Elefántház porcelánnal

Mindig megmenti a Magyar Rádió szilveszterét a kabaré. Miközben más médiumokban agytrösztök dolgoznak azon, előbb legyen-e a Hónaljmirigy és csak utána a Sas Józsi, vagy fordítva, a rádióelnöknek nincs más dolga, mint az új évben kiosztani a szerkesztőknek egy-egy nívódíjat. A szilveszteri rádiókabaré rendszerint három és fél–négy órás, és még ez is válogatás a rögzített anyagból, a jeles alkalomra ugyanis mindenki ki akar rukkolni valami parádéval. Az idén lesz százéves a magyar politikai kabaré, nagy tehát a hagyománya, van bőven előd, kiváló humoristák hagyatékát tanulmányozhatják az ifjoncok.
Az ifjoncok azonban fittyet hánynak az elmúlt száz évre, új utakon indulnak, hogy megfrissítsék, megújítsák a magyar politikai-közéleti kabarét. Életérzést fogalmaznak meg, nem politikai ítéleteket, vidékiségükkel új ízeket hoznak a belterjes belvárosi humorba, kevésbé értelmiségiek, mint elődeik, kevésbé is rafinált a humoruk, de ők ma a nép hangja. Van azért még mit tanulnia Beliczai Balázsnak, Kőhalmi Zoltánnak, Bödőcs Tibornak, Kovács András Péternek, sőt még Litkai Gergelynek is.
Mindenekelőtt meg kell próbálkozniuk azzal, hogy ne töredékekben, poénhalmazban, hanem történetekben gondolkodjanak, hiszen e nélkül bármilyen mulatságos is a mondandójuk, nincsen se füle, se farka. A közönség jókat kacag, de ha megkérdeznék tőle, miről is hallott, nem tudná felidézni. Érdemes odafigyelniük Fábryra vagy Badár Sándorra, akik bármerre is tekerik a gondolatot, mindig céllal, mondandóval állnak a publikum elé.
Ha a szilveszteri rádiókabaré címötlete egy kicsit meg is késett, hisz a mi 007-es ügynök-miniszterelnökünk már régen utazó nagykövet, az alcím, a Porcelán az Elefánt-házban elgondolkodtathatja a hallgatót. Pontosan melyik is ő ebben a történetben: a porcelán vagy az elefánt? Az elmúlt esztendőben a jó humorista nem unatkozott, bár néhány évig még abban a hitben élt a magyar kabaré, hogy Orbán és Torgyán nélkül nem lehet politikai kabarét készíteni.
Kiderült azonban, hogy mindaz, amit mostanában velünk tesznek vagy készülnek tenni, megér néhány mondatot. Sőt néhány jelenetet is. A kérdés, mit ért meg ezekből a mondatokból a kabaré kedves és hű közönsége, amelyik mégis csak szórakozni ül be a nézőtérre, nem gondolkodni. A rádiókabaréban nem hall „csipkés kombinóról”, mint Sas Józsinál, az effajta poénokat a szerkesztők itt jó előre kigyomlálják (maradt a gyengébbeknek azért néhány szárnyasbetét- és tévéműsor-paródia), de az azért egyértelművé vált, hogy a helyzet komoly, és hogy már nem a hazai kereskedelmi média, hanem a kormányunk színvonala a legnagyobb probléma. Ez a szilveszteri kabaré tisztességesebb volt, mint a mérv- és hangadó magyar szoclib értelmiség egésze, amelyiket azért fizetnek, hogy elrejtse a bajt. A kabaré őszinte volt és keserű, de lehet-e másként, mint cinikusan viccelődni azon, hogy ezt nekünk itt alaposan elszúrták. És hogy az árat nem azok fizetik, akik elszúrták, nekik ugyanis a gázszámla nem fog fájni. A porcelánok, amelyekre elefánték rálépni készülnek, bizony mi vagyunk.
Nyilván pénzkérdés, hogy a két szerkesztő, Sinkó Péter és Farkasházy Tivadar minden igyekezete ellenére Bajor Imrére, Hernádi Juditra, Gálvölgyi Jánosra és Kern Andrásra szűkült mára a kabaré színészgárdája. Kern unja már anyukát, Bajor elhasználta mind a három hangját, Gálvölgyi egyre nehezebben olvas, Hernádi pedig belekövült az ostoba delnő figurába.
De nemcsak ők négyen fáradtak el, hanem Éles István, Majláth Mikes László és Maksa Zoltán is, (akiből sosem lesz Hofi-utód, bárhogy igyekszik), pedig még arrébb van nekik a nyugdíj. Talán érzik azokat a friss szeleket is, amelyek a dumaszínházasok, a fiatalok felől érkeznek, s amelyekkel már nem versenyezhetnek. Jó lenne azért, ha a két generáció egymásra találna. Mindegyiknek lenne mit tanulnia a másiktól. Csak el ne rontsák egymást!
(B. ú. é. k. 007. Kossuth rádió, ismétlések: január 4. Petőfi, január 6. Kossuth.)