Anya

Édesanyám videokazettái közt találtam egy koncertfelvételt. Nézem az énekesnőt, hallgatom a zenét. Eszembe jutnak kölyökkorom végtelen nyarai, a mamám szülővárosa, Mezőberény, a strand, ahol mint Budapestről érkezettet, tehát hozzáértőt faggattak az utcabeli gyerekek – a nálam idősebb csajok is –, hogy szerintem az Illés, az Omega vagy a Metró az igazi. Figyelem az előadó gesztusait. Ez a nő nem változott semmit. A varázs, ami körüllengi, ugyanaz, mint évekkel ezelőtt. A mamám imádta, gyűjtötte a lemezeit. Két biztosan nyerő ajándékom volt a számára: a Beatles és ez a hosszú hajú, kényes ízlésű, elegánsan szép énekesnő. (Fenét! Három. A harmadik a Muzsikás, Sebestyén Márta, bármilyen gregorián, aztán a zsinagógadalok meg Szokolay Sándor, akivel együtt járt a zeneibe Békéstarhosra, Bartók és Richard Clayderman.) Hallgatom a zenét, bámulom ezt az okosan érzelmes nőt. Szeretem ma is. De azért valami hiányzik. Sok minden hiányzik. Minden megváltozott. Mindenből hiányzik valami. Mindenből hiányzik ő. Abból is, amihez soha semmi köze sem volt. Hiányzik a háttérből. Én pedig visszavonhatatlanul elkövettem minden rosszat, amit elkövettem, megtettem minden jót, amit megtettem, ez már nem lesz se több, se kevesebb, ezen már változtatni nem lehet. Mint egy rozsdás redőny, egyetlen reccsenéssel leszakadt az égbolt. Meghasadt, fölrepedt a föld, felkavarodott minden, ami odalent volt. Kísértetek, tegnapi árnyak, elfeledett alakok mint élők bújtak elő. Megtanulhattam volna rég, hogy nem tanulok meg semmit, újra és újra felfedezem ugyanazt: rácsodálkozom az asztalosra, aki Borgest olvas, megdöbbenek, midőn megtudom, hogy a költőóriás önként lett a szeku besúgója. Most egy másik igazságot kell a saját bőrömön megtapasztalnom. Azt, hogy a múlt nem tűnik el. Minden, ami megtörtént, tovább él bennünk. Csak ki kell várni – meg kell érni? –, míg a hús, a zsigerek, a nyirok mélyéről fölhabzanak az elfeledettnek hitt történetek. Márai írja, hogy a fájdalom váratlanul támad, veszett kutyaként ront elő valamelyik sarokból, belémar, majd visszakushad a sötétbe. Így van ez, lüktet, sajog, nyilall, aztán észrevétlenül eltűnik, felszívódik, már-már azt hisszük, minden mehet tovább, lehet ugyanúgy élni, mint eddig. Aztán mégsem hiszszük, mert csak addig hihettük volna, amíg eszünkbe nem jutott, hogy milyen sokáig nem jutott eszünkbe. Mint kísértetek, úgy sorjáznak elő a múltból rég elfeledettnek hitt alakok. A kölyökkorom, a kórház alakjai: joviális sofőrök, szadista kazánosok, bolond kertészek, megszállott raktárosok. Fehér köpenyes nővérkék, piros melegítős parázna betegek. És persze az orvosok… Anyám elé futok, átugrom a virágágyásokat, a kastély felől közeledik a park hatalmas gesztenyefáinak árnyas boltívei alatt. Fürgén, könnyedén lépdel a lejtős járdán, kicsit lengő karral, rugalmasan, ahogy szokott. Rövid fehér zokniban, fapapucsban vagy gumitalpú félcipőben, fehér köpenyben, mint nyaranta mindig. Már a szemétégetőnél jár, aztán a kazánház előtt, nyolcéves lehetek, száguldok, hogy mielőtt az ebédlőhöz ér, keresztezzem az útját. Anya, lihegek, mit hoztál? Hogy mit várok? Könyvet? Indiánosat. May Károly, Tokei Ihto, Szürke Bagoly, Csingacsguk. Vagy csokit? Rohanok viszsza, át az úttesten, át a virágágyásokon a garázsok vagy a kertészház vagy az erdő felé, a többiekhez… Amikor befeküdt a kórházba, ez a kép sokszor eszembe jutott. Ahogy jön lefelé a kastély felől, ahogy leng a keze, ahogy ruganyosan emeli a sarkát. Nem tudom felidézni, hogy vajon mosolyog-e, ahogy rohanok felé. Azt sem, hogy mikor vesz észre. Látom a füvet, a lóhere apró virágait, a ringó méheket – nyaranta hússzor dagad fel a talpunk, szívjuk a mérget, köpködjük a fullánkot –, látom a virágágyás fekete hantjait, az úttest aszfaltját, a szandálomat, a poros, mezítlábas lábfejemet. Ha akarom, mindezt kívülről látom, ahogy szalad az a fürdőgatyás kölyök a játszótér vagy a garázsok vagy a teniszpálya felől, mögötte az ódon kertészház cserepes tornya, szemben a kazánház tömbje, a szénudvar terméskő fala, látom azt a fiatal, szőke nőt, az anyámat, háttérben a gyertyadíszes gesztenyefák zöld gömbjeit, a kastély fáradt sárgáját, az ég kékjét, a könnyű fátyolfelhőket, amelyek dekorációul szolgálnak a mindenséghez. Ha szeretném, még magasabbra emelkedhetnék, hogy az egész kórházat lássam, a parkokat, az erdei sétányokat, a kuglipályákat, a nyári pavilonokat, szörfölhetnék fel és alá az időben, láthatnám a kastély padlásán a második világháborús tábori telefonokat, láthatnám a hatalmas épület XVIII. századát, ahogy a hintók a timpanonos főkapu elé kanyarodnak, paripák feszes tomporán csúszkál a fény, láthatnám a falut, az országot, szinte bármit, csak azt nem látom, hogy a mamám mosolyog-e, ahogy szaladok felé. Nem látom, de tudom. Anyám kórházban fekszik, írtam le néhány évvel ezelőtt tanácstalanul. Akkor nem ő, hanem én jöttem lefelé a hegyről. Egy másik hegyről, egy másik kórházból. És amikor leírtam, nem jutott eszembe, hogy nekem a kórház szó mást jelent, hogy mi egész gyerekkoromban kórházban voltunk, ettünk és ittunk, bicajoztunk, olvastunk Tom Sawyert és Bőrharisnyát, Skócia lányát és Grant kapitány gyermekeit, nem jutott eszembe, hogy kórházban éltünk. Akkor az a szó csak félelmet jelentett. Semmi többet. Azt jelentette, hogy a mamám beteg. Hogy most nem orvosnő, nem jön délben ruganyos léptekkel a gesztenyefák alatt, nem ügyel éjszakánként, míg a betegek gyógyulnak vagy haldokolnak, hanem fekszik a kórházban, mert most ő a beteg. Jólesett volna úgy írni, hogy édesanyám. Próbálgattam, leírtam, töröltem, leírtam, töröltem, ötször, tízszer – rohadt mesterség ez –, nem lehetett. Édesanyám. Ez nekem sosem ment. Anya. Így igen. Csak így. Még más gyerek szájából is szokatlan volt az anyu vagy anyuka. Nálunk csak az anya járta. Anya így, anya úgy. Ez volt otthonos. A dühös is. Anya, megint kimostad a tornacsukámat?! Körülbelül ennyi. A hangszín. A skála. Lehet, hogy kedves nem is volt? Azt hiszem, nem voltam kedves gyerek. De most nem rólam van szó. (Dehogynem! Dehogynem! Mindig csak rólad!) Próbáltad másként. Anyám kórházban fekszik. Ez meg kamaszosan kemény. Bután, sután. Fölöslegesen. Gyerekesen. Nem vagyok én anyámasszony katonája!… Anyámasszony? Ez lehetne jó is. Nobilis, mégis cinkos, pajkosan tisztelettudó. Szép nagy tere van. Pádimentum, sáfránykert, pézsmatok. Ilyen szavakkal veszi körül magát. Anyámasszony ajkai közé csippenti a skófiumot, így mustrálgatja a spanyol hímet. (Értsd: aranyszállal a szájában a hímzésére mered.) Anyámaszszony kórházban fekszik. Hörgőtükrözésre vár. Bronchoscopia. Veszedelmesen hangzik. Mint valami fenséges, könyörtelenül közömbös püspök. Bronchoepiscopus. Vörös püspök, válla keskeny, hímzett palástja lelógó két nagy szárny, horgas botja arany, fonnyadt keselyűfején előrebillen a süveg… Szöveg. Ezen lehetett volna bíbelődni, ha lehetett volna. De nem lehetett. Mert semmi köze sem volt ahhoz, amit négy hónappal később leírtál, de már nem volt igaz: Édesanyám beteg.