Natascha Kampusch neve egyik pillanatról a másikra bejárta a világsajtót, amikor augusztus 23-án – nyolcévi fogság után – sikerült megszöknie elrablója strasshofi házából. A vele készült beszélgetést, amelyet nemrégiben az osztrák ORF televízió sugárzott, milliók izgulták végig. Elrablásának körülményei, okai, élete a falak mögött, Wolfgang Priklopilhoz fűződő viszonya és szökésének részletei azonban mindmáig homályosak, legalábbis a nagyközönség előtt.
Ranschburg Jenő gyermekpszichológus ezekre a kérdésekre kereste a választ. Mint mondja, fenntartja magának a tévedés jogát, ám megkönnyíti a dolgát, hogy tizenöt éve munkatársa az első olyan hazai anyaotthonnak, amelyben a bántalmazott nők gyermekeikkel együtt kapnak menedéket.
Natascha tízéves volt, amikor Wolfgang Priklopil távközlési technikus elrabolta. Azon az 1989. márciusi reggelen rosszkedvűen indult az iskolába, mert előző este elvált szülei – részben miatta – összeszólalkoztak. Észrevette, hogy követi egy autó, és átfutott az agyán, talán jobb lenne átmenni az út túloldalára, de végül nem tette. Kiáltani sem ideje, sem mersze nem volt, amikor a férfi a kocsiba tuszkolta. Priklopil azt ígérte neki, ha csendben marad, és szülei fizetnek érte, elengedi. Ám váltságdíjért sohasem jelentkezett.
Ranschburg szerint Wolfgang Priklopil énközpontú, narcisztikus személyiség, de nem pszichopata, feltehetőleg borderline- szindrómában szenvedett. Mindenkit a saját alárendeltjének tekintett, és minden ennek ellentmondó tény rettenetesen zavarttá tette. Ezért meg kellett hát teremtenie a saját világát, és ki kellett választania azt, akivel abban úgy élhet, ahogy az neki kijár. Azaz egy nőt, aki a hatalom – vagyis a férfi – természetes kiszolgálója. Akár a szabin nőket a rómaiak – Priklopil asszonyt rabolt magának, olyat, aki elég képlékeny ahhoz, hogy a rabjává tehesse. Ezért esett a tízéves gyerekre a választása. Egy fiatalabb felnövéséhez ugyanis túl soká kellett volna várnia, egy idősebb – mondjuk 15-16 éves – viszont már nem formálható, és talán fizikailag is nehezebb bírni vele.
Miután eldöntötte, hogy mit fog tenni, Priklopil hónapokon át kereste a számára alkalmas gyereket. Jövendőbeli asszonyának ugyanis igen komoly kritériumokat szabott: elsősorban legyen csinos, másodsorban pedig olyan, akinek családjában nincs minden rendben – Natascha szülei elváltak –, szeretetéhsége kielégítetlen, és legyen hajlamos arra, hogy elfogadja alárendeltségét. Számára Natascha minden szempontból megfelelőnek tűnt arra, hogy a férfiban – aki nem hagyhatja, hogy asszonya ilyen méltatlan körülmények között nőjön fel – megmentőjét és a hatalom megtestesítőjét lássa. Priklopil a saját lakókörnyezetében nézett szét, a szakember szerint Nataschát legalább hat-hét „esélyes” közül választotta ki. Nyomozott utána, minden lépését megfigyelte – még azt is tudta, hogy az utca melyik oldalán megy az iskolába –, és mindent precízen előkészített. Hónapokba telhetett az is, amíg a háza alatti garázsból nyíló cellát kialakította.
Elrablása után Natascha a földbe vájt, ablaktalan, acélajtóval elreteszelt, hat négyzetméteres lyukba került, ahonnan hat hónap múlva léphetett ki először. Valószínű, hogy a férfi nem közeledett hozzá szexuálisan. Viszont éheztette, és a pszichológus szerint rendszeresen és brutálisan bántalmazta is. Így mutatta meg neki, hogy a férfi a nőnek ura és parancsolója. Natascha kezdetben csak a fürdőszobáig mehetett, aztán – újabb két év elteltével – már olvasnivalót is kaphatott. A férfi minden hetilapot cenzúrázott, nehogy a lány valamiféleképpen üzenetet küldhessen a külvilágnak, vagy rájöjjön, égen-földön keresik. Később némileg lazult a felügyelet, és megengedte neki, hogy a lakásba naponta felmenjen. Ilyenkor házimunkát végzett, de ha látogató ígérkezett, a férfi visszazavarta a cellájába. Priklopil anyja hetente megfordult a strasshofi házban, főzött, mosott a fiára, de elmondása szerint fogalma sem volt arról, hogy a garázsban egy lányt rejteget.
Hosszas kérlelésre Natascha kapott egy rádiót, majd néhanap tévét is nézhetett. Később kikövetelte magának, hogy megünnepeljék a név- és születésnapját, a húsvétot, a karácsonyt. Ajándékot is vásároltatott a férfival, mondván, a vele egykorú fiatalok ezt megkapják. Néha már az utcára, sőt bevásárolni is elmentek, a férfi mindenütt a lány szoros közelségében lépkedett, és azzal fenyegette, nemcsak vele, de mindenkivel végez, akivel szóba áll.
A pszichológus szerint Natascha jutalomként hallgathatott rádiót, vagy mehetett el vásárolni, és fájdalmas büntetést rótt rá – például nem kapott enni –, ha rosszul viselkedett. Szerencsére egy tízéves gyermek képes arra, hogy ehhez is alkalmazkodjon, így a lány lassan kezdte elfogadni a helyzetet. Évek alatt ambivalens érzések alakultak ki benne: akit gyűlölt, az egyben ragaszkodásának tárgyává is vált. Identifikálódott az agresszorral, a férfi és a szituáció észrevétlenül életének részévé lett. A pszichológus szerint elképzelhető, hogy amikor nagylánnyá vált, a fogva tartója magáévá tette, és ettől kezdve már úgymond szabályos élettársi kapcsolatban éltek. Mindennapjaik lassanként sztereotippá váltak: a férfi megszokta és valószínűleg jól érezte magát ebben a helyzetben, és az is meggyőződésévé vált, hogy a lány is elégedett vele. Ebben a rettenetes fogságban Natascha egyre szabadabban mozoghatott, hiszen pontosan tudta, mi az amit megtehet, és mi az, amit nem. Ranschburg szerint biztos, hogy közben több lehetősége is adódott a szökésre, de ambivalens érzései megakadályozták benne. Hihetetlenül erős motívumok lökték arra, hogy meneküljön, és hasonlóan erősek tartották vissza tőle. Vágyott a kinti világra, de rettegett is tőle, ráadásul ha megszökik, azzal a hatalommal fordul szembe, amelyet elfogadott.
Ám augusztus 23-án Natascha végül mégiscsak ott- hagyta a férfit. Elmondása szerint évekig készült a szökésre, és amikor végre sikerült, lélekszakadva futott a szomszédba. Néhány órával később Priklopil – ahogy korábban többször hangoztatta – vonat alá vetette magát.
Ranschburg szerint azonban nem valódi szökésről, sokkal inkább a rabságból a szabadságba való átténfergésről lehetett szó. „Képzeljék el a szituációt – mondta, amelyben a lány – egy általa elfogadott élethelyzetben – kint dolgozgat a kertben, úgy, mint előtte már sokszor. És egyszer csak elindul kifelé, de közben még azt sem tudja, nem kellene-e mégis visszamennie. Félelme nem volt alaptalan” – tette hozzá a szakember.
Két hét sem telt el, Natascha már a televízióban mesélte a történetét, bár orvosai korábban úgy vélekedtek, hogy lelki épsége érdekében hónapokig nem lenne szabad felfednie az arcát. Ranschburg Jenő szerint elfogadhatatlan hibát követtek el azok, akik Nataschát ilyen korán a nyilvánosság elé engedték, és elnézték, hogy a bulvársajtó lerohanja. Az interjúban jól látszott a dezorientáltsága. Pszichológusa nem mellette, hanem vele szemben ült, és megpróbálta tekintetével erősíteni a lányt, ám ő még nem volt olyan állapotban, hogy fel bírja venni a szemkontaktust vele. Nyolc év után Natascha nagyon nehezen lesz képes arra, hogy önmagát autonóm, független emberré nevelje – tette hozzá Ranschburg, aki szerint a lányra egy-két nagyon nehéz év vár.
Priklopil öngyilkossága miatt Nataschát szörnyű bűntudat gyötri. Mindketten a férfi teremtette helyzetnek voltak a rabjai, játszmájuk végkifejlete nem is lehetett más. Miután a lány átsodródott fogságának valós és képzeletbeli határán, a férfinak le kellett zárnia a történetet, és be kellett váltania a fenyegetését. Öngyilkosságával drámai üzenetet hagyott hátra Nataschának. Másrészt a férfi tettének ijesztően nagy a hívóereje is, amelynek hatását felerősíti a bizonytalanság, az idegen világ, amelyben a lány nem bír megkapaszkodni. Ahhoz, hogy képes legyen újra folytatni az életét, most újabb kötődéseket kell keresnie, vagy meg kell próbálnia felvenni azokat a szálakat, amelyeket nyolc és fél évvel ezelőtt olyan drasztikusan elvágtak. Hogy mindez sikerül-e neki, rengeteg dologtól függ: személyiség vonásaitól, szüleihez fűződő viszonyától, a tárgyakkal, emberekkel való kapcsolatától. Natascha még korántsem jutott túl a nehezén – véli a szakember –, hiszen valójában még mindig nem szabad. Még nem tudja eldönteni, melyik világ az övé: az-e, amelyben eddig élt, vagy pedig az, amelyikbe most került. És fogalma sincs, mit kezdjen a rá váró élettel.
origo.hu
Ausztriai buszbaleset: magához tért a kómából a két túlélő
