Csodavárók

Európa védelmében címmel nyílt kiállítás a Hadtörténeti Múzeumban az elmúlt héten. A tárlat az 550 évvel ezelőtt aratott nándorfehérvári diadal hősének, Kapisztrán Szent Jánosnak állít emléket. Azért is különleges a Kreutzer Andrea által rendezett és Szoleczki Emese, Cs. Kottra Györgyi, Töll László és Kálmán Peregrin közreműködésével létrejött kiállítás, mert Giovanni da Capestrano életét és kultuszának történetét eddig még sohasem mutatták be ebben a formában, pedig az itáliai születésű értelmiségi szent döntő szerepet játszott Magyarország és egész Európa XV. századi történetében.
Kapisztrán Szent János korábbi ismertsége is nagyon hullámzó volt nálunk. Amikor 1455-ben Bécsújhelyről Győrbe, az országgyűlésre érkezett eleget téve a rendek meghívásának, már fél Európa ismerte az elszánt aszkétát, aki lelkesen prédikált az uzsorakamatok és az elharapózó szerencsejátékok ellen. Híre jóval megelőzte, és már életében szentként tisztelték a Ferenc-rendi szerzetest. Még inkább erősödött szentségének híre a páratlan nándorfehérvári diadal után. Ez a hatalmas katonai siker többek között Giovanni da Capestrano rendíthetetlen hitének, vértanúságra való vágyakozásának, illetve a benne feltétlenül megbízó egyszerű katonáknak volt köszönhető. Az öreg aszkéta nem törődött Szilágyi Mihály tiltásával, minden vágya az volt, hogy mártír lehessen. Amikor néhány török, kiválva táborukból, a vár fala előtt gúnyolni kezdte a védőket, Kapisztrán János elindult, hogy megszerezze a vértanúk pálmáját. „Itt van az a nap, amelyet vártunk, keljünk át” – kiáltotta Giovanni da Tagliacozzo szerint. Hiába tiltotta Hunyadi, hiába rimánkodott Szilágyi, forduljon vissza: a szerzetes csónakba szállt, átevezett, és egy szál bottal a kezében indult a törökök ágyúi felé.
Valószínűtlen látvány lehetett az ellenség ellen bottal induló vézna öregember, s a kép valósággal megbabonázta a magyarokat, törököket egyaránt. Hamarosan ezer keresztes követte Giovanni da Capestranót, majd két–háromezer gyalogos, kiképzetlen katona, „többnyire háborúban tapasztalatlan, szegény, fegyvertelen, sarutlan, öreg, gyámoltalan, rokkant vagy koldus nép, közte sok szerzetes és pap. Annyi fegyverük sem volt, amivel egy marhacsordát meghajszolhattak volna” – írta a krónikás. A török lovasság rátört a szánalmas seregre, ám súlyos hibát követtek el a biztos siker reményében: őrizetlenül hagyták ágyúikat. Amikor Hunyadi János ezt a várban észrevette, tíz–tizenkétezer emberrel kitört, elfoglalta a lőállásokat, majd saját fegyvereiket fordíttatta a törökök ellen. A szultán lovassága már előreszegezett lándzsákkal vágtatott Kapisztrán Szent János csapata felé, amikor váratlan ágyútűz érte hátulról. Ezzel el is dőlt a csata sorsa.
Kapisztrán Szent János nem sokkal élte túl a győzelmet. Augusztus 11-én Hunyadi Jánossal végzett a fekete halál, de hamarosan az idős szerzetes is megbetegedett, és október 23-án este 9 órakor örökre lehunyta szemét. Halála után megindult az emberáradat Ilokra. Olyanynyira szentként tisztelték, hogy csak a pápai legátus utasítására voltak hajlandók egy héttel a halál után eltemetni a földi maradványokat. A templomban október 29-ig állt a ravatal. Hosszú sorokban kígyózott a nép, hogy megérinthesse vagy megcsókolhassa a szent holttestét.
A ferencesek attól tartottak, hogy a koporsóval az utcára lépve a rajongók botrányt okoznak; ahogyan a szemtanú Giovanni da Tagliacozzo levelében írta, tartani lehetett tőle, hogy „a tetemet ízekre tépik, vagy az emberek egymást ölik meg”. A szent végül a kolostor kertjében kapott nem túl hosszú ideig nyughelyet. Koporsóját öt lakattal zárták le, nehogy az ereklyevadászok áldozatául essen. Csaknem titokban temették el.
A templomot megnagyobbíttató kegyúr, Újlaki Miklós azonban látni akarta a holttestet, ezért Ilokra érkezvén parancsot adott a koporsó azonnali kiásására és ismételt felravatalozására. Végül a gótikus templom Szent Katalin-kápolnájában helyezték el az ereklyét, és a vaskoporsót most már hét lakat alatt őrizték. Sírja valóságos búcsújáró hely lett. A csodálatos gyógyulásokat feljegyezték, hogy megindulhasson a szentté avatási eljárás. Erre azonban még sokat kellett várni.
A Hadtörténeti Múzeum kiállításának érdeme, hogy a Kapisztrán Szent Jánossal kapcsolatos kis számban fennmaradt tárgyi emlékeket éppúgy bemutatja a látogatóknak, mint a kor néhány jellegzetes, de ritkán kiállított tárgyát, valamint a későbbi Kapisztrán-kultusz érdekesebb rekvizitumait. Láthatjuk a szent egyszerű olajfa tálkájából halála után készített kelyhet, habitusát, a Sándor-palota helyreállításakor feltárt egykori ferences kolostor középkori leletanyagának egy részét, a szentté avatással kapcsolatos dokumentumokat, életrajzának ritkán megtekinthető példányait és természetesen korabeli fegyverzeteket, valamint az utolsó belgrádi pasa nyergét.
Nagyon fontos, hiánypótló a Hadtörténeti Múzeum kiállítása, de abban csak reménykedni lehet, hogy nem ez lesz az egyetlen megemlékezés a nándorfehérvári csata 550. évfordulóján. A hazai állami szponzoráció jóvoltából, alig leplezhető kiállításpolitikai okokból, szemmel láthatóan nagyságrendekkel kevesebbet fordítottak erre a célra, mint más, évfordulóhoz nem köthető és tudományos szempontból is meglehetősen aggályos spektákulumkiállításokra.