Ezerkilencszázötvenhat október 21-én, tehát két nappal a forradalom kitörése előtt, 20 óra 20 perckor a Petőfi rádióban Hámos György, az Irodalmi Újság felelős szerkesztője emlékezett vissza arra a botrányra, amely a lap körül lezajlott.
„Szeptember 17-én múlt egy esztendeje, hogy elkobozták az Irodalmi Újságot – mondta a mikrofonba. – Nem mint ünnepélyes évfordulót említem ezt, inkább mint tanulságot. Az elkobzás oka Benjámin László humoros, úgynevezett bökverse volt, melyet Darvas József népművelési miniszterhez címzett.” És idézte a verset.
„Lelkem teszem ki és lelken adom be,
a mesterség új útjait kutatva.
S az istennek se megy! Hogy csináljam?
– Sok szó után, várom, hogy megmutatja,
ki író volna, nem csupán miniszter
a művészetnek hivatalból atyja!
Had’ látom hát a testté vált igét
– egy művet, egy icipicikét…
Ne engem ugrass örökké, barátom:
Hic Rhodus, hic salta! Hiszem, ha látom.”
„Ugye, milyen mulatságos – tette hozzá Hámos. – Nem annyira a vers, mint inkább az elkobzás. Ma legalábbis végtelenül mulatságosnak, szinte hihetetlennek tűnik. S ez nagyon jó jel. Az ilyen apróságok néha jobban megmutatják az idők változását, mint az országos események.”
Bölcs előrelátás! Még két mondat a tizenöt perces visszaemlékezésből: „A lapot a XX. kongresszus (a Szovjetunió 1956. február 14–25-i kongresszusáról van szó, melynek során leleplezték Sztálint – K. A.) élesztette fel tetszhalálából. Az írók igazmondásukkal most valóban vihart kavartak.”
Gereblyés László költő október 1-jén így beszélt a Petőfi rádióban: „Néhány szó a faladatainkról: őszinte, nyílt és ha kell, kemény hangot kell használnunk, elsősorban a helyes, a tisztultabb irodalmi közvélemény kialakítása végett.”
Október 9-én Benjámin László és Zelk Zoltán legújabb verseit sugározza a rádió. Test, lélek, halál címmel így kezdődik Benjámin költeménye:
„Most már ahányszor versbe kezdenék,
gyomrom, hasam azonnal fájni kezd.
Bejött megint a tilalom-szaka;
Ezentúl majd ő cenzúráz, a test.”
Zelk Zoltán ekkor írta Ötven halállal a szívemben című versét.
„Néhány hónap még s ötven… ötven…
Jó volna élni – gondolom.
Ötven halállal a szívemben
Talán van is hozzá jogom.”
Október 10-én Tamási Lajos is megszólalt a Petőfi rádióban.
„Manapság országszerte sokat beszélnek az irodalomról – vélekedett. – Bátran el lehet mondani, hogy történelmünk folyamán alig volt a mostanihoz fogható időszak, amikor ilyen széles nemzeti közvélemény kísérte volna figyelemmel irodalmi életünket.”
Az Irodalmi Újság elkobzása adta meg az írók frontális támadásának alaphangját a Rákosi-féle kultúrpolitika, illetve az országos politika ellen. A központi vezetőség (kv) irodája 1955 szeptemberében arról értesítette Rákosit, hogy az újság tízezer példányban kinyomtatott új száma „az első és második oldalon pirossal megjelölt részek miatt vissza van tartva. Nonn elvtárs (Nonn György népművelési miniszterhelyettes – K. A.) azt javasolja, hogy ne engedjük így megjelentetni a lapot, hanem e részeket kihagyva, illetve más anyaggal kitöltve nyomják újra…”
Az elkobzás miatt az írószövetség szeptember 19-i aktívaülésén robbant a bomba. Az itt elhangzottakról Somogyi Sándor, a tudományos és kulturális osztály munkatársa tudósította a kv-t. Ebből kiderül, hogy a vitában – többek között – Devecseri Gábor, Háy Gyula, Benjámin László, Zelk Zoltán, Szüdi György, Kuczka Péter és Vészi Endre szólalt fel. Mindannyian párt-, állam- és népellenes eljárásnak minősítették a lap elkobzását. Hangsúlyozták, hogy sem Kónya, sem Benjámin verse miatt nem lett volna szabad így dönteni, mert a szóban forgó költemények – Zelk szavai szerint – „becsületes, párthű, kommunista költők munkái”. Aczél Tamás jogi szempontból is kifogásolta az eljárást. Szerinte a lapot csak a belügyminiszternek lett volna jogában elkoboznia…
Szót kért Fekete Sándor is, a Szabad Nép szerkesztőbizottságának tagja, és „legnagyobb meglepetésre az ellenzéki írók táborához csatlakozott”. Kategorikusan kijelentette, hogy „meg kell fontolni: ott maradhat-e Nonn elvtárs azon a poszton, ahol van”.
Fekete szavait viharos taps és helyeslés fogadta.
Somogyi Sándor azzal kezdte, hogy a lap elkobzásakor és az új kiadás expediálásakor a terjesztő szervek súlyos hibát követtek el, mert a körúton még vasárnap este is lehetett kapni első kiadású példányokat. Sőt egyes helyeken az újságárusok egyszerre árulták a lap elkobzott és újranyomott kiadását…
A szeptember 17-i szám elkobzását titokban akarták tartani, de olyan ügyetlenek voltak, hogy a visszavonáskor másfél ezer példány már az utcán volt!
Somogyi helytelenítette, hogy a lap elkobzását többen pártellenes cselekedetnek minősítették, amikor „tudott dolog, hogy az utasítás felelős felső szervek részéről jött”.
Zelk másodszor is szót kért, és „minősíthetetlen hangnemben beszélt a párt irodalompolitikájáról, jogtalanságokra hivatkozott (mind a lap elkobzására, mind arra vonatkozóan, hogy újságírókat dobnak ki az utcára), majd támadta Simó elvtársat”. (Simó Jenő, a kv tudományos és kulturális osztályának munkatársa helyeselte az elkobzást.)
Somogyi jelentésében azt írta, hogy Zelk „felszólalása végén már gesztikulálva, hangosan kiabált”.
Az írók megállapodtak, hogy levelet írnak a kv-nek, amelyben jelzik: nem értenek egyet az Irodalmi Újság elkobzásával, és kérik, beszéljék meg velük a kialakult helyzetet.
Szeptember 20-án Andics Erzsébet, a kv osztályvezetője behívatta Hámos Györgyöt, az Irodalmi Újság szerkesztőjét, és Simó Jenő jelenlétében „pártszerűtlen magatartásáért” kemény bírálattal illette. Hámos nem értett egyet a fejmosással. „Arra hivatkozott – írja Somogyi –, hogy ő életet vitt az irodalomba, ő nagy irodalmat akar, és a tehetséges írókat (Benjámin, Kónya, Zelk) nem óhajtja elhallgattatni. Amikor Andics elvtársnő figyelmeztette, hogy a pártkönyvével játszik, felelőtlenül kijelentette, hogy akkor zárjanak ki még 50 írót.”
Az írószövetség elnökségi pártcsoportjának titkára, Vészi Endre és a csoport hét tagja – Aczél, Benjámin, Déry, Karinthy, Kónya, Kuczka és Zelk – lemondott. Azt követelték, hogy vonják felelősségre Nonnt, és legfőbb szinten kezdődjék el a vita. Először fordult elő a Rákosi vezette pártban a testületi ellenállás! Hámost leváltották, de többen visszautasították az Irodalmi Újság vezetését. Tamási Áron például közölte, hogy vissza fog települni Erdélybe.
A beszélgetés október közepén kezdődött el az írókkal. Apró Antal, a minisztertanács elnökhelyettese 12-én Gereblyés László költőt faggatta, s a találkozásról jegyzetet készített, amelyet Feljegyzés formájában ajánlott az elvtársak figyelmébe. Gereblyés elmondta Aprónak – áll a Feljegyzésben –, hogy az írószövetségen belül három csoport létezik: egy protokoll-listán szereplő társaság – „ezek a nagy írók, akiknek többsége nem kommunista, vagy ha egyik-másik párttag is, a párttagság eléggé formális” –, egy régebbi, illegális kommunista csoport, míg a harmadik tömörülés „bizonyos jobboldali elemekből áll”.
Apró azt írja: „Óva intem az elvtársakat, hogy olyan emberekkel, mint Benjámin, türelmesen bánjanak. Én őt a munkásosztály mai legnagyobb költőjének tekintem, aki munkás volt, harcolt. Szép alkotásai vannak. Ő a mai idők József Attilája, aki nagyszerűen tudja kifejezésre juttatni a munkásosztály hangját. Foglalkozzunk vele, mentsük meg őt, tanuljunk a József Attilával szemben elkövetett hibákból… (Nem szabad megengedni, amit Andics elvtársnő csinál, hogy agyonüti Benjámint…)”
Október 14-én Apró Antal Benjámin Lászlóval is beszélgetett. „Miért ír az utóbbi időben pesszimista verseket, miért van elkeseredve?” – kérdezte a költőt. Benjámin válaszai között – Apró interpretálásában – ilyen mondatok találhatók: „Az emberek félnek, nem mernek nyíltan beszélni. Nagyon sok megtorló intézkedés van foganatosítva… Megtudtam, hogy Andics elvtársnő utasítására verseskönyvemet, az utóbbi időben írt verseimet nem nyomtatják ki. A Magvető Könyvkiadó elutasított… Mindenütt rágalmaznak. A kis hibákat is felnagyítják… Lapelkobzás folyik, és olyan helyzet állt elő, hogy így tovább dolgozni nem lehet, és aki véleményt, bírálatot mond, arra azt mondják, a jugoszláv követségtől kapja az utasítást… Még egyszer aláhúzom: nagy a tájékozatlanság, az életszínvonal nem olyan, mint amit beígértünk, 1949-ben magasabb volt…”
Egy hónappal később, november 14-i keltezéssel Gerő Ernő miniszterelnök-helyettes a következő sorokat ajánlja a politikai bizottság és a központi vezetőség titkárainak figyelmébe: „Az írók ügyében jól átgondolt terv alapján, körültekintő módon, de gyorsan és határozottan kell intézkedni. Szükségesnek tartom Déry Tibort, Haraszti Sándort, Benjámin Lászlót, Erdei Sándort, Molnár Miklóst és Mérai Tibort a Központi Ellenőrző Bizottság elé állítani azzal, hogy Déryt és Harasztit ki kell zárni a pártból, a többieket pedig szigorú pártbüntetésben kell részesíteni. […] Az Irodalmi Újság legutóbbi száma ugyanolyan gyalázatos, mint az előzőek. Enczivel (Enczi Endrével, az új szerkesztővel – K. A.) valamelyikünknek beszélni kellene…”
A folyamatot azonban nem sikerült megállítani, mert a szellem már kiszabadult a palackból. 1956. október 23-án az Irodalmi Újság különkiadásában A magyar írók kiáltványa így kezdődik: „Történelmi sorsfordulóhoz érkeztünk.” A felelős szerkesztő ismét Hámos György, a szerkesztőbizottság tagjai: Enczi Endre, Erdei Sándor, Németh László, Örkény István, Tamási Lajos és Zelk Zoltán.
A november 2-i Irodalmi Újságban Kassák Lajos, Tamási Lajos, Kónya Lajos, Fodor József, Benjámin László, Jobbágy Károly és Illyés Gyula egy-egy verse olvasható. Köztük Illyésnek az Egy mondat a zsarnokságról és Tamási Lajosnak Piros a vér a pesti utcán című költeménye. Prózában – többek között – Németh László, Déry Tibor, Füst Milán, Tamási Áron és Szabó Lőrinc lelkesít. Utóbbi imájának ezek az utolsó szavai: „Magyarországot a fiai, a szenvedése és kétségbeesése szabadították fel. Váltsa meg most a szent munka és valami hasonlata a mennyei igazságnak a földön.”
fővárosi nagycirkusz
Elhunyt a magyar cirkuszművészet egyik legismertebb zenebohóca, ifjabb Eötvös Gábor
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!