A század hülyéje

Jaroslav Haseknek szertelen ifjúsága volt, teremtménye, Svejk azonban kiegyensúlyozott lélek, akiben sohasem ingott meg a bizalom a társadalom plebejus szépségei iránt. Svejk vagyok – mondja egyszerűen és szerényen az IBS Színpadon a magyar közönségnek. Talán szerény mosolyáért alakult meg annak idején a magyar Svejk Társaság is, amelynek hűségét aligha rendítette meg, hogy Faludy György szerint az ifjabb Masaryk Hüvelyk Matyiéhoz és Svejkéhez hasonlította népe bátorságát.
A rablógyilkos az esküdtszék előtt című korai Hasek-munkában a főhős kihívóan várja a halálos ítéletet, megjósolva az államügyésznek, hogy őt is felhúzzák majd. S miután az egyik vérszomjas esküdtre hózentrágerként hagyja kötelét, mennydörgő hangot présel ki alsó feléből, jelezvén a hölgyek felé, hogy tudja az illemtant, csak épp a visszájáról. Ő még acsargó lombrosói figura, korcsmai anarchista. Az egy átivott éjszaka után kiötölt Svejk szemében viszont már ott a bizalom: ő a „század hülyéje”, a „derék katona”. A végsőkig ragaszkodik a rendhez, így lesz rendbontó. A két háború közötti cseh polgárság kissé szégyellte kehelybeli alteregóját, pedig Bertolt Brecht a Führerrel is sikeresen szembesíti Svejk a második világháborúban című komédiájában. Réz Ádám 1956-os Svejk-fordítását 1959-ben a Markó utcai börtönbe is beengedték – „Engedélyezem”, nyomta rá a címlapra a nevelőtiszt –, de senki sem tudhatta pontosan, min nevet az őrizetes, a szocializmus vagy a Monarchia ostobaságain. (Érdekes adalék az is, hogy a Svejk első magyar fordítója, Karikás Frigyes a sztálini önkény áldozata lett, a könyvet pedig a Horthy-kor cenzúrája erkölcstelennek találta, akárcsak a Kakuk Marcit és szerzőjét, a kocsmaasztalokon első osztályú tornagyakorlatokat bemutató Tersánszkyt.)
A prágai bohém világban, a kiskocsmákban elmondott tréfákban, eszmefuttatásokban van valami vaskos, ám kesernyésen finom íz, akár a cseh sörben. S a sörből kifolyólag Hasek számos éjszakai rendzavarás, rendőr- és nyárspolgár-felültető tréfa hőse lett. (Például így: „Jaroslav Hasek író, felekezetnélküli, bejelentett lakása nincs és teljes részegségi állapotban találtatott … teljesen vagyontalan”.) Színpadias politizálgatása sokaknak nem tetszett a Ferenc József-i, de a masaryki Prágában sem.
Nálunk még merevebb a társadalom ilyen téren. Gondoljunk csak arra, milyen erős ellenérzést váltottak ki a századvégi kádáriánus magyar kispolgárban Krassó György, Obersovszky Gyula, Csurka István vagy a Kanadából hazatért Faludy György politikai „performance-ai”. („Nem akarnak felakasztani semmiért – írta 1998-ban az egykor halálra ítélt Obersovszky-Oby egyszemélyes lapjában, a Vagyokban –, nem dupláznak rám, nem rakják rám a XX. századot dicsőítő kéz- és lábbilincset”, egyáltalán mit kezdjen az ember ezzel az új világgal, „ha nincs kockázata, ha büntetlenül lehet bűntelen?”) Az is elképzelhetetlen, hogy bármelyik magyar író úgy trónolhatott volna törzskocsmájában, ahogy Bohumil Hrabal tette Gustav Husák országlása idején a prágai Arany Tigrisben. Fehér Béla kis közép-európai országa viszont – ahol újévtől elrendelik, hogy az embereknek ezután hátrafelé kell járniuk –, úgy tűnik, vaskos realitássá vált.
Hasek a legenda szerint az Állatok Világának szerkesztőjeként egy vicsorító szelindek kíséretében járta Prága utcáit, hogy a lap előfizetésére serkentsen. Misztifikációs játékai során felfedezte a sárga hasú bálnát és a belőle nyerhető kábító bálnasavat. A bálnasav gyártására kíváncsi olvasók buktatták le, távoznia kellett a nagy étkű oroszlángyík, az emberevő aszvail medve, a részeges denevér-papagáj és a borostyánba zárt őskori bolha vidám állatkertjének felfedezése után. Öngyilkossági szándékot tettetve mászkált a Károly híd párkányán, majd a nagy csengettyűzés közepette közeledő villamos elé esett, s végül bevitette magát az elmegyógyintézetbe. (Eme kalandjainak köszönhetjük a Svejk egyik legízesebb fejezetét, a szimulánst.) Közép-Európában lévén Derzsi Sándor, az elfeledett költő jut eszembe: ő egy év bolondokháza után került át a Gyorskocsi utcai vizsgálati osztályra, s peranyagában megrovólag szerepelt egy általa írt, „svejkiesen hülye” s nyelvtanilag is pontatlan ötvenhatos kiáltvány tervezete: „Éljen a Magyar Kommunista Párt fegyveres ereje, a forradalmi ifjúság fegyveres kommunistái.” (Őt öt évig nem engedték ki a börtönből, nem úgy, mint a prágai fogdából a felséggyalázó Svejket.)
Hasek 1911-ben a közelgő birodalmi választások alkalmából (proto EU-snak is nevezhetnénk őket) alapította meg A Törvény Keretei Között Működő Mérsékelt Haladás Pártját. Ő a TKKMMHP krónikása, szónoka és vezére. S noha nem jutott be a bécsi parlamentbe, jelszavait ma is hasznosíthatnák az üres ígérgetésekben kifulladó pártok. Például: „Aki ránk szavaz, kap egy zsebakváriumot!” Vagy: „Ha a mi jelöltünkre szavaz, megígérjük, hogy tiltakozni fogunk a mexikói földrengés ellen!” Mint Frantisek Langer írta visszaemlékezéseiben: „A Kravin – azaz a tehénistállóhoz címzett – vendéglő különtermében a választók már-már kabaréba illő képviselőjelöltet láttak maguk előtt. Megjátssza beszédét, rásandít hallgatóira, vöröses, ravasz arcán mosoly vibrál… s láthatóan boldog, ha sikerül kiváltania a zabolátlan nevetés hatalmas kitörését. Ilyenkor megvárja, míg tart a tombolás, s frissítésül jót húz a korsóból.” Talán nem tetszett? – vigyorog a nyájas hallgatóságra. (Nálunk a kilencvenes évek elején alakult egy hasonló tréfás párt, a Pató Pál nevű: bejegyzése ellen a hivatalosság minden állami furfangot bevetett. A párt legnagyobb eredménye a munka temetésén kívül az volt, hogy a Duna felvidéki partja mentén, Szőgyénben felállították Pató Pál szolgabíró szobrát: a párt központi bizottságának határozata szerint ő adta az ötletet Petőfinek az „ej, ráérünk arra még” magyar nemesének megformázásához.)
„Hát megölték Ferdinándot – mondta a takarítónő Svejk úrnak.” Ezzel az odavetett mondattal kezdődött a nagy regény, amely sohasem fog véget érni. Az úr „éppen a térdét dörzsölgette kámforspiritusszal. – Melyik Ferdinándot, Müllerné? – kérdezte Svejk, tovább masszírozva a térdét… – No de, Svejk úr, a Ferdinánd főherceget, a konopisteit, azt a kövéret, aki olyan vallásos volt. – Jézus, Mária! – kiáltotta Svejk –, hát ez jó! És hol történt a baj a Ferdinánd őfelségével? – Szarajevóban, Svejk úr, lepuffantották egy revolverrel. Mert ott autóztak éppen, ő meg a felséges asszony.”
Mélyenszántó mondatok: ilyenekre még Rejtő sem volt képes. S miközben a korabeli magyar sajtó könnyeket hullat és bosszút kiált Ferenc Ferdinándért, ahelyett hogy kegyelmi pillanatról beszélne, hiszen a magyar államiság legnagyobb ellenségét puffantotta le a szarajevói szerb merénylő, Svejk illúziók nélkül lép be a világháborúba. S kerül – mint Karel Vanek, Hasek jó barátjának nemrég magyarul is megjelent trilógiájában – egy felbőszült tehén jóvoltából orosz fogságba. (A bársonyos forradalom után is előkerül egy furcsa jószág: a Vörös Tehén című lap nemcsak szarkasztikusan támadja a kommunistákat, de rendszeresen közli a besúgók listáját is.)
„A máriás, hogyha kettesben játsszák, komolyabb dolog, mint az egész háború” – jelenti ki a derék katona, akinek kalandjait a „nagy csihi-puhi” után kezdetben füzetenként küldték a nyomdába. A szerző és kiadótársai utcán, kávéházakban, vendéglőkben maguk árusították a folytatásokat, még ha a boltos Weinfurter úrnak s más komoly polgároknak elutasító volt is a véleményük, mondván: „Az ilyen irodalom csak kommunistáknak, nem pedig cseh embereknek való.” (Kommunistáknak sem. Az ortodoxok ugyanis azzal riogatták a párt tagjait, hogy Hasek züllése sem segít a burzsoázián.)
Az író ekkor már egy kelet-csehországi falucska kocsmájának vendégszobájába húzódva minden megmaradó energiáját a Svejk írására, pontosabban diktálására fordította. A 46 szerzői ív terjedelmű monumentális regényt egyetlen hamis hang nélkül, mindössze huszonegy hónap alatt hozta létre, kínzó fájdalmak közepette. A halál is munka közben érte 1923. január 3-án, negyvenéves korában.
Utolsó szavai a lipnicei vendéglős szerint ezek voltak: „Sohasem hittem, hogy ilyen nehéz meghalni.”