Perselypénz áfával

Ezen a héten sajtóhírek láttak napvilágot arról, hogy az MSZP vallásos tagozata miképpen tenné adókötelessé a „szakrális szolgáltatásokat”: áfássá a temetést, esketést, misét és keresztelőt. A hír csak azok számára lehetett megdöbbentő, akik ez idáig még nem szembesültek a szocialisták nevezett képződményének, sőt az MSZP egyházpolitikájának tudathasadásos jellemzőivel.

Mielőtt belemélyednénk az áfás misék rejtelmeibe, kezdjük egy alapvető dokumentum vallásügyi részének elemzésével. Ez pedig az új kormányprogram, az Új Magyarország programja. E dokumentum kifejti, hogy az állam legfőbb feladata a közügy képviselete, esetünkben a vallásszabadság biztosítása. A közügyek az államra tartoznak. A hit viszont a „legszentebb magánügy”.
Lehetne ez akár koherens vélemény is, csakhogy egy bekezdéssel korábban azt olvashatjuk, hogy „részt kell vállalni a közteherviselésben, részt kell vállalni a közügyek intézésében”. Ez az imperativus viszont azt feltételezi, hogy – amennyiben a vallásos emberek is részt vehetnek a közügyek intézésében – a vallásosság a hívő életében valamiképpen elkülöníthető. Van a vallásosoknak egy jól lehatárolható vallásos énjük, és van egy ezen kívüli. A kettő nem keveredhet, hiszen akkor egybemosódna a magánügy és a közügy. Aki vallásos, bizonyára gyakorolja vallását, mondjuk elmegy a templomba időnként, de ezen kívül máshogy nem. Ilyen értelemben a vallásos ember kissé skizofrén – legalábbis a kormányprogram szerint.

Ezzel szemben az alkotmány – szerencsére – nem minősíti a vallást, hanem egyszerűen deklarálja a 60. paragrafusban: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa.”
Másképpen szólva a kormányprogram a szerencsétlen „legszentebb magánügy” minősítéssel jelentős mértékben szűkíti az alkotmány biztosította kereteket, ráadásul szövegen belüli ellentmondást is eredményez. (Persze nem minden esetben volt ilyen „megszorító kedve” a kormányprogram alkotóinak. Igen árulkodó, hogy míg a vallásszabadságnál szükségét érezték annak, hogy közöljék a liberális korlátokat – „amenynyiben más polgárok hasonló jogait és a törvényeket nem sérti” –, addig néhány bekezdéssel lejjebb, a párkapcsolatok és az életforma tekintetében, már nem említenek megszorításokat: „A modern köztársaság nem avatkozik bele állampolgárai életformájába, párkapcsolataiba.” (Mintha ez a különbség igen suta módon azt sugallná, hogy inkább a vallás gyakorlóit kellene figyelmeztetni a törvények tiszteletben tartására.)
Hiba lenne azt gondolni, hogy a botladozó gondolatok a programírás váratlan kapkodása közepette kerülhettek a nyolcvanhárom oldalas dokumentumba. A szocialista-liberális ember- és társadalomkép előzményei jól láthatók az elmúlt évek megnyilatkozásaiban, dokumentumaiban. Méghozzá megfellebbezhetetlenül: hiába bontakozott ki meglehetősen széles körű vita az elmúlt években elsősorban baloldali lapokban és egyéb fórumokon a vallás és egyház mibenlétéről, társadalmi helyéről, konszenzus értelemszerűen nem igazán alakult ki, de a kormányzati elképzelések formálói még ebből a rendkívül heterogén polémiából sem merítettek.
Jelentős állomása volt a diskurzusnak Gyurcsány Ferenc 2004. decemberi tárgyalása a Vatikánban. A magyar diplomácia történetének e mélypontja után a kormányfői megnyilatkozások egyértelművé tették: olyan, többek között a hazai közvéleménynek szóló demonstráció történt, amely a kormány álláspontjának megingathatatlanságát bizonyítja, akár azon az áron is, hogy elhallgatják a vatikáni reakciókat. Párbeszéd tehát nem csupán a hazai – akár baloldali – közvéleménnyel nem lehetséges, hanem a diplomáciai partnerekkel sem. „Nem szerencsés, ha az egyházak közéleti szerepvállalásával kapcsolatban sokakban ott van az aggodalom, ha az egyházak vagy képviselőik a Megváltóhoz elvezető út keresése helyett a nagyon is földi politika hatalmi dolgaiban próbálják híveiket eligazítani” – fogalmazta meg vatikáni tárgyalásainak célját a miniszterelnök a parlamentben. És hiába reagáltak a pártok képviselői a hajdani KISZ-vezető oly ismerősen magabiztos véleményére, hiába bontakozott ki nyilvános vita a sajtóban, hogy mi az egyházak szerepe, illetve hol van helyük a társadalomban: mint a kormányprogram idézett szövegéből kiderül, mindez semmilyen befolyást nem gyakorolt a torz ember- és társadalomkép alakulására. Igaz, a kormány holdudvara, az „önkéntes szimpatizánsok”, tanácsadók is tették a feladatukat. Se szeri, se száma a Gábor György-, Szunyogh Szabolcs-, Wildmann János-reakcióknak; sőt a Népszabadság publicistája, Bitó László balról előzött be, és a szocialista–szabad demokrata koalíció egyházügyi államtitkárát, Gulyás Kálmánt a „laicitás feladásával” vádolta kemény hangú bírálatában.
A sokrétű vita végül is betöltötte szerepét: kissé elterelte a figyelmet a költségvetés helyzetéről, ezen belül az egyházi iskolákat ért megszorításokról. Igen nagy naivitás lenne azt gondolni, hogy spontán alakult ki a diskurzus, hiszen már ekkor több szálon futott a tematizálás. A Gyurcsány-látogatás után olvashattuk például Malota László nyílt levelét a Népszavában a következő kiemeléssel: „Nyugtasson meg Püspök Atyám, hogy nincsenek homoszexuális kapcsolatok a kispapok között a szemináriumokban, és nem rendeznek orgiákat!” Nehéz lenne feltételezni, hogy ezek a sorok véletlenül jelentek meg 2004 decemberében; annál is inkább, mert a szerző a kiváló időzítésen túl prófétai képességgel megáldva megelőlegezte a következő évek tematizációs irányát, az egyházi ügynökbotrányt.
Ilyen véletlen persze nincs, Malota valóságos programírást tett közzé a kis baloldali lapban, amelyre az orgánum helyenként ultrabalos hangvétele és a szerző bulvárstílusa miatt senki sem figyelt fel. Pedig érdemes lett volna, hiszen a pedofília és a homoszexualitás vádján kívül nem csupán rendkívül fantáziadús eseti bűntényekről olvashatunk, hanem a III/III-as vádakról és a perselypénzzel való visszaélésről is. És ez lett végül a két fő iránya a hazai egyházellenes sajtóhadjáratnak.
Az egyházat érő ügynökvád végül rövid időn belül, 2005 februárjában bontakozott ki – véletlenül éppen akkor, amikor az SZDSZ ismét bejelentette, hogy új egyház-finanszírozási modell bevezetését, vagyis a vatikáni szerződés felbontását tartja szükségesnek. II. János Pál halála rövid időre elterelte ugyan a figyelmet, de ez csak átmenet volt, s hamarosan ismét ügynökügyekről olvashattunk. A baloldali lapok publicisztikái alapján lényegében azt tudhatta meg az olvasó, hogy a katolikus egyház volt a kommunizmus utolsó bástyája, a rendszert nem az erőszakszervezeteket uraló állampárt működtette a párttagok segítségével, hanem az egyház. Sajnos nem sok történész vette a fáradságot, hogy ilyen „napi politikai” dolgokba ártsa magát.
Az ügynöközés rövid időre alábbhagyott, ismét a financiális kérdések kerültek előtérbe. Nem sokkal II. János Pál halála után – 2005. április 7-én – Hiller István már azt hangoztatta a negyvenévesnél fiatalabb párttagok előtt, hogy John F. Kennedy elnök véleményéhez hasonlóan ő is úgy gondolja, az egyházi iskolák ne kapjanak semmilyen állami támogatást.
Ez a kijelentés persze nem feltétlenül a szocialista politikusok és programalkotók szándékát mutatta; lehetséges, hogy csupán a liberálisokhoz közel(ebb) álló fiatal párttagok előtt akart szimpatikus egyházellenes kijelentést tenni a pártelnök.
Az egyházellenes tematizáció következő felülete a szegregáció lett. Az elavult nézeteket ez esetben természetesen a püspöki kar és az egyházi iskolák képviselték, szemben Magyar Bálint tudományosan is megalapozott, következetesen liberális okfejtésével.


A lényeg azonban a pénz: 2005. november 24-én az SZDSZ honlapján a sokat sejtető Titkosan gazdálkodnak az egyházak című írás jelent meg. Alatta a Hívők tartsák el papjaikat, A vatikáni szerződés felülvizsgálatát kezdeményezik a liberálisok és a Szemet csípő milliárdok – aranyozott keresztek című munkák olvashatók.
Az egyház-finanszírozás megváltoztatásának tervét az SZDSZ hosszú és egyedülállóan kitartó sajtókampánnyal vezette be. Következetlenséggel aligha lehetne vádolni őket, legföljebb választási kampány idején nem mindig hozakodtak elő elképzeléseikkel. Hogy lesz-e eredménye tizenhat év kitartó küzdelmének, egyelőre kérdéses. A legnagyobb áttörést valószínűleg a közelmúltban érték el, éppen akkor, amikor látszólag határozottan szembeszállt az MSZP hívő tagozata az SZDSZ elgondolásaival.
A jelek szerint a nagyobbik baloldali párt hatványozottan szenved attól a tudathasadásos állapottól, amelyet a kormányprogram „antropológiája” tételez hit, vallás, világnézet, közügy és magánügy kapcsán. Ezt a meghasonlottságot a párt legérdekesebb képződményének működése mutatja. A „hívő tagozat” tevékenységéről sajnos csak elvétve hallhatunk, akkor viszont mindig érdekes dolgokat.
Sajátos történet a hívő tagozat alapításának kérdése is. A rendszerváltás táján, amikor a párt lánykori nevében még egy M betű szerepelt, és a párttagok számára kötelező volt a dialektikus és történelmi materializmus, de főként a marxi valláskritika és a tudományos ateizmus elfogadása, egy neves teológus felvetette: döntse el végre a párt, hogy pártként vagy vallásként akar-e létezni, mert ha az előbbit választja, ne akarjon tagjaival az utóbbira jellemző hitvallásokat elfogadtatni. Rendszerváltó és pártátalakító idők voltak ezek, nem sokat törődtek a felvetéssel. Ám a párt hamarosan átalakult, és üde színfoltként megjelenhetett benne a hívő tagozat.
A széles nyilvánosság keveset tudhatott meg a tagozat működéséről és céljairól. Alapítója az ifjú parlamenti képviselőnő, Vankó Magdolna, aki – mint azt a keresztény üzletemberek Hang című lapjában írta magáról – hívő családban született, de az Úrral csak felnőtt korában tanult meg együtt élni. Hogy ez pontosan mikor történt, nem tudhatjuk, de bizonyára már a hívő tagozat megalapítása után. Korábban ugyanis elvileg egy plébániához tartoztunk, legalábbis választási szórólapja szerint, de nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna a szépreményű politikust a templom környékén, akiről később az is kiderült, hogy a diktatúra állambiztonsága – kényszerrel – ügynöknek szervezte be.


Képviselőnőnk a nyolcvanas években még kevésbé vagy inkább másban hívőként a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság III/III-as osztályának készített jelentéseket László Péter fedőnéven a pusztavacsi béketalálkozóról, a John Lennon Klubról, a Kontroll Csoport koncertjeiről és a Béke Dialóg Stúdió működéséről.
A vallásos szocialisták egy másik tekintélyes képviselője, Szili Katalin számára is össze-összekeveredik a magánügy és a közügy. Ezért is gondolhatta úgy, hogy a választási kampány kellős közepén, április 20-án látogatást kell tennie a szécsényi ferences kolostorban. A látogatás mégsem maradt „legszentebb” magánügye. Egész csinos kis sajtóbotrány keveredett abból, miért nem fogadta személyesen a rendház főnöke. Úgy látszik, még a szocialisták számára is nehéz megvonni a „legszentebb magánügy” és a közügy közötti határvonalat, különösen a választási csatározások küzdelmes pillanataiban.
És persze máskor sem. A hívő szocialisták politikusi és vallásos énjeinek sajnálatos keveredése történt az idén júniusban is, amikor ismeretlen okokból kiszivárogtatták egy belső tanulmányukat, amely a szigorú megszorítások szellemét minél áldásosabban kívánja kiterjeszteni az egyházakra is. Ha igazak a lapértesülések, és nem arról van szó csupán, hogy az egyházi vezető–kormányfő találkozó előtt „meg akarták dolgozni” a nehéz terepet. A július 5-i találkozón ugyanis Gyurcsány nagyszabású ötlettel lepte meg partnereit: a kormány bizottságot hoz létre, melynek feladata a vatikáni szerződés tíz esztendejének értékelése. A módszer kiváló, bizottságosdiból még sohasem lett baj a szocialista Magyarországon. A tagok névsora pedig rendkívül tanulságos, senki sem lóg ki a sorból.
Mindenesetre a találkozó előtt kiszivárogtatott szocialista tanulmány mintha az SZDSZ szerződésmódosító szándékával hadakozna, de különös módon éppen az SZDSZ korábbi javaslatainak szellemében. A Titkosan gazdálkodnak az egyházak és a Szemet csípő milliárdok – aranyozott keresztek című írások köszönnek vissza a hívő szocialisták munkájában.
A javakban dúskáló katolikus egyházat azzal lehetne jól megszorítani, ha sikerülne megadóztatni a perselypénzt. Ha az egyház szolgáltat – és mi mást csinálna –, akkor a szolgáltatás legyen adóköteles. A gondolat továbbfejleszthető: talán érdemes lenne a fogyasztóvédelmet is bekapcsolni a rendszerbe: legyen minden plébánián panaszkönyv, vizsgáljanak ki minden elutasítást, és példásan büntessék is meg azt a plébánost, aki nem hajlandó azonnal fényes keresztelőt vagy templomi esküvőt tartani a megrendelő kívánsága szerint. Vagy azt a renitens házfőnököt, aki nem fogadja Szili Katalint a választási kampány közepén. A cél annyira nemes, hogy nem lenne érdemes visszariadni az általános APEH-ellenőrzés eszközétől sem. Ember lesz rá bőven: az elbocsátott közigazgatási dolgozók elmehetnek majd adóellenőrnek, a régi helyett létrehozott új egyensúly jegyében APEH-dolgozóra nagyobb szükség lesz, mint okmányirodai munkatársra.
Már most is tudják a hívő szocialisták, hogy némely megyés püspöknek papíron nincs adóköteles jövedelme. Valószínűleg egyenesen a hívő tagozathoz érkezhetnek a püspöki adóbevallások, arra ugyanis nem gondolhatunk, hogy az APEH adóbevallásokat adott volna ki politikai megrendelésre. A hívők higgyenek csak, amiben akarnak. A Nagy Testvér, az állam majd szemmel tartja őket. Különösen a zsebüket.