Köznapló

Június 9., péntek
A köztévé délelőtti mozaikműsorában egy hölgy váratlan bejelentést tett: bármi ehető bármivel, az fontos csak, hogy ennivalónkban legyen elég fehérje, szénhidrát és vitamin. Táplálkozásügyi szakértőként szólt, de aligha lehetett az, hisz gyilkosságra buzdított. Öngyilkosságra… Mintha szövetségese volna az áruházláncoknak, melyek New Yorktól Moszkváig ezrével kínálják vonzó csomagolásban a ki tudja, miből készült, vegyileg kezelt, színezett, vagyis tömegpusztító élelmiszereket.
Ezer éve ismert, hogy az emésztőrendszert terhelik, sőt rongálják az össze nem illő ételek, ezért nem jó zöldséges étel után gyümölcsöt enni, s ezért különítik el a zsíros edényeket a tejestől a zsidó konyhában. Erről mintha sose hallott volna a szaktársnő. Sajnos nincs egyedül.
A tévé főzőműsorai és a szakácskönyvek szerzői kizárólag az ínyünkre apellálva ötlenek ki látványos ételeket, fütyülnek arra, mi a véleménye a gyomrunknak. E hetyke képernyőszakácsok nem csupán emésztésünket támadják meg – a bukszánkat ugyanúgy. Rajtunk immár az ínséges világ, de semmi jele, hogy az embereket okos tanácsokkal látnák el, min változtassanak, míg ki nem tisztul fejünk felett az ég. Pedig volt erre példa. A kommün és Trianon után szakácskönyvet adtak ki azoknak, akiknek kevés ennivalóra jutott. Nem könyv volt, vékony füzet, és többek közt fokhagymás pirítóst ajánlott reggelire. Azt kérdik, egészséges-e? Az.
Ezért tartom pimaszságnak, hogy amikor a gáz árát durván megemelik, arról hablatyol valaki, milyen egzotikus ízeket ígér az indiai vagy a görög konyha. A főzőfenomének miért nem arról szólnak, hogy ki kéne próbálni a nyers kosztot, s hasznunkra válhat, ha belekóstolunk olyan étkezési szokásokba, amelyeknek alapja a zöldség, a gabonafélék s harmadikként a gyümölcs? Vagy ez nem olyan látványos? Eszükbe juthatna az is, hogy ebben az országban, ahol a hagyományos konyha nélkülözhetetlen „desszertje” a szódabikarbóna, lehetne olyan főzőtanfolyamot indítani, amely egészséges ételekkel kecsegtet végre.
Igaz, ezt meg lehet tanulni könyvekből is. Én azokból próbáltam, mert nem erős a gyomrom, mint Hamvasnak, inkább gyönge, mint Gandhinak. Ezért vettem kézbe, miután belefogtam a jógába, a sovány indiai ember egészségkalauzát (a drága Oláh Andor fordította magyarra), olvastam az adventista E. G. White írásait, Bieler könyvét (Ételben az orvosság), Edmond Székely Természetes élet és gyógymódját, A fiatalság forrása: az öt tibeti jógagyakorlatot Keldertől, és beszélgettem Vácon Anzelm atyával – mindannyian ősi, kipróbált dolgokról szóltak, beleszőve a nagy vallásalapítók intelmeit és tiltásait, akik szintén fontosnak tartották, mit egyen az emberfia. Ma e téren éppúgy istentelen a világ, mint sok más dolgában.
Ezért fogadom a „modernek” új igéit gyanakodva. Tudom, nem könnyű egészségesnek lenni ebben a csudamód „fejlődő” világban: hisz nem ihatunk tiszta, csak tisztított vizet, sugárözön és benzingőz árad ránk, a nap sugara is inkább árt – a táplálkozás tudománya nehéz tudomány.
Hogy sose volt könnyű, arra példa egy régi arab történet.
Felkereste az orvost egy cipész, úgy látszott, hogy halálán van. Az orvos nem talált bajára receptet. A beteg reszkető hangon kérdezte: Semmi nincs, ami megmenthetne? Több gyógymódot erre nem ismerek, felelte az orvos. Ha nincs segítség, akkor utolsó kívánságom egy fazék bab a nagy szeműből egy liter ecettel. Az orvos vállat vont: Nem hiszem, hogy használ, de ha gondolod, próbáld meg. A cipész elment, az orvos pedig várta, hogy mikor hozzák a halálhírét. Meglepetésére másnap a cipész makkegészséges volt. Följegyezte hát a naplójába: Ma járt nálam egy cipész, semmi nem segíthetett rajta, de egy fazék bab és egy liter ecet megmentette.
Pár nap múlva a nagybeteg szabóhoz hívták az orvost. Az ő bajára sem tudott receptet, de eszébe jutott a korábbi eset, elmondta hát: Nemrég fölkeresett a cipész, őt is hasonló betegség gyötörte, és segített rajta egy fazék bab meg egy liter ecet. Rendben, megpróbálom, mondta a szabó. Megette a babot az ecettel, ám másnap meghalt. Az orvos ekkor azt írta naplójába: A beteg szabón nem tudtam segíteni, mondtam, tegyen úgy, mint a cipész. Úgy tett, megette a babot, de hiába, mert meghalt. Ami jó a cipésznek, nem jó a szabónak.

Június 10., szombat
Volt egy rossz kísérletem a színművészeti főiskolán, a csillárok azóta is remegnek a röhögéstől – tehát nekem papírom van arról, hogy nem születtem se moziszínésznek, se annak, aki beleszédül a nyilvános szereplés gyönyörébe. Ám az embernek néha meg kell mutatnia magát.
Így például a könyvhéten, ha elkövette azt a hívságot, hogy könyvet írt. Le kell ülnie egy asztalhoz, feje fölött vagy előtte két araszra nagy betűkkel ott a neve, aki arra jár, nézheti, mint az állatkert vadait: ahá, szóval ez az… Azt hittem, jóképűbb. Úgy gondoltam, idősebb. Hát ebből igazán nem néz ki… Némelyikük odajön, megkérdi: tényleg maga írta azt? Igen, én. Az illető csóválja a fejét, mint aki nem érti, aztán elmegy. Hazaérve a szerző a tükör elé áll, és találgatja: mire gondolhatott a fejcsóváló ember?
De vannak szép percek is. Megjelenik egy rég látott ismerős, aztán egy kedves barát, aki nyilván úgy érzi, a távolság üveggolyója eltörött, ezért acélgolyót hoz, egy másik üdvözletet vidékről, egy olvasó levelet ad át, ő írta, de csak akkor olvassam el, ha elment. Felnyitom, a szöveg alatt rajz mutatja, Nógrádszakálnál hol a szurdok, amit ő palóc Grand Canyonnak nevez, nézzem meg, gyönyörű. Eljön, akivel érdemes volt jót tenni, egy másik, akivel nem, közben dedikálni kell, valami kedveset kanyarítani az aláírás fölé, és nem kis malíciával figyelni, hogy Karátson Gábor kifogta: vele szemben dedikál a régi-új miniszterelnök.
Biztos, ami biztos, elvittük a kicsi lányt is: legalább ő sikert arasson. Jól számítottunk: valaki miatt odagyűltek az olvasók. Jövőre is visszük.

Június 14., szerda
Vannak vasárnapi festők, ha műkedvelőkről van szó, többnyire velük példálóznak. Mostantól nem lesznek egyedül, Gyurcsány Ferenc tett róla, hogy új fogalommal gyarapodjunk: a múlt héten vasárnapi kormányt alakított.
Elég csak ránézni Szekeres Imrére – sose volt katona, s járásából ítélve bokasüllyedése, népnyelven: lúdtalpa lehet, mostantól ő a honvédelem első embere. Ez eszembe juttatja a cselédsorból jött írót, a parasztpárt elnökét, aki hitt abban – ó, szegény! –, hogy a kommunistákkal korrekt módon lehet együttműködni. Ezek után Rákosi 1947 szeptemberében pojácát csinált belőle, megtette a csizmás, rövid kabátos pártelnököt nemzetvédelmi miniszternek. Volt nagy vihorászás a haladó sajtóban, a karikaturisták ceruzáikat hegyezték, a kávéházak közönsége pedig sűrűn idézte, amit Veres Péter a tábornokoknak mondott: neki a legmagasabb katonai rendfokozata tizedes.
Szekeres miniszter úrnak ennyije sincs, és ha sose járt kaszárnyák környékén, ugyan mi lehet a katonakönyvébe írva? Tán az, hogy „háború esetén hátországi szolgálatra alkalmas”? Vagy, bár makkegészséges volt, fölöttesei odaszóltak a kiegészítő parancsnokságra, hogy Szekeres elvtársnak fontos pártfeladatai vannak, ezért ne sorozzák?
A bizottsági meghallgatáson ígérte, hogy beletanul. Igazán kedves. Ám engem fölöttébb zavar, hogy a botcsinálta miniszterek tanulópénzét fél százada folyton mi fizetjük.
Göncz Kingáét is, aki szakasztott az apja lánya. Öltözködés terén főleg. Emlékszem, édesapja államelnökként egy parlamenti fogadásra az öltönyhöz hernyótalpas sportcipőt húzott, s az ember találgatta, vajon kirándulni volt, vagy majd akkor megy, ha végzett.
Természetes hát, hogy Kinga lánya, aki eltéved a diplomácia erdejében, külügyminiszter lett. Hogy mennyire fehér holló ezen a pályán, múlt pénteken a Parlament delegációs termében mutatta be, ott sorakozott fel az új kormány. Világos nadrágkosztümben jelent meg a sötétbe öltözött minisztertársak közt, érzékeltetve, mint fogja képviselni hazánkat szerte a világon. Úgy állt köztük – a képet a Népszabadság múlt szombati száma címoldalon hozta –, mintha kézilabdameccsről érkezett volna, ahol verekedés tört ki a tribünön, a kosztüm kabátkája ezért lett „viseltes”.
De ez korántsem minden…
Kinevezett külügyminiszterünk édesapjával olyasmi esett meg, ami fölöttébb pikáns a diplomácia világában. Tán a Buckingham-palota évkönyvébe is bekerült. Történt pedig, hogy a nálunk vendégeskedő angol királynőt a Magyar Köztársaság elnöke „Your Majesty” – felséged – helyett nemes egyszerűséggel „Madame”-nak szólította, ettől a közelében állók rögtön csuklani kezdtek. A mindig újak kedvéért elárulom, hogy Göncz elnök úr évtizedekig angol irodalmi fordításból élt, ami persze más műfaj: Az öreg halász és a tengerben egy szó sincs arról, mint érintkezzünk angol és egyéb királyi fenségekkel.
1994-ben Horn Gyula szakértő kormányként mutatta be a maga stábját. Gyurcsány Ferenc tizenkét évvel később – hogy lássuk, milyen bő sugárban áradnak ki alkalmas káderek a Köztársaság téri ház kapuján – viszszatért a kádári gyakorlathoz: sikerült olyan kormányt összeállítania, mely a hozzá nem értés biztos tudatával kezdheti meg ki tudja, meddig tartó tevékenységét.
Régi igazság, hogy olyan vezetőnek, aki nála gyöngébb képességűekkel veszi körül magát, rossz álma lesz, mint Gloster hercegének királyként, mert ahelyett, hogy emelnének rajta, lehúzzák, és amikor látják, hogy baj közeleg, magára hagyják.
Mostantól rossz álmokra és magányra predesztinált miniszterelnökkel nézünk szembe, nagy kérdés, meddig állja a megrövidített milliók tekintetét.