Megmásíthatatlan napirend, kicentizett mozdulatok, kimért érzelmek. Mindig ugyanabban az időben cserélt pelenka. Meseolvasás csakis lefekvés előtt, beszélgetés pedig csak akkor, ha a gyermek kezdeményez. Ölbe venni kizárólag akkor, ha vigasztalásra szorul, de „abajgatni” semmiképp sem szabad, mert még rákap a gyerek – sorolja gyors egymásutánban a szabályokat egy csecsemőgondozó, nevezzük Máriának. A budapesti intézet dolgozója szerint a legfontosabb direktíva az, hogy a gyermek ne kötődjék gondozójához, mert az elkerülhetetlen elválás túl nagy törést okozna a lelkében.
– Pedig éppen a szeretetre lenne a legnagyobb szükségük – tette hozzá Mária. – Sok gyerek iszonyú körülmények közül érkezik az intézetbe: egy kislány két hónap után mosolygott először, egy másiknak pedig három hétre volt szüksége ahhoz, hogy megnyugodjon, és végre ne hányja ki az ételt. Beszélgetni velük általában csak akkor szabad, ha a gyerek kérdez. Pelenkázás közben azt kell ismételgetni folyton, hogy most letörölöm a fenekedet, és ha egyik kicsi megüti a másikat, akkor nem szólhat rá a gondozó, hogy ne bántsd, csak annyit közölhet: ezzel fájdalmat okoztál neki.
A gondozó persze megölelgetné, megszeretgetné a kicsit, de csak titokban teheti, hiszen itt mindennek megvan a maga rendje. A gyermekhez mindig ugyanolyan kedves hangnemben és indulatok nélkül kell szólni, vétségnek számít, ha a gondozó felemeli a hangját. Mária szerint így sosem tanulja meg, milyen az, amikor valaki haragszik, ideges, netán türelmetlen, mondhatni, csak érzi, hogy valami baj van, de a felnőttek arcán nem látja tükröződni ezeket az érzelmeket. – Nem lehet papírforma szerint nevelni egy gyereket. És nem szabadna szeretetlenséggel büntetni azért, mert intézetben él – tette hozzá Mária, aki szerint hiába a szép bútorok, a finom és tartalmas étel – olyan, amilyen bizony sok, a családjában élő gyermeknek nem jut –, ezek az apróságok nem tanulhatnak meg szeretni, hiszen nem látják, hogyan kell.
– Először csak figyelmeztettek, aztán többé már nem mehettem a kicsik közelébe – így számol be élményeiről Fekete Nóra gyógypedagógus, pszichológus, aki néhány évvel ezelőtt azért érkezett az egyik fővárosi csecsemőotthonba, hogy pár hónapos Down-kóros gyerekek korai fejlesztésével foglalkozzon. De igen hamar eltiltották tőlük, mondván, túlságosan ragaszkodnak hozzá, hiszen énekelget nekik, játszik velük. Nagyobbakhoz került, de ott is csak baj volt vele: játékot kezdeményezett, sőt még azt is hagyta, hogy a hátán lovagoljanak. Végül azon „bukott le”, hogy a behúzott függöny mögül valaki megleste, amint a gyereket feldobálja, és együtt nevet vele.
Kardos Ilona, a budapesti Vadaskert Kórház és Szakambulancia igazgatóhelyettese szerint egész életére károsodik az a csecsemő, aki hosszabb időt telt el intézetben. Hatvan-hetven évvel ezelőtt, a második világháború előtti, majd az azt követő zavaros években ezt Pikler Emmi is felismerte, ezért Falk Judittal együtt kidolgozta módszerét, amellyel a hospitalizációt igyekezett megelőzni. A Pikler-elmélet szerint a kicsivel való meghitt kapcsolatot a testi gondozás – etetés, fürdetés, tisztába tevés – biztosíthatja, egyébként hagyni kell a csecsemőt a saját üteme szerint fejlődni, mert a mozgásfejlődése feletti öröm viszi előre.
– Azon körülmények között, amikor a rengeteg magára hagyott kisgyerekre nagyon kevés gondozó jutott, ez mindenképpen előrelépést jelentett – tette hozzá a szakember. – Pikler Emmiék megváltoztatták az intézetekben uralkodó szemléletet, a több ezer magára maradt csecsemő ettől kezdve valamiféle pszichés ellátást is kapott, és csökkent az addig nagyon magas gyermekhalandóság.
Ám a módszer kidolgozójának is voltak fenntartásai: 1972-es minisztériumi jelentésében arról ír, hogy a csecsemőotthonok nem alkalmasak arra, hogy a családot, az anyát és annak érzelmi motivációit reprodukálják. Úgy vélte, „a család az a természetes miliő, az a közösség, amelyben adva vannak a feltételek a csecsemő ép emberré neveléséhez, és ezek közül a leglényegesebbeket intézményben nem lehet reprodukálni”. – Az említett módszer bevezetése óta eltelt fél évszázad alatt azonban megszűnt a háború utáni szükséghelyzet, és új tudományok – fejlődéspatológia, csecsemőpszichiátria – születtek, folytatta Kardos Ilona. Világszerte átalakult a kisgyerekek gondozása, a nyugat-európai országok többségében bezárták a csecsemőotthonokat, és arra törekednek, hogy minél hamarabb nevelő- vagy örökbe fogadó szülőkhöz kerüljenek azok a gyerekek, akiket saját családjuk nem akar vagy nem tud felnevelni. A folyamat nehézkésen, de Magyarországon is elkezdődött. Mára szinte közhelynek számít, hogy az első hat hónapban tapasztalt jó és rossz élmények alakítják a gyermek énjének fejlődését. A csecsemő és egy felnőtt – ideális esetben az anya – folyamatos és szoros együttléte, egymásra ható, oda-vissza jelzéseik nélkülözhetetlenek a kicsi érzelmi fejlődéséhez. Bizonyos képességek – mint például a kötődésé – ugyanis csak adott időszakban, meghatározott ingerek, tapasztalatok hatására alakulhatnak ki.
Kardos Ilona szerint azonban a több csecsemőotthonban tapasztalt sztereotip, hétköznapi kedvesség vagy akár a mértéktartó, szakszerűnek vélt odafordulás nem elég a mélyebb kötődés kialakulásához. Ennek következménye viszont az érzelmi élet sérülése, a gyenge logikai, gondolkodóképesség, a szegényes szókincs, a gyenge beszédértés, a magatartás- és figyelemzavar és sorolhatnánk. A szakember úgy véli: bármilyen gonddal is forduljanak a csecsemőkhöz, az intézmények – ahol sok a gyermek, és állandó a fluktuáció, a gondozók pedig több műszakban váltják egymást – alkalmatlanok arra, hogy a gyerekek fejlődését biztosítsák. Ennél is súlyosabb a helyzet azokon a helyeken, ahol a mára túlhaladott Pikler Emmi-féle módszert ráadásul önmagából kifordítva alkalmazzák.
A gondozókat és a gyermekeket természetellenes szerepbe hajszolják, a kicsiket – hiába teszik tisztába és etetik őket lelkiismeretesen – valójában magukra hagyják, hiszen magukra kényszerített viselkedésükkel azt közlik velük: ne szeressél meg, majd szeresd meg azt, aki egyszer – talán évek múlva – örökbe fogad. Ha viszont a gyereknek lehetősége van arra, hogy érzelmi kapcsolatot alakítson ki valakivel, később nagyobb bizalommal fordul saját vagy örökbe fogadó szülei felé is.
– Sok a félreértés Pikler és munkatársai gyermeknevelési szemléletével, illetve a Lóczy gyakorlatával kapcsolatban – mondta lapunknak Kálló Éva pedagógus, az 1946-ban alapított egykori Lóczy, ma Pikler Intézet vezető munkatársa. Hozzáfűzte: még olyan bölcsőde vagy gyermekotthon vezetői között is előfordul, akik vállalták, hogy követik ezt a szemléletet. Ilyen féleértés az is, hogy a gondozónőnek nem szabad megpuszilnia a gyereket. Természetes dolog, hogy meghitt pillanatokban a felnőtt és a gyermek megöleli, megpuszilja egymást. Ám fontos tudni: a közöttük lévő kapcsolat minőségét nem a puszik száma bizonyítja.
Mély meggyőződésük és több évtizedes tapasztalatuk – tette hozzá Kálló –, hogy az a csecsemő és kisgyerek, aki gondozás közben megkapja azt a figyelmet és törődést, amire szüksége van, a felnőtt közelében, ám annak közreműködése nélkül, a saját örömére tevékeny és aktív kapcsolatba lép a környezetével, mozog, és játszik. Eközben nemcsak a tárgyak tulajdonságait és az azokkal való lehetséges cselekvéseket fedezi fel, hanem arról is meggyőződik, hogy a világ megismerhető, és erre ő is képes. A csoportban élő gyerek játékába való tanító, fejlesztő célú beavatkozás ezt a felismerést kedvezőtlenül befolyásolhatja.
A pikleri szemléletben nevelt gyermek annyi szabadságot élvez – nem kevesebbet és nem többet –, mint amennyivel felelősséggel élni tud. Szabadságának határát nem a szülői hatalom, hanem a való világ törvényei, a saját lehetőségei és az együttélés szabályai jelölik ki – tette hozzá Kálló Éva.
Magyarországon az örökbe fogadó szülők három-négy évet is várakoznak, míg a különféle engedélyek megjönnek, hivatalos iratok elintéződnek, és hazavihetik a gyereket. Eközben hazánkban jelenleg is körülbelül 1300–1400 csecsemő él intézetben. És valóban, ezt nem maguk választották.
origo.hu
Társasházi lakás ég Budapesten
