Kalotaszentkirály
Pompás magyarok – írta róluk Ady Endre 1914 nyarán, amikor rokonlátogatóba Kalotaszentkirályra érkezett. Megállt a Kalota partján, a nagy hársfa alatt, onnan szemlélte „a nyugodt, nagyságos arcokat”. Ma a vén hársfa szomszédságában emlékmű hirdeti, hol született A Kalota partján című költemény. A talapzaton Octavian Goga szavai románul jelzik, kit kell tisztelnie az arra járónak Ady Endrében. Nem tudom, Ady örülne-e a kőbe vésett elismerésnek, hiszen érzelmei Octavian Goga iránt oly’ gyorsan változtak, mint a világ körülöttük. (Amikor nemzetiségi izgatás vádjával, 1912-ben az erdélyi román költőt a szegedi Csillag börtönbe csukták, Ady nagy visszhangot keltő cikkben állt ki mellette. Két évvel később, miután hírét vette, hogy Goga a legelfogultabb nacionalisták közé állt, egyenesen Gogának címezte a levelét: „Poéta gyilkolhat, ha szeret, de gyilkosokkal nem cimborál… még fajának szerelméért sem.”) De azt sejtem, hogy a Kalota hídján átvonuló „templomi népség” ma is „a biztosságot és a nyugalmat” juttatná eszébe Adynak. Kalotaszentkirály lakói ugyanis keményen állták az ezredfordulós változások megpróbáltatásait is, akár a tatár, a török dúlást, az 1848–49-es szabadságharcban magyar mivoltuk miatt elszenvedett pusztítást.
– A híd szerepét tölti be ez a falu, mondja a polgármester, Póka András György. Palló volt a régi időkben is. Öszszeköttetés a partiumi és az erdélyi magyarság között, kereskedelmi útvonal békeidőben, hadiösvény háborúban. Írásos dokumentumok 1288-ban említik először a községet. A falu határában talált kora középkori épületmaradványok viszont arra engednek következtetni, s erre utal a település neve is, hogy már az államalapító király szentté avatása idején szervezett formában éltek itt az emberek. Különben hogyan nevezhették volna el a szent királyról közösségüket? Hetvenöt százaléka magyar, huszonöt százaléka román a falu népének. A magyarok a protestáns vallás hívei, a románok ortodoxok. Az 1991-es törvény értelmében visszakapott picinyke birtokaikon, a nadrágszíjparcellákon nem könnyű gazdálkodni, a ’90-es nagy „népvándorlás” mégsem hozta lázba a Kalota partján élő embereket. Sőt, amikor mások kitántorogtak idegenbe, ők a messziről jött vándorok fogadására rendezkedtek be. Kalotaszentkirályt mostanság főleg a faluturizmus élteti. A Vincze Kecskés István által működtetett idegenforgalmi vállalkozás keretei közt negyvenöt „margarétás ház” várja (nem csillaggal, hanem margarétával jelzik errefelé a szállások komfortfokozatát) a világ minden tájáról ideérkezőket.
Összetartók, dolgosak e vidéken az emberek, mondja a polgármester. A hagyományaikat is keményen őrzik. Nem a véletlen műve – díszes oklevél tanúsítja –, hogy pár évvel ezelőtt „európai falu” lett Kalotaszentkirály. Az idegen, persze, nemigen tudja elképzelni, mit adhat a településnek ez a titulus, hiszen a Sebes-Körös és a Kalota vizei által közrefogott térség falvainak az a legfőbb jövő idejű esélye, ha népművészetüket, hagyományvilágukat szigorúan őrizve önmaguk maradnak. A térség legjobb ismerője, Kós Károly azt is írásba foglalta, miként: az ázsiai őshazából hozott tudást az itt tanultakkal összetéve. Színpompás népviseletükre (mint a virágos hegyoldali kaszáló – írta róla Kós Károly), elevenen élő népszokásaikra ma is büszkék a kalotaszentkirályiak. Aki a tisztaszobájukba lép, úgy érzi, mintha rég feledett, mégis ismerős világba térne meg. A virágokkal telepingált bútorok fölött, cifra tányérok társaságában a falakon mindenütt II. Rákóczi Ferencet ábrázoló színes nyomatok láthatók. Miért éppen a nagy fejedelem képével díszítik házukat? – tűnődik a vándor. Rákóczi Ferenc sosem járt errefelé, tán birtokai sem voltak a Kalota partján… Mert szép ember volt, és magyar, ezt vágják rá az idegen okoskodásokra a kalotaszentkirályi asszonyok. A királynak azonban, akiről sok száz évvel ezelőtt őseik a falut elnevezték, nincsen képe a kalotaszentkirályi otthonokban. Szobrot is csak pár éve állítottak neki. Dienes András alkotását a szent király szövetség anyaországbeli tagjai ajándékozták a településnek. A játszótér szomszédságában állították fel, itt van a legjobb helyen, mondják.
Nehéz eldönteni, kinek nagyobb tisztesség ez a szomszédság, a játszótér kis népének vagy a szobor eredetijének, azt viszont gyorsan felfogom, hogy a kalotaszentkirályiak életében milyen fontos helyet foglal el a gyermek. Szülöttükről még a nincstelenek is a legnagyobb odaadással igyekeznek gondoskodni. Az Ady Endre nevét viselő, bentlakásos kalotaszentkirályi iskolába tizenkét településről hozzák a diákokat, hogy anyanyelvükön tanulhassanak. Az a közösség, amelyiknek nincs iskolája, sorvadásra ítéltetett, erre a szomorú igazságra döbbentek rá a 90-es évek fordulóján a helybéliek. Amikor aztán azt is kiszámolták, hogy a saját fiaikkal, lányaikkal nem tudják benépesíteni az iskolát, szép fokozatosan kollégiummal is rendelkező szórvány-iskolaközponttá fejlesztették több évszázados múltra visszatekintő intézményüket. Az első autóbuszt, amely a környékről a tanulókat Kalotaszentkirályra szállítja, angliai segélyszervezet adományozta az iskolának. A második megvételét, miként a kollégium korszerűsítését, a tanintézet fejlesztését is, már többen támogatták.
Lakatos András igazgató szerint nemcsak nemzeti önazonosság, de jellemszilárdság kérdése is, hogy hol tanul a gyermek. Az anyaországban élők, ha az erdélyi magyarság tanügyi gondjai kerülnek terítékre, inkább csak az anyanyelvi oktatás fontosságáról beszélnek. Hogy a tagozatos (román és magyar nyelven oktató) iskolákban nevelkedő gyermekek személyiségfejlődésében milyen maradandó nyomokat hagy az állandó szembesülés a kisebbségi léttel, ideát még a neveléslélektan okos embereinek sem igen jut az eszébe. Kalotaszentkirályon ellenben, mert a felnőttek a saját bőrükön tapasztalták, pontosan tudják: a szellemi, lelki egészség előfeltétele, nélkülözhetetlen tartozéka, hogy milyen közösségben tanulnak a holnap Kalota-parti népei. A félelmek, kisebbségi komplexusok közt cseperedő gyermek nem tudja kibontakoztatni képességeit, nem mer vállalkozni, harcolni a jogaiért. Nehezen lesz belőle teljes értékű, magabiztos európai polgár. Európára hivatkoznak, akik állami támogatást kérnek a szórvány iskolaközpont növendékei számára. Európát tekintik megmaradásuk zálogának 2006 augusztusában a kalotaszenkirályiak is, akár a többi erdélyi magyar. Konok hűségük, hitük és dolgos kezük után.
Szentkirályszabadja
Mostanában főleg a repülőteréről adtak hírt a televízióban, az újsághasábokon. Korábban a tragikus véget ért magyar költő, Radnóti Miklós Szentkirályszabadja, 1944. október 31-i dátummal ránk maradt verse juttatta eszébe a tájékoztatásnak a Veszprémmel szinte határos községet. Arról viszont többnyire hallgat a fáma, hogy a kettő, a II. világháború közepén létesített katonai objektum és az „erőltetett menetben” Szentkirályszabadjára érkező Radnóti miként találkozott. „Sárral kevert vér száradt fülemen” – írta a költő e vidéken, egy nappal azután, hogy az 1942–43-ban a repülőteret építő, majd onnan a szerbiai Borba vezényelt munkaszolgálatosokkal együtt a Dunántúlra hozták. A reptéren elszállásolt munkaszolgálatos századokat rövid pihenő (?) után, már másnap a „birodalmi védőállás” megerősítésére irányították. Radnóti Abdáig jutott… Szentkirályszabadján a 60-as évektől múzeum őrzi Radnóti Miklós emlékét. A repülőtértől messzire eső, tornácos kis parasztházban rendezték be a költő tisztelői a főleg fényképmásolatokból összeállított tárlatot. Akik az állandó kiállítást tető alá hozták, tisztában voltak vele, hogy a költő aligha fordult meg e falak között. Ám a repülőteret, miként 1945 után, a 60-as években is az „ideiglenesen hazánkban tartózkodó” szovjet csapatok lakták, hogyan lehetett volna ebben a környezetben a költői látomást idézni: „Halált virágzik most a türelem.”
Fura fintora a sorsnak, hogy a település, amelynek lakói ezerkilenc évvel ezelőtt a keresztény államot alapító uralkodótól kapták kiváltságaikat, most privatizációs vállalkozás révén próbál nyomorúságmentes, korszerű életet teremteni. Amikor Szentkirályszabadja utcáit jártam, még szinte meg sem száradt a tinta azon a magánosítási szerződésen, amelyet a helyi önkormányzat egy itáliai vállalkozóval kötött. Az üzlet tárgya az a katonai repülőtér, amelyet a kassai repülőakadémia áttelepítése érdekében kezdtek el építeni 1942-ben. A hatalmas hadi vállalkozás, amelynek annak idején ötvennél is több helyi birtok esett áldozatul, szántóföldek, erdők, rétek, legelők, főleg az aggodalmait növelte Szentkirályszabadja lakóinak, nem az életszínvonalát, 1945 előtt és után egyaránt. Most azonban, hogy a község önkormányzata visszakapta a katonai feladataitól mentesített légi-kikötőt, végre töprengeni lehetett róla, miként szolgálhatná a falu javát a rokonszenvvel igazából sohasem kezelt létesítmény. Pályázat útján keresték a vevőjét – meséli Szentkirályszabadja polgármestere, Iványi András –, míg aztán egy olasz befektető az egész repülőteret megvásárolta. – A mostani jogi és vagyoni helyzetben, összekötözve a veszprémi társtulajdonossal, nem volt más lehetőségünk – mondja –, mint eladni a kétezer méteres betonútjával közepes méretű repülőgépek nappali fogadására alkalmas repülőteret. Községünk ezeréves anyagi lemaradását is képes lesz talán feledtetni az a bevétel, melyhez ily módon jutunk. Közben pedig sajnálhatjuk, hogy mi, magyarok nem tudtuk ezt az objektumot sem megtartani. Ha arra gondolok, hogy a Budapest Airport Rt.-ért bekasszírozott, sok-sok milliárdból csak tíz-tíz milliárdot szántak volna a szentkirályszabadjai, a sármelléki és a debreceni repülőterek kistafírozására, jelentős vagyonnövekedésre számíthatott volna az ország. Hogy mást ne mondjak, egészen más paraméterek között lehetne ma beszélni idegenforgalmunkról, ha nem kellett volna elkótyavetyélni légiforgalmi bázisainkat. De ez a gondolat senkiben sem ötlött fel odafönt…
Szentkirályszabadja lakói a hagyomány szerint azért kaptak nemesi kiváltságot 997-ben István nagyfejedelemtől, a majdani államalapítótól, mert az ellene seregeket gyűjtő, pogány Koppánnyal szembeni harcban a pártjára álltak. A magyar keresztény államnak valójában ez az ősi település a bölcsője – így mondják a szentkirályszabadjaiak. Azon a dombon dőlt el, ahol ma a falu katolikus temploma áll, és ahol a lázadó vezért, Koppányt felnégyelték, hogy a nyugati keresztény állam mintájára kell a magyarságnak országát felépítenie, nem másként.
Évtizedeken át azt sugallták itt az embereknek, és nem is csak az államvallássá tett ateizmus propagátorai, de a pogány hitvilág újraélesztésével próbálkozó művészek is, hogy Géza fejedelemnek az ország nagyjaival még 997 előtt elfogadtatott utódja, István alattvalói akarata ellenére hajtotta a „kereszténység igájába” a magyar népet. A Balaton-felvidéki történet azonban azt látszik tanúsítani, hogy ezen a tájon nem az ősi pogány hagyományokra építő Koppányt, hanem az új hit és új életforma mellett kardoskodó fiatalembert támogatták a fegyveres szolgálatot vállaló magyarok.
– Mit gondolnak ma Szentkirályszabadján – kérdem a település elöljáróját –, vajon mi ösztönözte elődeiket döntésük meghozatalakor?
– Az ismert történelmi adatok birtokában csak következtetésekbe bocsátkozhatunk – válaszol hosszú tűnődés után. – A veszprémi várba vagy a veszprémvölgyi apácákhoz bejáratos, oda terményeket szállító embereknek eléggé pontos értesüléseik lehettek arról, hogy valami jó készülődik a hatalom ezen szálláshelyein. Valószínűleg ez a felismerés késztette őket arra, hogy, amikor a Kőhegyen magasodó berényi várból észrevették, feltartóztathatatlanul hömpölyög a lázadó sereg Veszprém irányába, sietve megvitték a hírt Saroltnak, Géza fejedelem özvegyének, István nagyfejedelem édesanyjának, aki nyomban továbbította azt a harcosaival Pápa körül táborozó gyermekének. Erre aztán István azonnal támadásba lendült, és véres csatában szórta szét ellenfeleit. A fényes győzelem után pedig nagy szívvel megjutalmazta azokat, akik az ellenség közeledtét – és a berényi várparancsnok árulását – jelezték. A nemesi kiváltságok mellé akkora területet kaptak ezek az emberek – így tartja a szájhagyomány, és ezt a falu térképe még ma is látványosan igazolja –, amekkorát egy óra alatt vágtató lovaikkal körül tudtak nyargalni. Mai szóval: biztos megélhetést szolgáltatott az itt élőknek a nemesség és a birtokadomány – mondja a polgármester.
Egyes tudósok szerint amikor a honfoglaló magyarok 900 nyarán a Dunántúlra is eljutottak, a nyugati kereszténységet ismerő onugor-avar és szlavón népességet találtak a meghódított területeken. A maguk módján talán az őslakók is hozzájárulhattak, hogy a Dunától nyugatra elterülő részeken nagyobb volt a hitele a kereszténységnek, mint a pogányságnak. Mostanában azonban mintha ennek éppen a fordítottját mutatná a magyar társadalom: nagyobb a tisztelete a pogány örömöknek, a szerzésnek mindenekelőtt, mint a keresztény értékeknek. Vajon a jelentős múltra visszatekintő Szentkirályszabadja mai lakói számára is ilyen jellegű erkölcsi bizonyítványt kellene kiállítani? – tűnődöm, sorsfordító nagy harcok földjét taposva.
– Szentkirályszabadján is úgy élnek ma az emberek, mint másutt – mondja Iványi András. – Kevesen járnak minálunk is szentmisére, istentiszteletre, de én azt remélem, ha a magyar társadalom kigyógyul gazdasági természetű bajaiból, visszatalál erkölcsi, szellemi értékeihez. Sajnos, keveset beszélünk a múltunkról. Sőt, olykor kifejezetten zavaró körülménynek tekintik egyesek, ha a magyar történelem kerül terítékre. Egy közösség választott vezetői azonban nemcsak a település gazdasági életéért, a zökkenőmentesen működő mindennapi életért felelősek, hanem a közösségi önazonosság-tudat ébren tartásáért is. Szentkirályszabadja elöljárói számára fontos a történelmi múlt, ez vitt el bennünket az erdélyi Csíkszentkirályra, ahol a szent király szövetség gondolata tíz esztendővel ezelőtt megszületett.
– Eleinte úgy tűnt, nemcsak hagyományőrző, kulturális, de gazdasági társulásra is kész az a tizennyolc település, amely a szent király nevében egymással szövetségre lépett.
A Kárpát-medencében nagyobbrészt tőkével nem rendelkező vállalkozói csoportok mozognak, hosszú távú gazdasági tervekről ilyen körülmények között még álmodozni is nehéz. A közeli jövőre kell összpontosítani a figyelmünket, menteni, ami menthető, ahogyan menthető. Szentkirályszabadja most az iskoláját mentette meg, Szent István napján ennek is örvendünk.
origo.hu
Nincs második esély: életbe lépett Európa legszigorúbb drogtörvénye
