Részt vett-e a református felekezet a forradalomban, illetve annak előkészületeiben?
– A teológushallgatók jelen voltak az írószövetség és a műegyetemisták felvonulásán. Később élelmiszercsomagokat vittek kézikocsival a Corvin közben harcoló forradalmároknak. Sebesülteket is mentettek. Bár vöröskeresztes karszalag volt rajtuk, a Ráday utcában Magócsy István és Herceg Lajos teológushallgatókat lelőtték az ÁVH-sok. Kopjafa és márványtábla őrzi emléküket a teológia udvarán, ahogy egy orvostanhallgató lányét, Szentkirályi Kláráét is; ő a rádió épületétől triciklin szállította a sebesülteket, közben kapott találatot. Egy másik teológus a rádiónál kapott tüdőlövést, de túlélte, ma is él.
– A dokumentumok milyennek mutatják az egyház korábbi viszonyát a kommunistákhoz?
– Ravasz László azt írta memorandumában: a kommunista állam rájött, hogy az elnyomással csak megerősíti az egyházat. Ezért saját embereit igyekezett beépíteni az egyházi vezetésbe: azok tájékoztathatták a pártvezetést a belső hangokról, és bomlasztó tevékenységet fejthettek ki. A kommunista hatalom már negyvenötben megpróbálta eltávolítani a nemkívánatos személyeket, Ravaszt is, de őt csak negyvennyolcban sikerült, mikor megkezdődött az úgynevezett őrségváltás. Maga Rákosi választotta ki az eltávolított tisztségviselők utódait, például Kiss Rolandot, aki korábban belügyi államtitkár is volt. Kiss ezt írja kinevezéséről: „Rákosi hazarendelt, közölte velem, hogy én leszek a főgondnok, Bereczky Albert pedig a püspök. Tegyek meg mindent annak érdekében, hogy Bereczky ellenjelöltjei ne vállaljanak jelölést, vagy ha vállaltak, mondjanak le róla.” Kiss Rolandot csak a hatodik választási fordulón sikerült elfogadtatni az egyházakkal, a presbitériumok ugyanis nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy megmondják nekik, kire kell szavazni. Később kénytelenek voltak megszokni. Az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője 1952-ben diadalmasan írja Rákosinak: megállapodtak az egyház vezetőivel, hogy önként felajánlják megmaradt oktatási intézményeiket. Bereczky püspök kijelentette, más középiskola nem is kell, csak a lelkészutánpótlást előképző debreceni. Kiss Roland azt mondta magáról, ő egy bibliás szocialista. Folyton hangoztatta, hogy pártfeladatként kapta a főgondnoki tisztet, s pártszellemben kívánja végrehajtani a feladatot. A többi főgondnok persze ugyanígy kapta a feladatot, csak ők nem hirdették. Horváth János, az egyházügyi hivatal elnöke azt írta 1953-ban: „Kedves Rákosi elvtárs, tegyétek már félre ezt a hülyét, mert több kárt csinál, mint hasznot.” Ugyanis Rákosiék igyekeztek fenntartani a látszatot, hogy nem szólnak bele az egyházak dolgába, de ezt Kiss őszinteségi rohamai rendre megcáfolták. Kiss havonta negyven–hatvan sűrűn gépelt oldalnyi jelentést küldött Rákosinak, jórészt Bereczkyről. Rákosi liláskék töltőtolltintát használt; egy ideig aláhúzott egyes szavakat, a sorok mellé tett egy-egy jelzést, s ha egy oldalt elolvasott, mindig R betűt írt a jobb alsó sarokba. Szép kerek betűi voltak. Egy ideig ezek a megjegyzések megtalálhatók, de pár hónap után eltűnnek. Valószínűleg olvasatlanul maradtak Kiss jelentései.
– Volt-e valamiféle belső ellenállás az egyházban a vöröshatalommal szemben?
– Persze, de ez teológiai természetű volt, csak néhány ponton kapcsolódott a politikai ellenálláshoz. Az ötvenes évek elején a kollaboráns egyházi vezetés kiadta a brosúrákat arról, hogy a lelkészek milyen irányba fejlődjenek; az igehirdetők mintaprédikációkat kaptak, azokat kellett elmondaniuk. Ezt sokan megtagadták, s két debreceni segédlelkész, Fekete Péter és Kovács Tibor esetében nagy botrány is lett belőle. Az egyik nyilvánosan kijelentette, hogy ezt a prédikációt nem Isten, hanem egészen más ihlette, ezért nem lehet elmondani a gyülekezeti tagoknak. Fekete azt mondta, a megadott textushoz a prédikáció úgy viszonyul, mintha tevéket akarnánk tenyészteni azon bibliai mondat alapján, hogy „a gutaütöttet Jézus lábaihoz tevék”. Azonnal felfüggesztették őket az állásukból, Fekete börtönbe is került. Azonban 1953-ben meghalt Sztálin, s Nagy Imre miniszterelnöki expozéjában bejelentette, hogy megszünteti az egyházak elleni adminisztratív intézkedéseket. Amikor ötvenötben Nagy Imrét kizárták a pártból, többek között ennek alapján vetették szemére, hogy klerikális antikommunista. Mindenesetre némiképp enyhült a nyomás. A lelkésztovábbképzőkön félretették a brosúrákat, és arról kezdtek beszélni, ami valóban foglalkoztatta őket. A Hitvalló nyilatkozat 1955-ben született meg, amelynek formája megegyezik az 1934-es Német Hitvalló Egyház barmeni (ma Wuppertal – B. Gy.) nyilatkozatával; utóbbit azért adták ki, hogy visszautasítsák a fasiszta ideológia begyűrűzését az egyházba. A formaválasztás jelezte a párhuzamot a hitleri és a kommunista diktatúra között. A magyar nyilatkozat is élesen elutasítja a politikai megrendelésre készült teológiát. Ezt az iratot lefordították német nyelvre is, és átadták a centenáriumra érkező külföldi delegátusoknak. Volt, akinek a vécében sikerült odacsúsztatni. Egy megtermett német püspöknek Németh Géza segédlelkész adta át; ezt észrevette egy teológiai tanár, megpróbálta megakadályozni, de mire odaugrott, a püspök elrakta az iratot. A nyilatkozatot kiadták angolul, franciául és németül, itthon is terjedt illegálisan.
– Mi volt a kommunista ihletésű teológia lényege?
– Azt mondták, az egyház a Horthy-korszakban elvesztette a prófétai szóhoz való jogát. Most nem tehet mást, mint engedelmesen arra megy, amerre vezetik, és azt teszi, amit mondanak neki. Ez volt „a hitben való engedelmesség teológiája”. Közben jól tudták, hogy ez nem Krisztusnak, hanem az ateista hatalomnak való feltétlen engedelmesség. Tudták, hogy az egyház által végrehajtott békeszolgálat csupán kommunista propaganda. Egy rendőr főhadnagy írja 1958-ban: „létrehoztuk a Teológiai Szemlét, hogy olyan cikkek jelenjenek meg, amelyek azt sugallják: az egyház érdeke a szocializmus építése”. A Teológiai Szemle szerkesztője egy alkalommal megkapta a Szocialista Újságírásért kitüntetést.
– Ötvenhat október harmincegyedikén és november elsején nagygyűléseket tartottak Budapesten a Kálvin téren, illetve a teológia dísztermében. Ki szervezte ezeket és milyen céllal?
– Az egyházi és állami vezetés a CIA beépített embereinek titulálta a szervezőket, s külföldről szervezett fegyveres akcióknak nevezte a gyűléseket. Valójában a Kálvin téri presbitérium az eseményekre való tekintettel hirdetett gyűlést október harmincegyedikére, a reformáció ünnepére. Ez a gyűlés aztán úgy döntött, visszahívják Ravasz Lászlót, s kimentek érte Leányfalura, ahol száműzetésben élt. Kérték, álljon a megújulási mozgalom élére, s vállalja el a püspökséget. Ő azt felelte, míg az egyház törvényes vezetői Budapesten nem tudják az eseményeket irányítani, a lelki megújulást hajlandó vezetni. A november 1-jei gyűlésen felszólították azokat a világi és egyházi vezetőket, akik a Rákosi-rendszerben kompromittálták magukat, hogy önként mondjanak le.
– Milyen retorziók következtek a forradalom leverése után?
– Viszonylag későn, március hatodikán kezdődött az egyházi személyek letartóztatása. Akkor nyolc-tíz lelkészt vittek a Gyűjtőbe. Az udvaron, sétán látták egymást, de beszélgetniük nem volt szabad. Ott volt Békési Andor, Joó Sándor, Nagy Barna és mások. Gulyás Lajos levéli lelkipásztort később fogták el. Ő a mosonmagyaróvári sortűz után mentett meg egy Máté nevű ávós főhadnagyot a lincseléstől, mondván, „nem szabad önbíráskodni, vigyük a városházára, és a törvény ítélkezzen fölötte”. A tiszt megszökött a városháza nyitott ablakán át. A forradalom után Máté fölkereste Gulyást, és kérte, hogy amíg nyitva a határ, hagyja el az országot. Gulyás azt mondta, nincs miért menekülnie. Rövidesen letartóztatták, és azzal vádolták, hogy uszító beszédeket tartott a forradalomban; e hamis vádra tanúkat is kerítettek. Gulyás korábban tett néhány nyilatkozatot, amellyel vállalta a hitét és a rendszerrel való szembeszegülést. Negyvenhétben kisgazdapárti programmal volt képviselő, ez is terhelte a múltját. A vádiratban enyhítő körülményként szerepelt családos állapota – egy tíz- és egy tizenkét éves kislánya volt –, de az is, hogy a társadalomra túlságosan veszélyes, így az enyhítő körülmény nem vehető figyelembe. A kivégzés 1957. december 31-én történt. A hóhér nem vállalta, ezért egy beugró tiszt hajtotta végre az akasztást dilettáns módon, valószínűleg nagy szenvedést okozva. Egy nappal korábban tíz-egynéhány egyházi személyt tüntettek ki, köztük hét reformátust. „Az ellenforradalom alatti bátor kiállásukért, a népi demokrácia melletti hősies magatartásukért, az egyház és állam viszonyának rendezése terén kifejtett tevékenységükért és a békemozgalomban végzett munkájukért” a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének különböző fokozatait kapták. A rendszerváltozás után Gulyás lányai próbálták megkeresni apjuk nyughelyét, de nem sikerült, jeltelen sírba került egy győri temetőben. Egyébként ötvenhét őszén, amikor kezdtem a teológiát, még elvittek két hallgatót. Nem jöttek be, csak beüzentek, hogy barátaik várják őket a kapu előtt. Az egyiknek az írószövetséggel volt kapcsolata, a másik nemzetőr volt.
– Az egyház később is érezhette magán az állam vigyázó tekintetét…
– Ötvenhétben egy rendőr főhadnagy jelentette, hogy az ellenforradalom góca a Budapesti Református Teológiai Akadémia, ahová be kell épülni, hiszen a teológusok osztályhelyzetüknél fogva ellenségei a népi demokráciának. Vannak sejtéseink, hogy a diákok közül kik lehettek besúgók. Azt már többnyire tudjuk, a tanárok közül kik vettek részt a magyarországi, sőt a nemzetközi elhárítás munkájában; más kérdés, hogy a jelenlegi rendelkezések alapján ezek nem publikus adatok. Van olyan dokumentum az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, amelyben egy százados elmondja, kiket milyen tisztségre javasol. Leírja, hogy az illetőket hol és mikor szervezték be, milyen szolgálatra alkalmasak, kit mivel lehet megfogni – kinek a pénz, kinek a nők, kinek az ital a gyenge pontja. Az egyikről azt írja, „féktelen hiúsága mindenre képessé teszi”. Később is rendszeresek voltak a lehallgatások. Megdöbbentő eset történt 1988-ban: Tatabányán a megyei tanács nagytermében összehívták a lelkészeket, és bátorították őket, nyugodtan mondjanak el mindent, ami a szívüket nyomja. Egyszer csak zúgás hallatszott, overallos műszakiak szaladgáltak idegesen, majd a girland füstölni kezdett. Aztán nagy pukkanással lenyílt a falat borító lambéria, és láthatóvá váltak a mikrofonok…
Részletek az 1956-os Hitvalló nyilatkozatból
„Valljuk, hogy az egyház azért van, hogy a világot evangelizálja […], e feladatát be kell töltenie akkor is, ha esetleg a világ, illetve az államhatalom akadályozná vagy egyenesen megtiltaná. Ebben az esetben kerülhet az egyház illegalitásba, s léphet akaratlanul is a mártír egyház, a szenvedő egyház útjára. A Szentírásnak és a történelemnek egybehangzó tanítása az, hogy amikor az egyház komolyan vette missziói küldetését, mindig üldözésben és szenvedésben volt része. A Krisztus szenvedéseiben való részesülés az egyház kiváltsága, s ennek elkerülése legtöbbször csak júdási úton, a Krisztus elárulása útján volt lehetséges. […] A mai hivatalos egyházkormányzat az evangelizációs szolgálat tudatos és tervszerű elgáncsolását tűzte ki célul. […] Krisztus Jézus parancsának engedelmeskedve, a tiltó rendelkezések ellenére a missziói szolgálat bátor továbbfolytatását minden egyháztagra, különösen a lelkipásztorra nézve kötelezőnek tartjuk.
Az egyház belső életére nézve valljuk, hogy egyetlen ura Jézus Krisztus. Hamisnak kell tehát bélyegeznünk az egyházon belül minden diktatórikus klikkuralmat, mely Krisztus uraságának megrablását jelenti. Mikor pedig jelenlegi egyházkormányzatunk a világban használatos megfélemlítő módszerekkel igyekszik döntéseit az egyházban érvényesíteni, valamint a gyülekezetek nyílt ellenállása ellenére, minden reformátori örökséget megcsúfolva, egyeseket hatalmi úton erőszakolnak rá a gyülekezetekre, másokat pedig, mivel az egyházkormányzat által hirdetetteket nem helyeslik, erőszakkal és koholt vádak alapján eltávolítanak, áthelyeznek, állásuktól megfosztanak, mindezzel csak azt bizonyítják naponként, hogy a hamis utat választották. […] Meg kell még jegyeznünk, hogy ez a klikkrendszer alkalmat ad a hatalommal való anyagi visszaélésekre is. Így áll elő az a helyzet, hogy míg a legtöbb lelkész fizetése alig éri el a létminimumot, az egyes vezető tisztségekben álló egyházi személyek aránytalanul, feleslegesen magas díjazásban részesülnek, s főképp olyanok, akik régi és újabb erkölcstelenségeikről országszerte híresek. Semmiképp sem indokolt az a pazarlás, amellyel egyházkormányzatunk a hivatalos fogadásokat, lakomákat, utazgatásait véghezviszi. Ez a fényűző pazarlás lehet az államhatalom politikai érdekeiért buzgólkodó személyek reprezentálása, de semmiképp sem arról a Jézus Krisztusról való bizonyságtétel, akinek a fejét nem volt hova lehajtania, s aki gazdag lévén szegénnyé lett érettünk.
[…] Az együttműködés leghatározottabb megtagadásán túl kötelezve érezzük magunkat arra, hogy a zsinati-presbiteri elv, az anyagi ügyek tisztaságának ellenőrzése és az igehirdetés szabadsága érdekében szót emeljünk. „Megáll az Istennek erős fundamentuma, melynek pecsétje ez: Ismeri az Úr az övéit, és álljon el a hamisságtól minden, aki a Krisztus nevét vallja” (2. Tim. 2., 19.).
origo.hu
További komoly vizsgálatok zajlanak Ruszin-Szendi Romulusszal kapcsolatban
