Köznapló

Október 29., vasárnap
Nápolyt mutatja a tévé, az öblöt, csaknem olyan szép, mint a róla készült képeslapok, aztán egy teret látunk, szólnak Carusóról, a csodás tenorról, majd egy étterem következik, a Gambrinus. Ilyen nevűt találni itthon is, ám pincért, aki úgy szól, mint nápolyi kollégája, aligha lelek.
A negyvenes férfi arról beszélt, hogy hajdan vendégük volt Oscar Wilde, „a költő naponta eljött, kiült a teraszra, hoztuk neki a tejes teáját, de néha tettünk elé nápolyi kávét is…” Mi ebben különös? Az igei személyrag használata. Figyeljék csak meg: annak ellenére, hogy az író több mint száz éve, 1898-ban volt a vendégük, a pincér többes szám első személyben fejezte ki magát. Nem azt mondta: elétették, hanem azt, hogy „elétettük”. S ez arra utal, a pincér úgy érzi, ami akkor történt, annak tevőleges részese.
Ezzel a nyelvtani formával jelezte, hogy a nápolyi Gambrinus története egyenes vonalú és folyamatos. S mert az, elődje feltétlenül abban a szellemben szolgált fel, ahogy ma ő. Intézményesen egy vele, a különbség köztük csupán időben mérhető, s hiába a száz év, okkal érzi úgy, ő is felszolgálhatta volna Wilde úrnak a tejes teát.
Nálunk erre nincs mód. Pincéreink tudják, azt a világszínvonalat, amelyet csodáltak a hozzánk érkezők – elég felütni John Lukacs könyveit és a korabeli képeslapokat –, negyvenöt után a nyakunkra küldött moszkvai ügynökök pár év alatt szétverték. A magyar kommunisták – ellentétben olasz kollégáikkal – mély gyűlöletet éreztek minden iránt, ami előkelő, ami rangos és aminek hagyománya van. Ez az oka, hogy kiesett ötven év, és ennek nyomát viseli minden.
Még az is, ahogy a levegőt vesszük.
A különbségen leginkább a Lajtán túlról érkező döbben meg, az okot viszont csak mi tudjuk: minden leprolisodott. S ha szóba került a kifejezés, ideje megvizsgálni végre, mit jelent. Politikusainknak is segítünk, mert már jó ideje szamárságokat fecsegnek róla oda-vissza. (A baloldal harcos vezércikkírói emlegetik kedvvel a „panelprolit”, bár annak az égvilágon semmi értelme nincsen. Mégis forgatják, mint a cséphadarót: közéletünk szellemi színvonala ilyen cséphadarós szinten mozog…)
Leprolisodni – szögezzük le az elején, a szónak nincs köze se a proletárélethez, se a kétkezi emberhez, ahogy ahhoz sem, hogy valaki panelben lakik. Kétdiplomás mérnök is élhet prolimentalitással éppúgy, mint egy rendőr vagy egy országgyűlési képviselő, hiszen a szó a köznapi kultúra hiányára, az igénytelenségre utal. Arra a tempóra, amely minden értéket olcsóvá tesz és lehúz. Nem számít sem tudás, sem jólneveltség, sem szakmai rang, általa piszkosak a cipők, mocskosak a szavak, emiatt nem mosnak fogat, ez az oka, hogy kanállal eszik a pörköltet, és röhögni való bármely hagyomány. Ezt hagyták ránk a kommunisták, s máig képtelen elsöpörni a demokrácia, igazolja a miniszterelnök kiszivárogtatott beszéde.
Régóta várom, valaki szól, a politikával foglalkozó írástudók előbb-utóbb fölfedezik, az őszödi titok tanulsága nem az, hogy egy közjogi méltóság hazudott. (A méltóság szót idézőjelbe kéne tenni…) Más oka van, amiért azóta nem lehet fölnézni rá: kiderült, hogy a kormányfő proli lelkülettel irányítja az országot. Ennek semmi köze ahhoz, honnan jött, a kérdést az dönti el, hová tart. A szóhasználatát figyeljék, mindent elárul. (Egyik laptársunk szeptember 19-i számának szerkesztői bután tették szelídebbé a szöveget: kiszedtek belőle egy-két trágárságot, de ez csak hangulati elem, a kifejezésmód a lényeg.) Elárulja, hogy a kormány első embere nem akar a pillanatnak ünnepélyességet adni, hallgatóságát fölemelni vagy magával ragadni. Ellenkezőleg: próbálja őket lehúzni arra a szintre, ahol silány portéka az őszinteség és a nyílt kiállás, röhögni való a szavazók bizalma – jelentősége csak az ő személyének van.
Ez a gondolkodásmód nem csak azt árulta el, hogy gyakorlója képtelen felmérni: aki így gondolkozik, kiszorul onnan, ahová tartozni szeretne, s azért szorul ki, mert mentalitása kelet-európai módon igénytelen, vagyis politikai tekintetben kulturálatlan. Elárulta azt is, a proli habitustól, amelyet a Kádár-kor tett oly sokak lényegévé, éppúgy nem lehet megszabadulni, mint a tüntetőkre szórt Gergényi-festéktől, rajta marad az emberen, még ha miniszterelnök lesz is, ez lerí róla mindenütt. Az európai politikában adnak a kulturáltságra vagy annak legalább a látszatára. Gyanítható: a Magyar Köztársaság miniszterelnöke szeptember óta bizonyos helyeken nem szalonképes, és ez nagyobb baj, mint hogy cimboráival kiürítette a kasszát.
A kormányfő helyében tennék az említett Gambrinusba egy tanulmányi kirándulást. Napos teraszán rendeljen csapatának finom nápolyi kávét, s kérdezze meg a pincért, mitől lesz valaki hiteles. Ne lepődjön meg, ha Wilde-ot említi, s elmondja: a költő oldott volt, elegáns és bámulatosan szellemes. Azt már én teszem hozzá, hogy így is nyomot lehet hagyni. S talán így az igazi.

Október 31., kedd
A nők nagyszerűsége hétéves koromban nyűgözött le először, kicsi, alig százötven centis nagyanyám akkor hajtotta el a hatóság embereit, akik a család szolnok-alcsi malmát jöttek államosítani. Elmúlt hetven, de még mindig sistergő energiák áradtak belőle. Ezért-e vagy másért, mikor az államosítók visszajöttek – mert másnap visszajöttek –, két egyenruhás is volt velük.
Vincze Erzsébet hírét-nevét többek között az alapozta meg, hogy úgy alkudni, mint ő, senki nem tudott, pedig életének napja akkor már elég laposan járt. Mégis: ha a piac felé közeledett, a leghuncutabb zsidó kereskedők is lehúzták a rolót: nem vállaltak vele árharcot, tudták, úgyis alulmaradnak. Arra senki nem gondolt, honnan való e képessége. Sok évvel korábban nagyapámat agyonütötte a dobot szétvető malomkő, és ő ott maradt hét gyermekkel özvegyen – a szükség a nőkben fokozza a megtartó erőt, és kitágítja bennük a felelősség horizontját.
Ez egyiknél a családra terjed ki, másnál egy régióra, de van, akinél akár az egész földkerekségre.
A másodikra jó példa Kopp Mária, az orvos-pszichológus, akivel Zelnik József lapjában, az Ökotájban találkoztam. Láttam a vele készült interjút, később egy portréfilmet, egyikben sem volt üres mondata. Már az elején volt pár súlyos kijelentése: „A legtragikusabb jelenség a mai világban, hogy a gyerekeket nem hagyjuk játszani… Ily módon gépeket, rabszolgákat gyárt a mai társadalom.” Ez a finom vonású asszony arról is beszélt, hogy míg a férfiak rivalizálnak, és ebbe gyakran belehalnak, „a nőknél erős védelmet nyújt a vallásosság”. És volt még valami az interjúban, amire fölkaptam a fejemet: Kopp Mária szerint a déli országok túlélési mutatói azért jobbak, mint az északiaké, mert „ők nem veszik halálos komolyan a munkát, esténként összejönnek, beszélgetnek, iszogatnak”.
Mi itthon kialakítottunk egy láthatatlan baráti kört. Tagjait nem ismerjük személyesen, de beszélgetünk velük, hisz itt vannak könyveik, filmjeik, a videokazetták, amelyeken választ kapunk, ha kérdezzük őket – istenemre mondom, remek emberek, s furcsa tán, de több köztük a nő, mint a férfi.
Az egyik Jane Goodall, a nagyszerű angol tudós, aki messze több, mint a főemlősök sikeres kutatója, s igaz lehet egy amerikai lap megállapítása, miszerint „hősnő egy hős nélküli világban”. Arca nemes, amelyet az idő múlásával egyre szebbnek látok. Tapasztalatom szerint arról, ami fontos, jobb, ha kérdezünk, hisz a kérdésre nemcsak mi kapunk választ, hanem maga a kérdezett is. Így járt Goodall is, akihez a titkárnőképzőben odament egy társa: „Mondd, mitől jelenik meg oly gyakran arcodon az a mosoly, ami olyan, mintha valami csodás titkot rejtegetnél?”
Jó kérdés, mert mindenkinek van titka, ami egyedül rá tartozik, de miért nem kíséri sokaknál mosoly? Talán azért, mert agyunk összevissza jár, s figyelmünket elvonja a lényeges dolgokról, amelyekről Kopp Mária is szólt. Hogy mégis visszatérek Goodallhoz, annak oka új könyve, A remény gyümölcsei. Az ésszerű táplálkozásról írta, hogy „visszavezesse valódi, tápláló élelemhez a hamburgernemzetek lakóit”.
Elolvastatnám minden gimnazistával, főleg lányokkal. Mert ennivalónk dolgában háború folyik, még akkor is, ha a sajtó, a média erről aljasul hallgat világszerte. Csak a nőkben bízom, ők döntik el a jövőnket, mert nekik van erejük szembeszállni a túlerővel, mint nagyanyám, Vincze Erzsébet tette, avagy Meryl Streep, az amerikai színésznő. Tanúskodott a kongresszus előtt, ennek nyomán betiltották az almák permetezését egy Alar nevű szerrel, a harc tehát nem reménytelen.
És e logika mentén megállapíthatjuk, hogy az igazi szocialisták szerte a világon a nők, mert bennük van a legtöbb felelősség a jövőért, és bennük a legtöbb eleven hit.
Hahó, magyar „szocialisták”, ébresztő! Öngólt rúg a pártotok, ha folyton rugdossa az egyházakat… Mert hogy is írja Goodall?
„Mindannyiunknak meg kell próbálnunk egy kicsit szentekhez illő módon élni.” Ami többek közt azt jelent, hogy egyszerűen. Ám egyszerűen élni nem lehet úgy, hogy másra bízzuk magunkat, hagyjuk, hogy milliárdokat kasszírozó világcégek, hatalmukért reszkető politikai pártok vagy okkult szélhámosok jelöljék ki az utunkat. Nem.
Először meg kell valósítanunk az élelmiszer-forradalmat. Amerikában ez már valóság: a népesség egyharmada döntött úgy, hogy egészségesen fog élni, és változtat rögzült szokásain: mindazon, ahogy eddig vásárolt, főzött és evett. Szövetségeseik lettek a gazdák, a diákok, a környezetvédők, mert úgy vélik, tarthatatlan, amit megenged magának a nyugati világ.
Ígéretes lányok, drága nők, okos asszonyok, csináljatok forradalmat!