Mi a bűne? – fordultunk tegnap délután Ábrahám Attilához.
– Az embernek akkor is muszáj higgadtnak maradnia, ha olyan döntéssel szembesül, aminek nem örül. Lamperth Mónika, az újonnan felállt Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium vezetője úgy határozott, hogy nem engem, hanem Elbert Gábort kéri fel a sportért felelős szakállamtitkárnak. Nem hiszem, hogy ezért nekem kellene magyarázkodnom.
– Lamperth Mónika mivel indokolta a döntését?
– Durván tizenöt perces beszélgetésünkkor minden részlet nem kerülhetett szóba, általánosságban úgy fogalmazott, hogy szerinte a sportvilág nem fogadott el engem. Hozzátette, belügyminiszterként a korábbiakban nem tudott elég időt szentelni a sportnak, s ezen a jövőben változtatni kíván.
– Ha a korábbi belügyminiszter elismerte, nem járatos a sportügyekben, akkor miként tudta megítélni, hogy önt nem fogadják el a sportvilágban?
– Csupán ismételni tudom magam: mint minden vezetőnek, Lamperth Mónikának is szuverén joga eldönteni, hogy kikkel óhajt együtt dolgozni.
– Egyébként szakállamtitkárként is vállalta volna a sportügyek irányítását?
– Igen, bár más a mostani felállás. Az átszervezésig a sporthivatal, még ha a Belügyminisztérium felügyelete alá is tartozott, önálló szerv volt, mostantól pedig a szakállamtitkár felett államtitkár és miniszter is áll.
– Nem érdemelne ennél többet a sport?
– Végső soron nem szervezeti kérdéseken múlnak a jó döntések, bár az érdekérvényesítés így biztosan nehezebb lesz.
– Gondolt-e már arra, hogy felmentése egyúttal mindig hangoztatott politikai függetlenségét is megerősíti?
– Érdekes felvetés, de erre még nem gondoltam. Ez ugyanis azt feltételezné, hogy politikai döntés áldozataként váltottak le, amit viszont nem tartok valószínűnek.
– Tehát a sportba úgymond kívülről érkezett Elbert Gábor elfogadottsága tényleg nagyobb, mint az öné, az olimpiai bajnoké? Ezt ön sem gondolhatja komolyan.
– Elbert Gábornak éppen azokon a területeken, a nem olimpiai sportágakban nagyobb a jártassága, ismertsége, mint nekem, amelyeknek a sportstratégia a jövőben sokkal jelentősebb szerepet szán.
– Nem győzött meg.
– Látja, éppen ez a baj. Hihetetlenül hiszterizált a közélet, s ez már a sportra is átragadt. Nagyon kevesen hiszik el, hogy sokak számára nem a politikai beállítottság a csalhatatlan iránytű. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy az elmúlt két évben kizárólag sportszakmai alapon igyekeztem döntéseket hozni. S arra talán büszke is lehetek, a parlament sportbizottságában sem éreztem annak jelét, hogy bárki politikai részrehajlással méricskélt volna.
– Hivatali ideje során többször összeütközött Schmitt Pállal. Ön szerint egyértelműen a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, a Fidesz alelnöke tehet az ön által említett hiszterizáltságról?
– Egyértelműen. Mondom annak ellenére, hogy személy szerint nagyon sokat köszönhetek Schmitt Pálnak. Még sportolóként soha nem volt olyan kérés, amivel ne fáradhattam volna hozzá. Azt pedig mint sportvezető állítom, hogy Schmitt Pálnak, fellépésének, tárgyalókészségének, nyelvismeretének köszönhetően óriási érdemei vannak abban, hogy a MOB még a rendszerváltozás előtt kiszakadhatott a központi irányítás alól, támogatókat nyert meg magának, s a civil szerveződés eme mintáját a többi egyesület is követhette. Az még belefért, hogy spanyol nagykövetté nevezték ki, ám svájci nagykövetként már érezhető volt, nem lehet telefonon keresztül irányítani ekkora szervezetet.
– Egy elnöknek, függetlenül a szervezettől, nem kell feltétlenül részt vennie a napi ügyek intézésében. A MOB esetében arra ott volt a fizetett főtitkár. Nem az okozta a gondot, hogy Aján Tamás második elnökként viselkedve szintén a nagyvilágot járta és saját karrierjét építette?
– Ha így volt, akkor az is az elnök felelőssége. Miért engedte meg ezt?
– Schmitt Pált csak újabban vádolják azzal, hogy túl sok időt tölt távol Magyarországtól. Most akkor melyik a nagyobb „bűne”: ez vagy a politikai szerepvállalás?
– Utóbbi rárakódott az elsőre. Távollétét megsínylette a MOB, de tekintélyének köszönhetően aligha lehetett volna kikezdeni, ha nem választják meg egy párt – tehát véletlenül sem kimondottan a Fidesz – alelnökévé.
– Csaknem kétéves hivatali idejének döntései, lépései közül melyeket tartja a legfontosabbnak?
– A sportstratégia kidolgozását…
– Nyilván tudja, minden terv annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle.
– Igen, de az már nem az én felelősségem. Ami rajtam múlt, azt megtettem.
– Továbbá…
– Az úszó Európa-bajnokság előkészítését. Meggyőződésem, hogy a Margit-szigeten minőségi csere történt, amit tárgyalásaink eredményeként egy-kettőt leszámítva valamennyi zöldszervezet elfogadott. Ugyancsak fontosnak tartom a labdarúgó Eb-pályázatban vállalt szerepünket, valamint a két év alatt több mint kétmilliárd forint értékben megvalósult sportingatlan-fejlesztéseket.
– Valamennyi fontos, de nem látványos munka. Egy szem előtt lévő ügyben viszont a sporthivatal szerepvállalása sem segített. Mennyiben rontja az önértékelését, hogy a Ferencváros sanyarú helyzetét az ön hivatali ideje alatt sem sikerült rendezni?
– Nem ezért hoz kellemetlen helyzetbe, hanem azért, mert öndicséretre kényszerülök. Erőn felül teljesítettünk a Ferencváros érdekében. A Kincstári Vagyoni Igazgatóság kérésünkre szándékán felül vette figyelembe az egyesület érdekeit a pályázat kiírásakor. Én nem az előkészítő munkában látom a hibát.
– Hanem miben?
– Sajnos, be kell látni, hogy ezekkel a feltételekkel a klub, avagy a terület, akárhogy is fogalmazok, nem volt piacképes. Az egyes szakosztályok gyakorolják a tulajdonosi jogot a labdarúgó rt.-ben, ennyiféle érdeket képtelenség kielégíteni.
– Az állam nem adhatta volna lejjebb az igényeit, hogy elősegítse a szerződéskötést?
– Az állam már így is kiemelten támogatja a Ferencvárost, évente mintegy 250 millió forinttal. A vidéki bázisok esetében az állam már a rendszerváltozás kezdetén elvágta a köldökzsinórt, s az önkormányzatok vették át a szerepét, ráébredve, hogy a sport milyen fontos közösségi feladatot lát el. Joggal kérdezhetné például a Debrecen, hogy bajnokként miért nem részesül támogatásban. Ez az igazságtalan helyzet nem tartható fenn a végtelenségig.
– Ha Budapest, illetve Ferencváros önkormányzata mégsem ébredne kötelességére, akkor mi lehet az FTC, szűkebben a labdarúgóklub sorsa?
– A sikertelen pályázat esetén az egyesület részben saját kezébe veheti a sorsát. Tapasztaltunk is olyan várakozást a befektetők részéről, miszerint az FTC önállóan puhább tárgyalópartner lesz, de ennek nincs alapja. Az FTC ugyanis nem hasznosíthatja tovább a vagyonkezelői jogot, másrészt bizonyos feltételekből a KVI a későbbiekben sem enged. A labdarúgó rt.-re hárul az Üllői úti bázis fenntartása is, ami éves szinten százmillió forint. Csak az segítene az egyesületen, ha befektetőt találna, de a jelek szerint ez nem lesz könnyű.
– El tudja képzelni, hogy az FTC tönkremegy, megszűnik, eltűnik a magyar futball egéről?
– Remélem, nem, azt azonban mindenkinek meg kell értenie, hogy csupán hagyományokból ma már senki sem élhet meg, még a Ferencváros sem.
– Végezetül engedjen még két személyes kérdést. Ott lesz-e, s ha igen, milyen minőségben a szegedi kajak-kenu világbajnokságon?
– Természetesen ott leszek, a szövetség meghívottjaként.
– A jövőben továbbra is a sport területén kíván dolgozni?
– Három lehetőség áll előttem. Visszamegyek egy ügyvédi irodába, ezt tartom a legkevésbé valószínűnek. A sportéletben akár vállalkozói oldalon, akár a civil szférában helyezkedem el, illetve a közigazgatásban dolgozom tovább. Nem tagadom, most hasonló ürességet érzek magamban, mint amikor befejeztem kajakos pályafutásom. A sok teendő dacára élveztem az elmúlt két évet, olyan munkát szeretnék találni, amely ismét kihívást jelent.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
