Libanon a globális hadszíntéren

Elolvassa az ember a libanoni hadjárat újonnan érkezett híreit, aztán visszalapoz, elolvassa a korábbiakat, vagy a napi fejlemények tükrében próbálja értelmezni a múlt heti meg azelőtti nyilatkozatokat. Vagy csak egyszerűen nézegeti a világatlasz valamely szelvényét, amely a közvetlenül érintett területnél nagyobb térség áttekintését engedi, és az elmúlt évek eseményeinek tükrében vizsgálja a mai történéseket. Akármilyen utat választ is azonban a megfigyelő a libanoni események megértésére, nem tudja értelmesen egymás mellé tenni az izraeli hadjárat nyilvános céljait és a zsidó állam vezérkari főnökének kijelentését (elszólását), miszerint visszaforgatják a kis arab ország óráját húsz évvel. A maga különleges módján ugyanis ez a hivatalosan terroristavadász művelet egyértelműen nemcsak harcászati célokat követ, hanem hadászatiakat is. Amikor megindult az utóbbi években helyreállított, stabilizálódott libanoni infrastruktúra – és vele együtt a mindennapi élet – szisztematikus, sokéves GNP-ben mérhető kárt okozó pusztítása, helyükre kerültek Dan Halutz szavai, és felvillantak Izrael – illetve szövetségeseinek – stratégiai céljai. Hasonlóképpen, a többi szereplővel kiegészítve kísérletet lehet tenni az események globális összefüggéseinek megértésére is, amiben a fősodratú média sem külföldön, sem idehaza nem igyekszik a segítségünkre lenni.
A történet – mint sok másik is – a hidegháború végével kezdődik, amely a divatos vélekedések ellenében a kétpólusú világ helyett nem az egypólusút hozta el, hanem a többpólusú bölcsőjének bizonyult. A Szovjetunió egykori érdekszférájában keletkezett hatalmi vákuum kitöltésének folyamata indult el az erre erőforrásokkal rendelkezők – főként a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok – részéről. A Kelet-, Délkelet-Európában, a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában kialakult „depresszió” természetesen más, korábban a széleken várakozó szereplőknek (jelesül Kína és India) is térhódítási lehetőséget és konjunktúrát kínált, ám nem lehetett kétséges, hogy rövid távon ki érheti el a leglátványosabb eredményeket. Lehet, hogy térségünk országai NATO-taggá lettek, és ez jótékony hatást gyakorolt a helyi népesség és a nyugati mintára kialakuló új gazdaság számára, de ezzel az amerikai érdekszféra is kitolódott. Lehet, hogy 2001-ben terrortámadás érte az Egyesült Államokat, és az jogosan indult az Oszama bin Ladennel szimbolizált jelenség nyomába, ám eközben mégiscsak betette lábát Afganisztánba és a volt szovjet Közép-Ázsiába, majd szintén „ezzel a vonattal” elutaztatta 120 ezer fegyveresét Irakba is. Anélkül, hogy az ember állást foglalna az elnöki ciklusokon átívelő washingtoni politika mellett vagy ellene, afelett nem hunyhat szemet, hogy mindez megtörtént; ahogy természetesnek kell venni azt is, hogy a világ többi, önálló cselekvőképességű hatalmi centruma nem nézi jó szemmel ezt a folyamatot. Mert hát mondani sem kell, hogy az iraki, afganisztáni újjáépítésben vagy az amerikaiak vizionálta közép-ázsiai energiaprojektekben nem orosz, kínai vagy francia cégek viszik a prímet, de még az olyan szoros szövetségesek, mint Nagy-Britannia és Lengyelország is csak morzsákat kaphatnak. Meg aztán ki örül annak, ha a szomszédjában megjelent nem éppen spontán – mondjuk ki, nem kormányzati álruhába bújt titkosszolgálati ihletésű – demokratikus mozgalmak aláássák államának, berendezkedésének integritását, hagyományait?
A folyamatban ráadásul kulcsszerepet játszik Izrael, az Egyesült Államok legkülönlegesebb státusú és egyben legellentmondásosabb szövetségese, amely legalább annyira cél (biztonságának, létének garantálását tekintve), mint eszköz (a világ egyik vezető hadereje) ebben a játszmában. Mert bár Európából szemlélve sokszor úgy tűnik, hogy a jeruzsálemi kormányülések, az izraeli kormányfő washingtoni utazásai mindennél jobban rezonálnak a Fehér Házban és a Capitoliumban, összességében még mindig a kutya csóválja a farkát és nem fordítva. Speciális státusával Izrael továbbra is az amerikai hatalmi politika megingathatatlan bástyája a világ egyik legfontosabb és a nyugati ideológiának legkeményebben ellenálló térségében, amely ezért – és kitűnő lobbikapcsolatainak hála – persze nagy öszszegű fizetési csekket kap cserébe. Izrael nem több és nem is kevesebb, ám ez roppantul fontos Washingtonnak: képzeljük csak el, hogy néhány dúsgazdag és állig felfegyverzett, önálló politikát folytató sejkség és iszlamista kalifátus közé kellene befurakodni a globális energiapolitika kézben tartása érdekében. A zsidó állam léte és biztonsági igényeinek ellentmondást nem tűrő módon történő érvényesítése az elsődleges oka, hogy ilyenek nem épülhettek ki a második világháború vagy éppenséggel Szuez után, aminek persze stratégiai szinten az Egyesült Államok a fő haszonélvezője.
A neokonzervatív missziós törekvés és gazdasági számítás a legjobb úton haladna a megvalósulás felé, ha a többi hatalmi centrumnak nem lapulna egy-két aduász a kabátujjában, vagy legalábbis nélkülöznék a merszet, hogy szembeszálljanak a tengerentúliakkal. Persze az is számít, hogy milyen politikai trendek érvényesülnek ott, ahol az amerikai nyomulás a leginkább félelmet ébreszt, milyen személyiségek emelkednek fel, és ezek egymásra találnak-e. Úgy tűnik, hogy az olyan figurák, mint Vlagyimir Putyin, Mahmúd Ahmadinezsád – a maguk különböző szintjén, kultúrkörükben – elkötelezettek amellett, hogy gátat vessenek az amerikai terveknek, és igyekeznek befolyásukat megerősíteni az olyan kissé gyengécske képességű, de „jól pozicionált” vezetők felett, mint a szír Basár el-Aszad. Nem demokratákról van szó – főként nem nyugati értelemben –, de ez még nem jelenti azt, hogy ne képviselnék hazáik érdekeit, vagy hogy reakciójuk ne lenne tökéletesen érthető a jelen helyzetben. Megjegyzendő: sok teljességgel jogos kritika érheti emberi jogi elveiket, ám a 2001 óta bekövetkezett események arra is rávilágítanak, hogy a washingtoni mézesmázos ígéretekkel szemben mára a nyugati demokratikus gyakorlat is erőteljesen degradálódott, enyhén szólva nagyjavításra szorul. Nem hiába csaphatta le a magas labdát az orosz elnök a G8-csúcson, amikor az országát ért amerikai kritikára válaszul a frissen „demokratizált” Irak mindennapjait hozta fel ellenpéldaként. Az eltelt években nem csoda hát, hogy az ismét talpra álló Oroszország kezdeményezésére újjáépülnek azok a kapcsolatrendszerek, amelyek a Szovjetunió széthullását követően finanszírozás hiányában meglazultak. Teljes erővel üzemelnek az orosz elektronikus lehallgatóállomások Szíriában, és csak idő kérdése, hogy a fekete-tengeri flotta hajói ismét rendszeres vendégei legyenek az arab ország földközi-tengeri kikötőinek. Nem kizárt, hogy a közvetlen konfliktus elhárításának hosszú távú szempontjai is érvényesültek a tavalyi szíriai kivonulásban Libanonból, nem csak a nemzetközi nyomásgyakorlás a Haríri-gyilkosság ügyében. Régóta nem volt olyan szoros az iráni–szíriai együttműködés sem, mint manapság, ami szintén a közös hírszerzési műveletek intenzitásában mérhető le.
A globális helyzetet, Amerika offenzíváját és a többi tényező ellenlépéseit figyelembe véve sem lehet tehát véletlen, hogy a határvillongásban, rakétatámadásokban már 1993 óta aktív Hezbollahra hivatkozva éppen most indultak meg az izraeliek. Ahogy az sem, hogy már az első héten – Brüsszel tiltakozását ki nem váltva – akciójuk legitimizációjaként felvillantották NATO-békefenntartók küldésének szükségességét, amitől pedig korábban úgy tartottak, mint ördög a szenteltvíztől.