Horpadt sisak

– Ez itt Kántor kutya, ez meg itt Tuskó, aki megszemélyesítette Kántort a tévében – mondja a kitömött kutyákra mutatva az ősz hajú, mosolygós képű tárlatvezető, Bakos Péter a budapesti Mosonyi utcai Rendőrség-történeti Múzeumban.
– Én azt a kiállítást szeretném látni, ahol rendőröket vernek a tüntetők – vetem közbe kíváncsian.
– Hát az nem úgy van, hogy vernek, mert az egyik képen például én is azt hittem, hogy egy rossz arcú férfi bántalmazza a rendőrt, de mondták a látogatók, hogy épp ellenkezőleg. Az a férfi néhány társával éppen hogy a testével védte a rendőrt a többi tüntetőtől. De nézze csak ezt a rendőrlányt ott a fehér lovon! Ugye, milyen szép? Látszik rajta a félelem, a lova pofája véres, de hát miért is ne félne? A rendőrök is emberek. Ők is féltek. Még soha nem vettek részt ilyen küzdelemben – folytatja Bakos, aki aznap mindössze fél órára ugrott be az intézetbe.
Két óra lett belőle.
A múzeumban már a tavaly szeptemberi és októberi „események” rendőrségi relikviái is megtalálhatók. Ottjártunkkor Bakos Péter egykori főnöke, Kalanovics László az ügyeletes tárlatvezető. Együtt húzták föl a csizmát negyvennégy éve, Kalanovics karhatalmistaként kezdett, ezredesként ment nyugdíjba, Bakos alezredesként „szabadult” a határőrségtől. A nyolcvanas évek közepén Kalanovics az Országos Közlekedésbiztonsági Tanács titkára volt, ott kötött ki egy időre Bakos is, aki barátja hívására váltott, így lett a tiszti belovagló szakaszparancsnok 1986-ban a rendőrség baleset-megelőzési osztályán az egyik tudományos kutatási szakbizottságnak a titkára. A rendszerváltás után visszament a határőrséghez, három éve vezet tárlatokat a múzeumban.
A fotókból ítélve a félelem valóban ott van a rendőrlányok arcán, miért is ne lenne, ők nem az izraeli hadtest tapasztalt tisztjei, akik nap mint nap terroristákra vadásznak. Néhányuk háromgyermekes családanya, aki jobb híján ment el rendőrnek. Mert kell valami biztonság, rendőrségre meg mindig szükség lesz, mint a jó kenyérre és a tiszta pálinkára.
„Szolgálunk és védünk” – áll a felirat azon a rendőrségi autón is, amelyet a tüntetők felgyújtottak a tévé ostromakor. Hát akkor és ott valahogy nem kellett az embereknek, hogy továbbra is szolgálják és védjék őket. Mindennek a Balaton az oka, mert ha nem kap őszinteségi vagy ki tudja, milyen rohamot azon a bizonyos őszödi találkozón miniszterelnökünk, akkor valószínűleg nem gyullad föl az a bizonyos autó sem.
Mert mire is számított Gyurcsány Ferenc, aki tapasztalt férj, hiszen háromszor nősült. Ha egy férj beismeri a feleségének, hogy hazudott, utána ne akarjon vele élni. Legalábbis ne úgy, ahogy eddig, vagy minimum számítson a feleség jogos dühére. Egy egészséges asszony ilyenkor dühös lesz. Nagyon dühös. Palacsintasütővel kergeti urát, mint Kemény Henrik Vitéz Lászlója a gonosztevőt.
Palacsintasütő ugyan nincs a kiállításon, vannak viszont kövek, amelyekkel olyat lehet dobni, hogy betörik a rendőr feje. Némelyiknek be is tört, bizonyos adatok szerint százötven rendőr sérült meg.
A kiállítás két kis termében elszakadt rendőrruhák, megsérült plexisisakok. Merthogy a rendőrség tehetetlenül nézte a tévé ostromát. Miért is ne nézte volna tétlenül, hiszen Gergényi Péter, Budapest rendőrfőkapitánya szerint választási és kampányidőszakban előzetes bejelentés nélkül is lehet tartani politikai összejöveteleket, ezért a rendőrség szerint az ostromot megelőző tüntetés szeptember 19-én, a helyhatósági választások előtt nem volt illegális.
Petrétei József igazságügyi és rendészeti miniszter nem teljesen így gondolta, hiszen hajnalban felajánlotta lemondását, amelyet a miniszterelnök nem fogadott el. Ezzel mintegy beismerte saját felelősségét. Mint okos bűnbánó férj. Azzal, hogy a „feleség” dühe napok, sőt hetek múltán sem csillapodik, nem számolt.
A düh nőtt, kitartott október huszonharmadikáig. Pár igen dühös ember még egy tankot is elkötött – igazi romantikus cselekedet. Gergényi rendőrfőnök úr azonban nem találta meg e romantikában a szépséget, bár lehet, nem is kereste. Hadvezér módjára terelt, szorított és ütött. Nem kővel: gumilövedékkel, vízágyúval, viperával, illetve ha jobb nem volt, bakanccsal. Rendőrbakancs fejbe. Vagy könnygázgránát, ahová éppen esett.
Fotósunk, Máté Péter munkáját végezte, amikor október huszonharmadikáról huszonnegyedikére virradó éjjel az Astoria és az Erzsébet híd között egy barikád mögül fényképezett. Kezében gépét tartotta, amikor eltalálta egy közelről kilőtt könnygázgránát. Elesett, bal alkarja eltört. Utána hetekig gipszben volt. Másik fotóriporterünk, Burger Zsolt a Madách téren fotózott, amikor tizedmagával felszólították, hogy hagyja el a teret. Megfordult, öt lépest ment, amikor nagy ütést érzett a fején. Odakapott, véres lett a keze.
– Eltaláltál! Normális vagy?! – szólt oda kissé csodálkozva az ismét célzó rendőrnek.
– Ha nem takarodsz, kapsz még egyet! – jött a válasz. Zsolt – akinek épp akkoriban született meg első gyermeke – jó állampolgárként takarodott a közeli rohammentőhöz, ahol ellátták a sebét.
Talán azért csodálkozott, mert addig azt hitte, verés a rossz gyereknek jár, ha hazudik vagy lop. Vagy még annak sem. Ha sétálásért vernek, akkor csodálkozunk. Mert ez mégsem olyan, mint amikor a kocsmában verik az embert, vagy a fiúk a téren összeverekednek, mint mondjuk a Pál utcaiak anno.
Csodálkozásuknak többen is hangot adtak akkoriban, ám jogi úton nem tettek semmit. Például az a hatvanéves norvég újságíró sem, aki az Astoriánál menekült a könnygázgránát elől erősen méltatlankodva, hogy ő már Párizsban is járt nemegyszer diáktüntetéseken, de még ott sem lőttek gumilövedéket fejmagasságban. Az a hetvenéves nő sem jelentett föl senkit, aki térdre esett menekülés közben.
Hát, a róluk készült fotókat nem állították ki a Mosonyi utcában, és a rendőrök által használt eszközök is hiányoznak. Csak csupa riadt tekintetű rendőr – férfiak és nők. Akiknek nem volt más lehetőségük, mint szolgálni és védeni.
– Nekem mindegy, ki kormányoz, a jobb- vagy a baloldal. Az egyik oldalon is vannak gonosztevők és jótevők, a másikon is. Én az alkotmányra esküdtem föl – mondja az idős Pepe, aki elgondolkodva megáll az egyik kép előtt. – Tudja, mi volt a baj? Hogy ezek a rendőrök nagyrészt fiatal emberek, nem tudták még, amit én is csak húsz év szolgálat után tanultam meg. Hogy felindultságból semmit nem lehet csinálni. Először mindig le kell higgadni.
Igaz, ami igaz, gyakorlat teszi a mestert. Azt meg csak az Isten tudja, lesz-e alkalom még gyakorolni. A rendőrségi múzeumban kiállított képekből, a sok riadt tekintetből az szűrhető le: a parancsra kivonuló közrendőr legalábbis abban bízik, hogy nem.