A puccstól az államcsínyig

Valahogy úgy van ez, mint Ady Endre idején volt: még magasról nézvést megvolna az ország. Készül a sok törvénytervezet, a kormány a hírek szerint gyorsított tempóban terjeszti javaslatait a Ház elé. Az idő pénz. Parlamenti beiktatási beszédének tanúsága szerint a miniszterelnök rádöbbent, hogy rengeteg időnk veszett kárba. Félperiférián élünk, a polgáriasult Európa legeslegszélén, valahol a provinciákon. „El kell tehát dönteni – mondta –, merünk-e elindulni és felülni az új világ robogó vonatára.” A stábja állítólag már javában dolgozik. Magasról nézvést tényleg rendben lévőnek látszhatna hát az ország – még nem forgatták fel teljesen. „Werbőczy-utódok foldozzák, toldozzák.”
Kérdés azonban, mi végre kellene felszállnunk a robogó szerelvényre – tényleg meg kell-e kockáztatnunk a veszélyes mutatványt? Egyáltalán: mit akar tőlünk a miniszterelnök? A fejlemények azt mutatják, hogy a kormányfő most is látvány- és látszatpolitizálást folytat. Nem áll ki, és nem ismeri el a hibáit. Valójában nem csinál jóformán semmit, de amit igen, annak tartalmát igyekszik elrejteni a közönség elől. Működésének veszélyei emiatt nem lebecsülendők. A köztársasági elnök eddig három megnyilvánulásával hívta fel erre a figyelmet. Megválasztásának első évfordulóján Sólyom László a köztévében azt mondta: a kétharmados törvények védelmet adhatnak a többség zsarnoksága ellen. A másik megjegyzés szerint az államfő a lehető legkorábbi időpontra kiírja az önkormányzati választásokat. A harmadik közlés az elnök hivatalának szakértőjétől származott, s úgy szólt: megnövekedett a független intézmények – az államfő, a legfőbb ügyész, a jegybankelnök – jelentősége. Ezek a tisztségek köztudomásúan ellensúlyt képeznek a pártpolitikai alapon szerveződő törvényhozással és kormánnyal szemben. A szakértői magyarázat szerint a közigazgatásban megnövekedett a politika befolyása. Egy új törvény ugyanis kettőről egyre csökkentette az államtitkárok számát. Ebből az következik, hogy a politikai funkció lecsúszik a főosztályvezetői szintig. Csak innentől lefelé várható el lojális köztisztviselői magatartás a mindenkori kormány iránt, holott eddig a minisztert segítő közigazgatási államtitkár is szakmai vezetőnek számított.
Mindezen közlések óta a kormány elfogadta az úgynevezett államreform-bizottság és a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség működési szabályzatát. Egyelőre ezek nem nyilvánosak, nem tudni tehát, valójában mi fán terem a két grémium. Csupán Gyurcsány mentalitását ismerve gondolja szinte mindenki úgy, hogy a miniszterelnök által vezetett szervezetekkel a politikai hatalom újabb koncentrációja megy végbe, a miniszteri hatáskör csorbításaként. Ám ez csak a felszín. A miniszterek sokszor valóban az összkormányzati érdek ellen ható lépésekkel próbálkoznak, a kormányzati hatalom azonban idehaza eleve a kormányfő kezében van. Ezt fejezte ki hajdan a kancellária létrehozása. Jelenleg új elem, hogy Gyurcsány miniszterei eleve súlytalan, karakter nélküli emberek. A két szervezet létét tehát más érvek indokolhatják. Az egyik bizonyára az, hogy a régi, kipróbált elvbarátok nem hagyhatók állás nélkül, takarékosság idején pedig feltűnő lenne őket a megszokott keretek közt elhelyezni. A másik ok, hogy a régi kipróbált elvbarátok így jobban szem előtt vannak: kevéssé kell tartani attól, hogy megpuccsolják a főnöküket. Márpedig aki egyszer puccsal – a berkeken belüli államcsínnyel – került hatalomra, joggal félhet attól, hogy vele szemben is hasonló csínyt követnek el.
Milyen célt szolgálhat mindezen kívül az államreform-testület s a fejlesztési ügynökség? A látszat- és a látványpolitizálásét: annak leplezését, hogy az egyébként valóban hiperaktív Gyurcsány az utóbbi másfél évben nem csinált semmit és most sem képes a produktív cselekvésre. Az előző ciklusban nemcsak, hogy nem kormányzott, de a szükséges változtatások vázlatát sem dolgoztatta ki. Parlamenti felszólalás gyanánt pózolt, szellemeskedett, olykor pedig a táncos-komikus szerepében tűnt fel. Elegáns, laza semmittevéssel töltötte az időt, elkápráztatva a szerencsétlen félperiféria lakosait. Azt a képzetet keltette, hogy bárki bármit megtehet, akár egy milliomos. Átrepülhet Párizsba, vagy beülhet a milánói Scala valamelyik előadására, ha úgy tartja a kedve. A választások előtt a kormány ráadásul előre hozott kifizetéseket juttatott csaknem minden rétegnek.
Megszerették hát Gyurcsányt nagyon, és rá szavaztak. A Werbőczy-utódok pedig most a semmiből próbálnak valamit kiizzadni. De nem sikerül. A közigazgatási, az önkormányzati, az állami intézményi reformlépéseknek össze kellene kapcsolódniuk nemcsak egymással, de finanszírozásuk reformjával és a választójoggal is. Egy ilyen sokpólusú, összehangolt mechanizmus megteremtését nevezhetnénk országreformnak. Csak hát ehhez idő, gondos munka és jó szakembergárda kell. Az idő viszont elszaladt. A kapkodva eltervezett, elkezdett karcsúsításnak így nemcsak az államreformhoz, de semmilyen reformhoz nincs köze. A kiszórt pénz visszavétele következik ezen a címen. A parlament és az önkormányzatok belekeverése az ügybe csak azt szolgálja, hogy napirendre kerüljenek a kétharmados törvények is: a pénzügyi deficitért s a kormányzati-igazgatási mulasztásokért Gyurcsány az ellenzék vállára tehesse át saját felelősségének egy részét. Ez aligha sikerülhet. Sólyom Lászlónak a közigazgatás túlpolitizáltságáról, a független intézmények súlyának növekedéséről szóló intelméből az is következik, hogy az ellenzéki pártoknak egyetlen olyan rögtönzött lépéssel sem szabad közösséget vállalniuk, amely megbonthatná a magyar alkotmányos rendet. A többség zsarnokságához ugyanis könnyen társulhat egy olyan erőkoncentráció, amely – minden ellenkező érveléssel szemben – a hatalom kizárólagosságának irányába mutat.
Az ellenzéknek nem szabadna törődnie a miniszterelnök populista szólamaival sem – ezektől valósággal hemzsegnek a mostani tervezetek. Ilyen az a felvetés, hogy csökkenjen az önkormányzati testületek létszáma, a képviselők javadalmazása, küldjenek el kellő számú hivatalnokot, tanárt, és regulázzák meg az orvosokat is. Mindez nagyon tetszetős. Mert ki ne utálná a hatóságok packázásait, az olykor a családokat is leckéztető pedagógust vagy az orvost, akinek ha hálával esetleg nem is, de hálapénzzel mindenképpen tartozunk. Az adott szervezetek nem megfelelő működését azonban nem lehet az ott dolgozók nyakába varrni. Ellenszenvet, gyűlöletet szítani a különböző foglalkozású emberekkel szemben. Hogy a gáz, a villany árának, az áfának az emelése, a közterhek növelése után mások azt mondhassák: minket legalább nem rúgtak ki. S kárörömmel nézhessék majd a szerencsétlenebbek vergődését.
Gyurcsány kétségtelenül az ellenséges érzületre épít, és arra, hogy a többi politikai tényező sem szeretne népszerűtlenné válni. Előhozakodik tehát reformnak nevezett semmiségeivel. Szögezzük le azonban, hogy az államreform előkészítése – a kodifikáció – jelenleg az igazságügyi tárca jogszabályban foglalt kötelessége, a pénzügy-igazgatási teendők ellátása pedig a Pénzügyminisztériumé. Ezeket egy új, kétharmados jogalkotási törvénnyel nem szabad átruházni sem az úgynevezett reformbizottságra, sem a fejlesztési ügynökségre. Már csak azért sem, mert a kiszemelt két hivatalvezető – Draskovics Tibor és Magyar Bálint – korábbi, miniszteri működését megsemmisített, alkotmánysértő jogszabályok sora övezte.
Muszáj nekünk Gyurcsánnyal egy vonaton utazni?