MI A MAGYAR?

Krakkó. Lengyelországnak szép kies helyen való metropolja, király lakóhelye, mellette az nagy Viszla vize, mely az derék várost az Zsidó és Kazimir nevű várostól egy fahíddal különbözteti és választja el. Erős kőkerítése gyakor bástyákkal vagyon, de csak szintén egyszer, árokja semminek nem jó, az házak szép íratosak benne. Nevezetet vött egy Krakus nevű nemesembertől. Mert régen, azhol mostan az vár vagyon, csak egy puszta hegy volt, az város helyén pedig egy rossz falu, abban az hegyben nagy üresség vagyon, úgyhogy együtt, ha bemegyen ember, más oldalán viszontag kimehet, ez rút szörnyű lyukban lakott egy nagy sárkány (kinek formájára az várban most is egy rézcsatorna vagyon építtetve), mindennap az közel való tartománybelieknek eledelt kellett szerezni az sárkánynak, és midőn nagy sok barmukat immár megemésztette volna, a közel lévő falukból embereket kezdett volt ragadozni. Azonközben egy Krakus nevű nemesember az ő jobbágyainak állapotját megkeserülvén, módot kerese benne, miképpen az sárkányt elveszthetné. Az Dániel prófétának azért cselekedete szerint, ki ő is (Danielis 4.) elvesztette vala az babilóniai istent, az nagy sárkányt, vőn az Krakus salétromot, fenyőviaszt, kénkövet és egyéb afféle gerjedező természetű szerszámokat, összecsinálá, az bőrét egészen egy juhnak levonatá, abba töltötte az tüzes szerszámokat, elvetette az sárkánylyuknak elejbe, amaz rángatta az juhot és egyszersmind elnyelte, kezdett az gyomrában az oltatlan mész, kénkő és salétromos szerszám gerjedezni, kifutott a sárkány, és midőn az Viszla vizében szomjúságát akarná oltani, annál inkább benne meggerjedt, és nagy hirtelenséggel az tűz miatt gyomra kétfelé szakadott és megholt. Úgy kezdettek volt osztán egy kastélyt építeni a hegyen, ahol most az vár vagyon, és nevezték az ember nevérül Krakkónak. Ez sárkánylyukban kétszer vígan laktam az seren, mert most serpincévé fordították. Az vár felette szép és gyönyörűséges, nagy templom benne, kiben az lengyel királyoknak sok drága koporsói, főképpen mind veres márványkőből. Vagyon két ezüst oltár benne, kinek mását nem láttam minden bujdosásomban is, vagyon egy óriásnak egy oldalteteme, kinek hosszasága vagyon négy sing. Szép keresztelőedény, szép cifrás epitáfiumok, és minden állása csak csudára méltó. Kívül rajta egy kis kápolna ettől az mostani Zsigmond királytul építtetett, kire ember verőfényen az rajta lévő ezüstnek és aranynak miatta alig nézhet. Az várból az derék városra menő kapunál vagyon egy epitáfium, kit egy főembernek emeltek, melyet a magyar deákok öltek volt meg az városban feltámadván, azmely ő cselekedetükért az lengyelek reájuk támadtak, és ugyanazon nap vesztettek el bennük, ha jól jut eszembe, százharmincat, s az skólában is minden privilégiumuktól megfosztották. Az városnak, azmi az ő méltóságát illeti, csak semmi, az kapukat, úgy vagyon, hogy bezárják, de bizony csak három embernek is viszontag, csak jól szidják az bírót és porkolábokat, megnyitják. Az fertelmes élet nem hiszem, hogy Szodomában, Gomorrában nagyobb szabadságban volt volna, mint Krakkóban, mindenütt, valahova eltekint ember, az sok fajtalanságot látja, valahova megyen ottan, utána az kurváknak serege. Az skóla nem erkölcsnek gyakorló háza, hanem latroknak barlangja, mert valami gonoszságot, dúlást, fosztást ők meggondolhatnak, annak bizony meg kell lenni, ágyújuk, tarackuk vagyon, azmely gazdára megharagusznak, reája mennek és házát elrontják, minden marhájában zsákmányt vetnek. Nincsen semmi bűnnek fegyelme, szabadságosan az piacon egyik az másikat megöli, senki nem szólítja meg érette, estve, ha valamely háznál, ki ablakaival az utcára szolgálna, gyertya tetszenék meg, egynehányszor bélőnének az ablakon. Az barátok benne szemtelenek, sehova ember előttük nem mehet, hogy mindjárt utána nem volnának, szintén oly bátorsággal társalkodnak az tisztátalan személyekkel, mint akármely Istentől elszakadt kozák vagy zsolnér.
(Szepsi Csombor Márton: Europica varietas, 1620)