nem két, hanem tucatnyi kivitelező, fővállalkozó tevékenykedik. A kiíró kötelessége volna, hogy az ilyen gyanús összekapcsolódásokat, „harmonikus megoldásokat” jelezze nekünk, hiszen ha a verseny sérül, akkor több közpénzt kell kifizetni az adott feladatért, és ez mindannyiunk közös zsebéből húzza ki az adóforintokat, amelyeket ehelyett egészségügyre, oktatásra vagy bármi más fontos célra lehetne fordítani. Még egy lényeges megjegyzésem van a kartellügyekkel kapcsolatban. Sikerrel derítettünk fel ilyeneket, megbírságoltuk a cégeket, s a bíróságon is megvédtük az álláspontunkat. Egyvalami hiányzik azonban ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra elvegyük a kartellezni szándékozók kedvét – vagy legalábbis csökkentsük az ösztönzöttségüket. Nem tudok róla, hogy akár egyetlen alkalommal is kártérítési pert indított volna a kiíró szerv a vétkes cégekkel szemben. Pedig ez joggal elvárható lenne, hiszen a kartellezők megkárosították a költségvetést azzal, hogy titokban megállapodtak a verseny mellőzéséről. Tisztában vagyok vele, hogy csak hosszan elhúzódó és bonyolult eljárás során lehetne megállapítani, mennyivel fizetett többet az állam, illetve az önkormányzat az adott feladatra annál, mint amennyi feltétlenül szükséges volt. De ha néhány ilyen pert sikerülne végigvinni, meggyőződésem, hogy az komoly visszatartó erővel bírna.
– Az egyszerű vásárló az állami megrendelőnél kiszolgáltatottabb helyzetben van, hiszen gyakran nagy tapasztalattal és képzett szakembergárdával rendelkező kereskedelmi láncolatok szitáján kellene átlátnia. Nem érzi úgy, hogy szélmalomharcot folytatnak a vásárlók megtévesztését üzemszerűen folytató cégekkel szemben?
– Azt javaslom, hogy a pillanatnyi állapotot helyezzük nagyobb időtávlatba. A mai negyvenesek és a náluk idősebbek emlékezhetnek még arra, hogy milyen volt egy élelmiszerüzlet a rendszerváltás előtt. Milyen volt a választék, a nyitva tartás, az alkalmazottak viselkedése. Aki akkoriban – átlépve a Lajtán – betévedt egy szupermarketbe, azt hihette, a földi paradicsomba csöppent. Aztán nálunk is bekövetkezett a piac megnyitása, és megjelentek a nemzetközi kereskedelmi láncok. Csakhogy amíg az autós agglomerációs bevásárlóközpontok térnyerése az Egyesült Államokban és Európában több évtizedig tartott, a mi nyakunkba néhány év alatt zúdult mindez. A rendszerváltás előtti kereskedelem zárt világában az áru volt kevés, míg itt az ajánlatok tömegéből kell kiválasztani a megfelelőt. Ez tanulási folyamat, a vásárlónak fel kell vérteznie magát a megtévesztő reklámok ellen. Egészséges bizalmatlansággal kell fogadnia minden közlést, ami a kereskedőktől származik, bármennyire fárasztó is ez. Ez egy olyan tanulási folyamat, ahol biztosan megéri a befektetés. Vásárlói oldalról az lenne az optimális, ha a megújult kiskereskedelem – vitathatatlanul – meglévő, számos előnyét kihasználnánk, ám eközben minimalizálnánk a kiszolgáltatottság érzetét keltő, utólag bosszúságot okozó tényezőket.
– A mai kereskedelemben olcsóbbnál olcsóbb vagy szupernél szuperebb cikkek közül választhatunk, de nagyítóval kell keresni a nem különleges, ugyanakkor megbízható minőségű és mindig megtalálható termékeket. A kereskedőknek nem érné meg a tartós bizalmi kapcsolat?
– A cégek a vevők igényeit követik. Angliában az egyik ismert hipermarketlánc az úgynevezett saját márkás termékeivel a jómódú polgári középréteget célozta meg. Ugyanez a vállalat idehaza a még éppen fogyasztható, még épp működőképes termékeit forgalmazza saját márkájaként. A vásárló a lábával és a pénzével szavaz: ha ragaszkodik a megszokott minőséghez, és nem rohan át egy másik üzletbe, mert ott tíz forinttal olcsóbban kínálnak egy ismeretlen eredetű terméket, akkor a kereskedők kínálata javul, stabilizálódik. Távlatilag ehhez erős középréteg kell, amely megengedheti magának, hogy nem a legeslegolcsóbbat vásárolja meg. Amíg ez nem alakul ki, maradnak a boszszantó jelenségek és alkalmanként a versenyhivatali eljárások.
– A GVH szokatlanul magas összegű büntetésekkel hívta fel magára a figyelmet a közelmúltban. Ennek ellenére mintha évek óta ugyanazokat a cégeket, ugyanazokért a vétségekért róná meg a hivatal. Nem lehet, hogy a cégek eleve beárazzák akcióikba a büntetést?
– Ebben az ügyben is a folyamat irányára szeretném felhívni a figyelmet. A hivatal először arra törekedett, hogy a bíróságon is megvédhető módon leírja és kivizsgálja a fogyasztók megtévesztésének eseteit. Miután ez a piaci szereplők számára is nyilvánvaló lett, a visszaeső cégeket magasabb összegű bírsággal sújtottuk. Ezután arról beszéltünk, hogy akár elrettentő mértékű bírságot is kivetünk, ha indokoltnak látjuk. Majd fél esztendővel később valóban ki is szabtunk több száz milliós bírságokat. Eközben folyamatosan mondjuk, hogy a következőkben is várhatók magas összegű büntetések. A célunk ezzel a folyamatos szigorítással az, hogy rávezessük a piac résztvevőit a versenytörvény betartásának fontosságára, a fogyasztókat pedig az átgondolt, tudatos döntésekre.
– Két átfogó ágazati vizsgálatot is közzétettek nemrégiben: a villamosenergia-piacról, illetve a jelzálog alapú lakáshitelekről. Mindkét esetben nagy a fogyasztó kiszolgáltatottsága, egyfelől a monopolhelyzet, másfelől a hosszú távú szerződéses elkötelezettségek miatt. Mire jutottak?
– A közelmúltban politikai üggyé vált az energiaszektor esetleges „luxusprofitja” körüli vita. A vizsgálatunk azt igazolta, hogy a 2001-es törvény alapján két évvel később megkezdett piacnyitás nem sikerült jól. A rendszer zárt, és a benne részt vevő cégek többletjövedelme, ha tetszik, „luxusprofitja” nem jutott tovább a fogyasztókhoz. Nincs meg az a mechanizmus, ami ezt ténylegesen kikényszerítené. A lakáshiteleknél másként kerül nehéz helyzetbe a fogyasztó: bár a versenytörvény megsértését nem tapasztaltuk, ajánlatokból bőven van választék, de a döntés, majd ezután maga a szerződéskötés annyira bonyolult, sokváltozós, zegzugos folyamat, hogy még a szakembert is szinte megoldhatatlan helyzet elé állítja, ha össze akarja hasonlítani a különböző ajánlatokat. Ráadásul egyirányú utcába kerülnek a hitelfelvevők: ha egyszer elindítottak egy ügyletet a bankkal, az időkorlát, illetve az ingatlanbecslés több tízezres tétele miatt senki sem lép már vissza – hiszen akkor veszne a becsüsi díj is. Épp ezért azt javasoltuk a bankoknak és a bankszövetségnek, állapodjanak meg, hogy bármelyikük is rendeli meg, fogadják el kölcsönösen az értékbecslést. Így legalább némi esélyük nyílna az ügyfeleknek arra, hogy visszakozhassanak, ha úgy látják, egy másik bank ajánlata kedvezőbb a számukra. Azt is javasoltuk, szorítsák szűk keretek közé a pénzügyi szolgáltatónak azt a jogát, hogy szabadon változtathassák – értelemszerűen emelhessék – a kezelési költséget a hitel futamideje alatt, hiszen az adósok esetenként több évtizedre elköteleződnek. Több, más javaslatot is megfogalmaztunk a kormányzat számára, mert néhány apró jogszabályi módosítás is sokat javítana a bankok lakáshitelezési szolgáltatását igénybe vevők helyzetén.
– Gyakran marasztaltak el kereskedőket, illetve szolgáltatókat azért, mert nem adtak elegendő információt az általuk kínált portékáról. Máskor épp az okozza a problémát, hogy túl sok a részlet…
– Az embernek néha az az érzése, hogy a mobiltelefon-, a vezetékestelefon- vagy épp a kábeltévé-szolgáltatók – de idesorolhatom a bankokat is – azért dolgoznak ki olyan sokféle konstrukciót, és ezeket azért változtatják, fejlesztik olyan gyakran, hogy szinte lehetetlenné tegyék, de mindenesetre nagyon megnehezítsék a valódi összehasonlítást. A hitelkonstrukciók esetében támpontot jelenthet a teljes hiteldíjmutató, de tapasztalataink szerint még ennek ismeretében is érhetik meglepetések az ügyfeleket. A hitelek esetében érdemes ellátogatni a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének honlapjára, ahol a „fogyasztóknak” rovatban több hasznos öszszehasonlító elemzés olvasható. A hírközlési ombudsman pedig a Nemzeti Hírközlési Hatóság honlapjáról elérhető Tantusz mobiltarifa-összehasonlító portált ajánlja azoknak, akik segítséget remélnek az ajánlatok közti eligazodásban. Fontos tapasztalatunk, hogy az effajta, alapvetően fogyasztóvédelmi jellegű munkát nem csak a hatóságoknak kellene végezniük. Hazánkban a piacgazdaságra való áttérés rövid idő alatt zajlott le, és még nem alakult ki az az erős civil társadalmi hálózat, amely a mindennapi emberek, a vásárlók helyett, de az ő választásaikat megkönnyítendő elvégezné az ilyen, meglehetősen sok aprómunkával járó összehasonlító vizsgálatokat, illetve vállalná a próbaperekkel járó idő- és pénzráfordítást. Éppen ezért a civil fogyasztóvédelmi szervezetek is részesülhetnek a beszélgetésünk elején említett, a versenykultúra fejlesztésére rendelkezésre álló pénzkeretből. Meggyőződésem ugyanis, hogy a hatásos verseny kikényszerítéséért a fogyasztók tehetik a legtöbbet, a versenyhivatalnak pedig csak akkor kell beavatkoznia, ha a közérdek azt megköveteli.
origo.hu
Vidnyánszky Attila nyílt levele Dúró Dórának
