Vége a mesének?

A szobámban az íróasztal melletti falon van egy régi falióra. Paraszti lakások dísze volt valaha az ilyen óra. Ez is a nagyapáé volt. Zengőn jelzi harangjával a negyed- és félórákat. Van sétálója, és csüngő láncain nehezékek pótolják a rugószerkezetet. Életem kezdete óta jó ismerősöm, tiktakolása egybefolyt a mesével, amelyet nagyapa mondott nekem elalvás előtt a ravasz rókáról és a vad farkasról.
Nagyapa halála után találtam rá a kamra sarkában. Ott volt porlepte obsitja is. Huszár volt Keszthelyen. Naponta látta a Balatont. Arról is mesélt olykor, de ilyenkor mindig behunyta a szemét, hogy tisztábban lássa a múltat.
Ő kezelte az órát, ha kellett, hozzáigazította a harangszóhoz, és esténként sosem felejtette el felhúzni. A nagymamát csak mamának hívta. „Megbonthatod az ágyat, mama, mindjárt üti a nyolcat!” – mondta az óra felhúzása előtt. A „mama” erre behúzta az ablakfüggönyt, szétbontotta az ágyat: vackolt. Én meg odabújtam a nagyapához, hogy talán ezredszer is meghallgassam a mesét a rókáról, amikor túljárt a farkas eszén. Az óra közben ballagva mutatta az időt.
Én dísznek tartom, az időt manapság nem ilyen órák mutatják. A rádió is, a televízió is gyakran az ember fülébe kiáltja. Nógatja, hajtja a világot és benne minket, rabszolgákat: siess, mert lekésel valamiről! Ugyan miről késhet le az ember?
A múltkor egész csapat fiatal járt nálunk. A keresztgyerekek hada. Játszadoztak az órával, és valamelyikük elindította, megbillentve a sétálóját.
Éjszaka a zengő óraütésre ébredtem. Hirtelen felültem, azt hittem, otthon fekszem a kék csíkos dunyha alatt, mint régen, gyermekkorom idején. A nagyapa szuszogását nem hallottam. De honnan ez az óraütés? Megszámláltam: tizenegyet ütött. Felkeltem, és megállítottam a sétálóját.
Vége szakadt a régi mesének? Ki tudja, merre jár most az a sunyi róka, találkozott-e a farkassal? Én bizony sok farkassal találkoztam azóta is.
Aztán újra jártak nálam a keresztfiaim, és velük jött a szomszéd Pistike is. Ismét az óra állt érdeklődésük középpontjában. Csavargatták a mutatóit, huzigálták a szerkezetét mozgató nehezékeit, engem meg arra kértek, hogy mondjam el nekik a nagyapától egykor hallott meséket.
Hiába hárítottam el a kérésüket azzal, hogy ma már nem érvényesek a régvolt mesék, mert megváltozott a világ körülöttünk. De hogy ők azokat a régi meséket szeretnék hallani. Nem volt más választásom, nekikezdtem, hogy elmondjam a nagyapától egykor hallott mesét a furfangos rókáról és a kegyetlen szívű farkasról. És akkor hirtelen rádöbbentem, hogy nincs is új mese a világon. Mindig a régieket öltöztetik csak új ruhába, mert amit a mese takar, és tanulságként magában hord, az örök érvényű.
A farkasok farkasok maradnak, a rókák pedig rókák, csak a környezet változik. Mondom hát félig hunyt szemmel, képzeletben abban régi ágyban ülve, amit oly sokszor hallottam.
„Találkozott a róka a farkassal, aki azt mondta neki: örökké éhség kínozza, találjon hát neki olyan helyet, ahol kedvére lakomázhat. Kivezette a róka egy nagy-nagy rétre, bokros ligetbe, csodaszép országba, ahol színes tollú madarak röpködtek és vidáman énekeltek. Egy olyan felszabadult világba, ahol azelőtt rettegés volt az élet, mert idegen keselyűk köröztek a légben, és olykor le-lecsaptak. Amikor megszabadultak tőlük, volt is nagy öröm, dínomdánom, lakodalom. Hát egy ilyen lakodalomba vitte el a róka az éhes farkast. Habzsolt is a hívatlan vendég, de ez nem volt neki elég. Nemcsak a bendőjét, hanem a zsebeit is megtömte mindenféle jóval.
Sőt: agyafúrt módszerrel, amelyet öreg toportyánoktól lesett el a múltban, elbizonytalanította az embereket, mert vissza akarta fordítani a világot. Tönkretenni az egzisztenciákat, félelmet ültetve a szívekbe…
Itt abba kellett hagynom a mesét, mert Pistike felkiáltott: „Remélem, elkergették?!”
Kiterelgettem a zsibongó, méltatlankodó gyermekeket a szobámból… Nem tudtam válaszolni a kérdésre.
Csak reménykedem.