Érzékenyek és büszkék

Félmilliós kis nép a montenegrói, nagyobbik része a dél-adriai partok feletti „fekete hegyek országában” él, amelyet Horvátország, Bosznia, Szerbia, Koszovó és Albánia határol. De vajon egy nemzet-e a szerb és a montenegrói? Most, a népszavazás nyomán „a másik szerb állam” alakul-e újjá?

A vitát – hogy egy vagy két nemzetről („testvérnemzetekről”) van-e szó – természetesen nem könnyű eldönteni, mert az azonos nyelven és valláson kívül még megannyi érv szól az „egy nemzet két törzséről” beszélő álláspont mellett, ám ugyanannyi ellene is, hiszen történelmében, kultúrájában, szokásaiban, nyelvjárásában markánsan elkülönül a két nép. S ami a legfontosabb, a montenegróiak túlnyomó többsége magát külön nemzetként határozza meg. Ők régen eldöntötték a „kérdést”.
A montenegróiakhoz számos sztereotípia kötődött a századok folyamán, melyek a mai napig a köztudatban vannak, s nem is minden alap nélkül. Érzékeny és büszke emberek, akik tartva attól, hogy nehogy tekintélyüket bármi sérelem érje, szinte szertartásos tisztelettel vannak mások iránt, erősen ragaszkodva közben patriarchális hagyományaikhoz. Ez főleg a falvak lakosságára érvényes, s inkább a hegyvidékiekre. Ők maguk legnagyobb erényüknek nem minden szerénység nélkül a tisztességet és hősiességet tartják. Adatok támasztják alá, hogy a régi Jugoszláviában a montenegróiak igazgatói, vezetői jóval arányszámuk felett töltöttek be posztokat, ami nem kis ellenszenvet váltott ki Szerbiában, s mivel a megerőltető fizikai munkát sikeresen elkerülték, lustáknak tartották őket, és ez éppúgy rájuk ragadt, mint a bosnyákokra a jóságos együgyűség, vagy a vajdasági szerbségre a földhözragadt józanság.