Veszélyes terep

Több mint négy évtized után először tartottak választásokat Afrika egyik legnagyobb és legzaklatottabb történelmű országában, a polgárháborúk és diktatúrák dúlta Kongói Demokratikus Köztársaságban. Az ENSZ főtitkára a békefolyamat mérföldkövének nevezte az eseményt, holott valójában újfent bebizonyosodott, hogy a fekete kontinens sorsa valójában senkit sem érdekel a fejlett világban. A világszervezet alig képes békefenntartókat toborozni, az Afrikai Unió erői gyakorlatilag összeomlottak.
Azarias Ruberwa kongói alelnök a 2002-es békeszerződés megkötése óta békésen él kinshasai villájában. Az épületet a hatalmi pozícióval együtt Joseph Kabila elnök adományozta neki, így próbálván szövetségessé tenni és lecsillapítani az egykori lázadóvezért. Sokévnyi háborúskodás s mintegy négymillió áldozat árán Kongónak valóban nagy szüksége van a békére. Az álláspontok közös nevezőjének megtalálása azonban nem egyszerű, hiszen a csaknem két és fél millió négyzetkilométer területű, hatvankétmilliós lakosságú országot kétszáz népcsoport lakja, megannyi önálló érdekkel és sérelemmel. A gazdaság törékeny, a nyomorgó lakosság pedig semmit sem lát viszont a kitermelt ásványkincsek hasznából. A gyémántbányákat európai cégek üzemeltetik – közölük az egyik brit vállalat tavaly nagy botrányt kavart, miután kiderült, vezetői a lakosságot terrorizáló fegyveres milíciát pénzeltek, hogy megelőzzék az esetleges támadásokat.
Az ország szenvedései azonban jóval korábban, II. Lipót belga király 1885-ös térhódításakor kezdődtek, a gyarmatosítók egyetlen célja ugyanis terület- és rabszolgaszerzés volt, bármi áron. A király szabad prédájának tekintette az országot, amelynek lakosságát tömegmészárlással, kínzásokkal próbálta megtörni, a gumifaültetvények és bányák hasznát pedig a modern kori gyarmatosítóknál is önzőbb módszerekkel sajátította ki. A terület 1908-ban a királyról Belgiumra szállt át, ami nem sokat változtatott a kongói lakosság másodrendű helyzetén, de legalább a gazdaság fejlődésnek indult. Kórházak és iskolák is épültek, igaz, ezek sem elsősorban a fekete lakosság számára.
Függetlenségét 1960-ban nyerte el, akkor tartottak utoljára a mostanihoz hasonló, több párt és megannyi jelölt részvételével zajló parlamenti és elnökválasztást. Egy ideig közösen gyakorolta a hatalmat Joseph Kaszavubu elnök és Patrice Lumumba kormányfő, ám az egyik tartomány (Katanga) függetlenedési törekvései miatt polgárháború tört ki, újabb hosszú és véres fejezetet nyitva meg az ország történelmében. A miniszterelnököt meggyilkolták, az ország vezetéséért folyó küzdelemből pedig 1965-ben Mobotu Sese Seko tábornok került ki győztesen, aki aztán több mint harmincéves kegyetlen uralkodás után öregen és betegen kényszerült elmenekülni Kinshasából. Helyére a lázadók vezére, Laurent Kabila lépett, aki bár szintén minden hatalmat a saját kezében összpontosított, nem tudta féken tartani a sokfelé húzó népet. Rövidesen, 2001-ben meggyilkolták, utódja fia, a jelenleg is elnök Joseph Kabila lett, akinek 2002-ben sikerült békemegállapodást kötnie, ezután átmeneti kormányt alakított, és népszavazáson fogadtatta el az ország új alkotmányát. A múlt hét végi választások az új berendezkedést voltak hivatottak megerősíteni, ám a kívülről demokratikusnak tűnő, Kofi Annan által pedig mérföldkőnek nevezett esemény Kongó határain is jócskán túlmutató problémákra irányította rá a figyelmet.
A Marokkó kivételével a kontinens összes államát magában foglaló Afrikai Unió (AU) a súlyos etnikai konfliktusok, polgárháborúk és népirtások megfékezését tűzte ki legfőbb céljául, ám a szövetség még a nyugat-szudáni Dárfúrt sújtó erőszak megfékezésében is csődöt mondott, a kongói békefenntartással pedig már meg sem próbálkozott. Az AU gyengesége az ENSZ-et is rendkívül nehéz helyzetbe hozta, hiszen a világszervezet régóta küzd azzal a gonddal, hogy sem az Egyesült Államok, sem pedig az európai országok nem szívesen kockáztatják katonáik életét a rendkívül veszélyes terepen. Főként úgy, hogy abból a kiküldő kormányok semmiféle előnyre nem tesznek szert. A befektetők nem kérnek a bizonytalan közép-afrikai üzletekből, az ásványkincsekre már lecsaptak a magáncégek, újjáépítésről, jelentősebb olaj- és földgázkitermelésről pedig csak néhány országban eshet szó. (Dél-Szudánban például, hasonlóan a Guineai-öböl térségéhez, tártak fel olajlelőhelyeket, figyelemre méltó lesz, hogy az Egyesült Államok miként próbál majd befolyást szerezni Afrika ezen részei felett.)
A másik probléma a válsággócnak számító országok, így Kongó méreteiből adódik, hiszen Európa öszszes külföldi bevetésen lévő katonája sem lenne elég ahhoz, hogy az Afganisztánnál három és félszer nagyobb területen garantálni tudja a békét és a biztonságot. A játszmából Németország sem jött ki jól, hiszen bár Berlin volt a közös európai biztonságpolitika megerősítésének fő támogatója, a gyakorlatban úgy tűnik, mintha magára maradt volna. A cél az volt, hogy Európa mindinkább képes legyen az Egyesült Államoktól és a NATO-tól független műveletekre – főként saját biztonságának szavatolása érdekében –, ám ez egyelőre alig tűnik sikeresebbnek, mint az Afrikai Unió erőfeszítései. Németország már csak presztízsének megőrzése miatt sem akart lemaradni az egykori fő gyarmatosítók mögött, ám Párizs és Brüsszel ügyes diplomáciai manőverek révén elérte, hogy éppen a Bundeswehr viselje a vállán a legnagyobb terheket. Berlin azt szerette volna, ha a békefenntartók harmadát adja Németország, a másik harmadát Párizs, a maradékot pedig a többi EU-tagország. A kiküldött katonák fele mégis német.
A választások végül néhány kisebb incidenstől eltekintve békésen zajlottak, ám félő, hogy a bajok az eredmény ismertetése után, a helyi vezetők elégedetlensége miatt kezdődnek majd. Az ötszáz képviselői helyért 9700 jelölt vetélkedett, s akik kiszorulnak, aligha fognak gratulálni a győzteseknek. Az Azarias Ruberwához hasonló egykori hadurak ráadásul most is számottevő fegyverkészlettel rendelkeznek, s ha az érdekük úgy kívánja, bármelyik pillanatban újabb háborút robbanthatnak ki. Ebben az esetben pedig az összesen ezerhatszáz német, francia és belga katona nyilván éppolyan tehetetlen lenne, mint 1995-ben Boszniában a hollandok. Bár a szavazatszámlálás valószínűleg még hetekig eltart, az elnöki babérokra törő Ruberwa máris bejelentette, hogy nem fogadja el a választások eredményét.