Melbourne-ben az egykori olimpiai faluba tart a magyar csapat autóbusza a magyar résztvevőkkel, hogy emlékezzenek és koszorúzzanak. Az izgalom egyre nő, amikor begördülünk a képzeletbeli kapun. Mert már se kapu, se falu, semmilyen oszlop vagy tábla, egyéb tárgyi emlék nem hirdeti, hogy ezen a helyen, a németek alapította Heidelbergben a sportolók nagy családja táborozott. Egyik-másik házacska még áll, de átszabva, kifordítva, a legtöbbje helyén azonban új épült a polgárok kívánsága szerint.
Marad a fantázia, amely a dolgokat a maguk egyediségében és egyszerűségében ragadja meg. „Itt láttam életemben az első mosógépet” – mondja Dömölky Lídia olimpiai és világbajnok tőrvívónk. Amire a válasz az „aktív” csönd és „aktív” hallgatás, ami a sportolókat leginkább jellemzi a készülődés időszakában. Most is készülődnek, hogy találkozhassanak egykori önmagukkal.
A kacskaringós utcácskák elvezetnek a helyhez, közel a „bejárathoz”, ahol a magyar olimpiai csapat szállása volt. Itt áll meg az autóbusz a melbourne-i magyarok koszorújától övezve. Megható a pillanat, ahogy az öregedő bajnokok leszállnak a járműről, és körbehordják tekintetüket a semmin. Vajon mi jár a fejükben? Ötven évvel ezelőtt éjszakánként a telefon mellett ült valaki, és próbált Pestről hírt kapni, s ha sikerült, rögtön megosztották egymással. Nagy beszélgetések mondatfoszlányait vitte a szél a meleg tavaszban, amely arról szólt: kint maradjanak vagy hazajöjjenek? S aztán együtt sírtak, amikor valamelyikük úgy döntött, hogy kipróbálja a latin bölcsesség, az „audentes fortuna iuvat” – a merészeknek kedvez a szerencse – igazát, és kint maradt. A nők sírtak, a férfiak befelé fordultak.
A magyar sportcsapat aranyozott emléktáblát leplez le a téren, amely angol és magyar nyelven adja tudtul, hogy ezen a helyen volt fél évszázaddal ezelőtt a magyar csapat szállása. De kísért Rilke mondata is: „Rettenetes, hogy a tényekről sose tudhatjuk meg a valóságot.” Más nemzet még nem helyezett el emléktáblát az egykori olimpiai falu területén.
A kinti magyarok keresik az ismerős arcokat, s csak arra várnak, hogy „ellophassák” őket két szóra, háromra, egy sörre, egy jó ebédre. De egyelőre tolatjuk vissza az időt. Az emlékezők sorában Nádori László professzor, az 1956-os csapat egyik vezetője arról beszél, kitüntető volt az a szeretet, ahogy annak idején fogadták az ausztrálok a magyar küldöttséget.
– Charoday János barátom (a 2000-es sydneyi olimpián a magyar csapat attaséja – K. A.) azt mondta erre: miért csodálkozol? Ausztrália befogadó ország. Itt az idegeneket nemcsak befogadják, hanem igyekeznek segíteni nekik az elhelyezkedésben is. Szívesen emlékszem arra, hogy amikor nem volt villanylámpa, azonnal hoztak, ha hirtelen autó kellett, akkor mindig akadt egy, amelyik kisegített. Aztán megtudtam, hogy három magyar jelentkezett az irodán, ha kocsi kell, szóljunk; volt közöttük egy, aki megbeszélte a főnökével, hogy az én aláírásom fejében nem kérnek tőlünk pénzt, és bárhová elvisznek minket. Tehát bármire gondolok vissza, itt mindig megható, féltő, gondoskodó szeretet vett körül bennünket. Ez a legtöbb, amit kaphat egy csapat egy távoli földrészen.
Egyik kenusunk, Mohácsi Ferenc – aki Wieland Károllyal párban bronzérmet szerzett 1956-ban ezer méteren – arra emlékszik, hogy a melbourne-iek megfogadták, ha egy olimpiai résztvevő fuvarra kéri őket bárhol a városban, s idejük megengedi, örömmel vállalkoznak a taxis szerepére. Hol van a tavalyi hó? A türelem iskolája? A segítség fölmagasztalása? Nem lesz már soha ilyen olimpia.
Az egykori olimpiai faluban az emléktábla körül véget nem érő fényképezés. Mint mindenütt a két hét alatt. Semmi más rajz, amelyet agy vagy kéz alkot, nem lehet olyan megjelenítő, mint egy fénykép, amely vissza tud vinni bennünket a múltba, vidám vagy szomorú érzéseket kelthet bennünk. „Így volt valóban ott és akkor.” Sydneyben a nevezetes operaház előtt hozzánk csapódik majd Záborszky Sándor az Egyesült Államokból (az 1500 méteres gyorsúszásban állt rajthoz, de az előfutamban elbúcsúzott), és elénk tesz egy fél évszázados fotót. És elvitatkoznak rajta, hogy útban Melbourne felé Kalkuttában vagy Karacsiban készült a kép. Nem árulkodik gondról, bajról.
Az „olimpiai faluban” egy ausztrál házaspár érdeklődik Keleti Ágnes személye felől. Kiderül: ők laknak most abban a házacskában, amelyben valamikor az olimpiai bajnoknő és versenyzőtársai. A találkozás örömteli. Ki boldogabb: az emlékező vagy a felfedező? Kattognak a masinák, ragyognak az arcok. A fénykép minden bizonnyal a ház legfőbb polcára kerül.
Már újra az autóbuszban ülünk, amikor azt mondja a hátam mögött Keleti Ágnes:
– Én olyan boldogtalan voltam itt…
– Miért? – kérdezi Ambrus Miklós, az olimpiai bajnok vízilabdacsapat kapusa 1964-ben Tokióban, egyébiránt melbourne-i emigráns 1956-ban, majd hazatérő –, hiszen nyertél négy aranyérmet…
Az írás botladozó és bizonytalan. Hát még a beszéd. A bajnoknő sem folytatja rögtön. Aztán arról beszél, hogy nem volt könnyű az édesanyját kihozatnia, akinek a halálhírét keltették odahaza.
Az időutazás feltépi a régi sebeket. Ahol csak lehet, felzaklat, cibál és tép, aztán megáll az inga. Felülkerekedik a megnyugvás, a beletörődés.
A vívóversenyek egykori színhelyén, St. Kilda városháza előtt Dömölky Lídia szólal meg:
– A kudarcokra jobban emlékszik az ember, mint a sikerekre… A középdöntőben egy tussal estem ki. Pedig nagyon jó formában voltam.
Megrázó a gyónás, amikor a bíró és a „vádlott” is ugyanaz. Ez a legszemélyesebb megnyilatkozás. De a későbbi sikerek fényében már nem fáj. Dömölky Lídia nemcsak nagy vívó volt, hanem beszélni is szépen tud. Hallhattuk Csík Tibor 1948-as olimpiai bajnok, a forradalomban való részvétele miatt Ausztráliába költözött harmatsúlyú ökölvívó sydneyi sírjánál.
Mennénk be a gyönyörű emeleti terembe St. Kildában, ahol a versenyek lezajlottak, de a terem nincs többé. Feldarabolták, ahogy az ötvenes évek Magyarországán a nagypolgári lakásokat, albérleteket kreálva belőlük. Marad a közös fénykép az épület bejárata előtt a lépcsőn, és a pillanatban rejlő gondolat, amely mégiscsak a legnagyobb erő a világon.
Rejtő Ildikó, az 1964-es tokiói olimpia tőrbajnoka és a csapatarany egyik szállítója, aki elkísérte Melbourne-be a társaságot, megjegyzi:
– Lidi és az anyám is mondta nemegyszer: „A szemeden látszik, hogy ma nyerni fogsz.” Kinéz a szeméből valami, tartja a szólás. És úgy is lett…
Ilyen magától értetődő volna?
Ballarat másfél órás vonatút Melbourne-től. Ide is zarándokút vezet. A kajak-kenu és az evezős versenyek színhelyére.
– Ballarat döbbenet! – mondja Farkas Imre kenus, aki Hunics Józseffel párban nyert 10 ezer méteren bronzérmet itt. – Azóta kettős látásban szenvedek. Ami ötven évvel ezelőtt élmény és látvány volt, az mára teljesen megváltozott. Az egész világon pusztul a természet. Ez itt abban nyilvánul meg, hogy ez a csodálatos tó és környéke is pusztulásnak indult: nincs benne víz! Én mint vízi ember egy nagy krátert találtam a helyén.
Az ausztrálok azonban így is kulturált körülményeket teremtettek, és kis ünnepséget rendeztek a különvonattal utazó nemzetközi egységek számára, akiket szép számban kísértek el a feleségek, férjek. De mielőtt az olvasó arra gondol, hogy az utazás egyértelműen csalódást keltett, hallgassuk tovább Farkas Imrét:
– Nagyon sok jóban részesültünk. Csodálatos volt számomra minden nap minden órája, újabb és újabb meglepetést rejtve, amikor viszontláttam azokat az embereket, akikkel fél évszázaddal ezelőtt egy küldöttségben voltam, s most Amerika vagy Ausztrália egyes régióiból jöttek el a találkozóra. Az elmúlt ötven évben szinte alig volt olyan nap, hogy ne éltem volna át a versenyt, ami a forradalom leverésével összekötve fájdalommal volt tele. De a drága barátok és sporttársak viszontlátása, hogy újra meg tudtuk ölelni őket, sok mindenért kárpótolt.
A „lelki fiatalság” örökre szóló birtokunk.
Magyarországi és ausztráliai magyarok az 1980-ban épített gyönyörű magyar házban találkoztak, és egy finom vacsora mellett itt mutatkoztak be egymásnak.
Ellesett dialógusok.
– Te mit csináltál? – kérdezi egy alacsony úr Tábori Lászlótól, a népstadionbeli gálák egyik tagjától.
– Földönfutó voltam – kapja a választ.
– Akkor te vagy a Tábori… Én fuvaroztalak titeket 1955 végén, amikor az olimpia előtt Iglóival, Iharossal és Rózsavölgyivel Melbourne-ben jártatok.
Az emlékek országútján gyakori az összeborulás.
Egy házzal odébb, a Bocskai Klubban:
– Emlékeztem rád – mondja egy magas úr (később kiderül, Kovács István – K. A.) –, Tábori Lászlónak hívnak, de amikor bejöttél, nem ismertelek meg, pedig 1954-ben futottam ellened. Azaz utánad, mert te sokkal jobb voltál…
– Szép volt a hátam? – így Tábori.
– Azt is megmondom, hogy 3:54-gyel nyertél, sétáltál tulajdonképpen, én meg 4 perc felett futottam… A legelső hajóval jöttem ki Ausztráliába. 1957. január 27-én már itt voltam. 1955-ben sok szépet írtak az ausztráliai utatokról a sportlapban, s már akkor elhatároztam, ha egyszer külföldre jutok, itt fogok letelepedni. 1956-ban a vagongyár munkástanácsának elnöke voltam, de november 17-én, amikor már reménytelen volt a helyzet, eldöntöttem, hogy emigrálok.
A tornaversenyek színhelyén ma az Art Centrum van, úgy szemléljük az épületet, mint egy előkelő idegent. Az akkori bajnokoknak semmi közük sincs hozzá. Köteles Erzsébet, az aranyérmes tornászcsapat tagja is csalódott:
– Arra gondoltam – mondja –, hogy bemegyek és felnézek megint a tetőre, hogy azok az óriási ventilátorok működnek-e most is. Mert a szalaggyakorlatok előtt megbeszéltük a technikai személyzettel, hogy arra a négy és fél percre leállítják őket. És nem állították le! Már szólítottak bennünket, amikor a 62 éves Vali néni (a csapat szakvezetője – K. A.) felszaladt a hatodik emeletre, s az ő közreműködésével álltak le a ventilátorok. Mi már kezdtük kibontani a hatméteres szalagokat, és rézsútos sorban beálltunk a kezdéshez. Olyan fantasztikus siker volt, hogy Fülöp herceg, a verseny védnöke még az eredményhirdetés előtt kérte a zsűrit, ismételjük meg a gyakorlatot. Tizenötezer ember a lábával dobogott. Ez nekünk ismeretlen volt.
Miközben minden a mulandóság jegyében telik, kell lennie valaminek, amit számadásainkban és reményeinkben sohasem szabad elfelednünk. És erre is figyelmezteti az öregedő bajnokokat az időút.
Köteles Erzsébet váratlanul megkérdi:
– A reggeli torna megvolt?
Mármint az enyém… Látni kellene, milyen egyenes tartással közlekednek az aranyérmes tornászcsapat tagjai. Van mit ellesni tőlük.
A valamikori úszócsarnokban legalább a tetőszerkezetet a helyén találjuk, de vizes sportok helyett labdajátékokat űznek benne. Tumpek György, a 200 méteres pillangóúszás bronzérmese így is vizet lát a parkett helyén.
– A 2-es pályán rajtoltam – mondja. – De eltaktikáztam a versenyt. Nem volt nagy állóképességem, viszont gyors voltam. Át kellett állnom arra a taktikára, hogy a végére is maradjon erőm. Elengedtem őket, és mire 150-nél észhez tértem, addigra már tetemes előnyük volt. Hátulról robbantam rájuk. Ha előbb tudok robbantani… Most keseredtem el igazán…
Az elkeseredés csak átmenet, próbatétel. Nyitánya a felemelkedésnek.
Papp Zoltán főkonzul ad fogadást szállodánk második emeletén. A keresetlen hangú beszédek végén Tumpek a terem közepére ugrik, és a következőket adja elő:
– A Honvéd 33 1/3-os medencéjében edzősködtem 1962–63-ban. És egy kisfiú állandóan keresztül-kasul úszott a medencében. Odahívtam magamhoz, és azt mondtam neki: kisfiam, ha még egyszer keresztben úszol, seggbe rúglak… A kisfiú most itt áll előttünk Fodor Lajos ausztráliai nagykövet személyében.
– Emlékszel? – kérdezi egyik a másiktól. – Emlékszem – mondja a kérdezett. – Emlékszel? – kérdezi a harmadik a negyediktől. – Emlékszem – mondja, pedig nem emlékszik.
Csalás és ámítás? Csak a fogadtatás igaz, ahogy a Crow kaszinóban az ír Delany, az 1500-as olimpiai bajnok átöleli Táborit, és elrebegi: „De jól nézel ki”; ahogy a későbbi olimpiai győztes, a birkózó Polyák Imre maga elé meredve ma is izzással mondja: „Ha valamit egyszer megfogadtam, azt végig is vittem”; ahogy Korondi Margit, az aranyérmes tornászcsapat tagja csillogó szemmel állítja, élete legboldogabb pillanatainak sűrítménye ez a közösen töltött néhány nap; ahogy Al Oerter négyszeres amerikai diszkoszvető olimpiai bajnok a mikrofonba kiáltja: „Ne hagyjátok el magatokat!”
Kemény beszédek. „Az igazi ajándék életünk, létünk, testünk élő darabkája – írja Pilinszky János. – Jelkép ugyan, de ha megfelelő módon adjuk: valóban él és tovább él. Ha jól adjuk és jól fogadjuk: titokzatos erőre kap. Tovább él, megszépül, sorsa lesz. Erre gondoltam idén gyertyagyújtáskor.”
Ehhez segített hozzá az időutazás vissza Melbourne-be.
Vége
origo.hu
Gulyás Gergely: Példátlanul nagy az érdeklődés a Voks 2025 iránt
