Olimpia előtti viszontagságok

A magyar sportban kis túlzással négyévente tizenhat napon át van jelen idő – a nyári olimpiai játékok alatt. Előtte és utána felkészülés, visszaszámlálás, illetve értékelés, múltidézés zajlik, így ennek szellemében 2007-re is úgy tekinthetünk, mint a Peking előtti esztendőre. Labdarúgásban szintén négyévente rendeznek világ- és Európa-bajnokságot, e két viadal azonban már semmiféle tekintetben sem lehet viszonyítási alap a mi futballunk számára. Sajnos nem csak leghányattatottabb sportágunkra igaz, hogy valódi tétre menő küzdelmei egyre inkább a pályákon kívül zajlanak, és e szomorú tényt szokásos szezonnyitó sorozatunk megkezdésekor is figyelembe kell vennünk.

Két sportlövőnk, Gerebics Roland és Sidi Péter már biztos olimpiai induló, a túlnyomó többségnek azonban az idei és jövő évi kvalifikációs viadalokon kell kivívnia a részvételi jogot. E pillanatban, 2007 első napjaiban 465 magyar sportoló pályázik eséllyel – ez az esély persze olykor csupán elméleti – a csapattagságra, de mivel Pekingig több mint tizenkilenc hónap van még hátra, jobban tesszük, ha az addig rendezendő versenyeket nem kizárólag eszköznek, hanem öncélnak tekintjük. Hiszen nyerni a majdani kvalifikáción túl az aktuális siker és öröm miatt is érdemes; éppen ezzel a szemlélettel helyezhetnénk vissza sportéletünket a jövőből a jelenbe. Annál is inkább, mert idén szinte minden, nálunk komoly becsben tartott sportágban rendeznek világbajnokságot: tartva a kronológiát, januárban a férfi kézilabdázók Németországban, márciusban az úszók és a vízipólósok Melbourne-ben, áprilisban a jégkorongozók Ljubljanában, májusban az asztaliteniszezők Zágrábban, augusztusban a kajak-kenusok Duisburgban, az öttusázók Berlinben, szeptemberben az ökölvívók Moszkvában, a birkózók Bakuban, a cselgáncsozók Rio de Janeiróban, októberben a vívók Szentpéterváron, decemberben a női kézilabdázók Franciaországban találkoznak a vb-n. Illetve a hokielit Moszkvában csap majd össze – hiába, Oroszország házigazdaként is kezdi visszavenni sportnagyhatalmi szerepét –, de számunkra a divízió I-es vb azért különösen fontos, mert a magyar válogatott előtt talán minden korábbinál komolyabb esély kínálkozik a feljutásra, amihez elsősorban Szlovéniát kellene legyőzni. Igaz, Ljubljanában.
Tipikus magyaros bravúr lenne ez, olyan, amely nem következik sportkörnyezetünk általános állapotából. Mint ahogy Janics Natasa, Kovács Katalin, Cseh László, Nagy Tímea, Vörös Zsuzsa, a férfi pólócsapat és egy-két meglepetésember győzelmei is rendre azt az illúziót keltik, hogy sportbéli pozícióink megingathatatlanok. Miközben erősen inognak – és nem feltétlenül, mert Peking bizonyára a mi kárunkra is tartogat majd néhány kínai csodát, hanem azért is, mert belülről is bontják a falakat. Az úgynevezett rendszerváltozás óta ötödször hangzik el a jóslat, hogy a soros olimpia után elemeire szakad a magyar élsport, de a veszély most minden korábbinál fenyegetőbb. A Magyar Olimpiai Bizottság már tavaly politikai csetepaté színtere lett, de ha csak a sportfunkcionáriusaink ütnék egymást, azt még el is viselnénk. Nagyobb baj, ha a MOB viszontagságai továbbgyűrűznek az olimpiai sportágakig, a sportolókig. Amúgy is minimum jelzésértékű, hogy az állami sportirányítás vezető szerve tavaly minisztériumi főosztállyá szűkült, legújabban meg a Sportkórház létéért kellene hadakozni – pedig ahol beteg vagy sérült sportolóval nem számolnak, ott bizony egészségessel sem.
Persze minden relatív, így a magyar olimpiai mozgalom is kifejezetten virul a hazai labdarúgáshoz képest. Mondani sem kell, hogy egyetlen kupacsapatunk sem élte túl az őszt, sőt, most fordult elő először, hogy a nyarat sem, és a négy meccsen elszenvedett három vereség után a válogatott számára is lezárt ügy a 2008-as Eb-kvalifikáció. Ahogy az MLSZ egyik vezető funkcionáriusa szinte elégedetten megjegyezte: az Eb-selejtezők miatt már nem kell izgulnunk, nyugodtan kísérletezhetünk. Most éppen a tizenévesekkel, mert a fiatalítás az aktuális jelszó. Futballunk idei csúcseseménye ettől még az UEFA végrehajtó bizottsága április 17–18-i ülése lesz, amelyen odaítélik a 2012-es Európa-bajnokság rendezési jogát. Az olasz és a lengyel–ukrán mellett a magyar– horvát kandidálás van még versenyben, ám a valódi kérdés nem az, tudunk-e pályázatot nyerni, inkább az, tudnánk-e Eb-t rendezni. A NOB-nak júliusban kell meghoznia az esztendő legrangosabb sportdiplomáciai döntését, nevezetesen azt, ki adhat otthont a 2014-es téli olimpiának.
A 2007-es várakozásokról szólva tanácsos egy rövid bekezdést szentelni a Ferencvárosnak is. Ezt utólag persze feleslegesnek is ítélhetjük majd, ha az ország legnépszerűbbnek hitt, mindenesetre legpatinásabb klubja továbbra is csak úgy elvegetálgat, mint eddig, hiteleit maga előtt, hitelezőit maga alatt görgetve. Ha azonban megszűnne idén a Fradi, az a majdani sportkrónikákban az esztendő vezető híre lenne. Az anyagi és morális válság egyik legriasztóbb fejleményeként Dámosy Zsolt elnöknek a lehetőségei mellett már a szándékait illetően is kétségek merülnek fel, bár ő természetesen mindenféle sandaságot visszautasít.
Csakhogy a cáfolat megfelelő formája a szó helyett a tett, amiképpen a sportpályán is képtelenség verbális győzelmet aratni. Még szerencse, hogy valódi hőseink és sztárjaink ezt régóta pontosan tudják; és miért pont 2007-ben felednék el?