Köznapló

Március 8., csütörtök
Nem tudom, hallották-e: Virginia állam bocsánatot kért a rabszolgaságért, valamint az őslakosok elleni bűnökért. „Az emberiség ellen elkövetett legsúlyosabb bűnök voltak” – olvasom a töredelmes szavakat. Jó, jó, de hol maradnak a bölények? A kiirtott hatvanmillió, amelyből mára csak hírmondó maradt? Azokkal szemben nincs bűnbánat? Egyáltalán: hogy gondolják ezt az egészet?
Kiirtják az indiánokat, a maradékukat bezárják a rezervátumokba, mint a bölényeket az állatkertbe; hajófenéken behozzák Afrikából a feketéket, mint a barmokat, rabszolgaként dolgoztatják és adják-veszik őket, okos, tehetséges szószólóikat megverik, lelövik, majd azt mondják: pardon, s a számla le van kvittelve? A Nagy Fehér Ember gyóntatószékbe ül, és három üdvözléggyel meg két miatyánkkal letudja a bűneit? S ez a náció akarja a világot demokráciára oktatni? Egy frászt! A demokrácia jelszava csak álca. A cél: gyarmatosítani előbb a fejeket, aztán a pénztárcákat, végül a földet, amelyet ugyanúgy elvesznek, mint az indiánoktól.
Mit vártak ettől a „bocsánatkéréstől”? Hogy majd tapsol a világ, hogy milyen csodás az amerikai demokrácia? Közben ujjlenyomatot vesznek a beutazóktól, ahogyan a bűnözőktől más időkben.
Ennek a nációnak lett csicskása Magyarország. Mint volt hatvannyolcban az oroszoknak, amikor meg kellett osztani Csehszlovákia megszállásának felelősségét. A világ tisztességes része hovatovább azok oldalára áll, akik szembefordulnak az indián- és bölényirtókkal. Nem lesz jó vége…

Március 9., péntek
Több mint fél éven át hetente jártam Rákosné Ács Klárához, akinél sehol a földön nem volt jobb grafológus. Már elmúlt kilencven. Leültünk, és ő beszélt az életéről. Ismerte Rippl-Rónait, szerelmes volt Baktay Ervinbe, tanította Goldzieher Klára, nem volt egy üres mondata. Abból élt, hogy írásanalízist készített házhoz jövő kuncsaftoknak. Inkább nők toporogtak az ajtaja előtt, tudni akarták, kifélék-mifélék, és a kíváncsiság kinyitja a bugyellárist.
Engem nemigen csiklandozott ilyesmi, lekötöttek Klára remek történetei. Néha kiszínezte őket, de aki elmúlt kilencven, bátran színezhet, a tanúk, az ellenérdekeltek kinn voltak a temetőben. Hónapok teltek így, végül ő vett rá, írjak pár mondatot egy papírra. Kíváncsivá tettem, talán mert nem kértem, amire mindenki rá akarta venni. Sokáig nézegette az írást, majd hirtelen felkiáltott: „Elképesztő, maga mennyire nem a mában él! Teljesen szecessziós alkat…” Mosolyogtam. Klára passziózik, mint a kivételes emberek, vagy mint Isten, ahogy József Attila írta.
E hitem addig tartott, amíg össze nem kerültem szegény Molnár Danival, a rádióssal a szaloniki sakkolimpián. Én tudósítottam a sportlapot. A Hotel El Greco hitvány szobájában laktunk, néha reggelig diskuráltunk. Lenn délen az esték ráérősebbek, észre sem vettük, hogy megvirradt. Egyik reggel Dani felült az ágyon, s mintha maga is meglepődne, úgy mondta: „Te tisztára XIX. századi pasas vagy. Olyan szecessziósféle.”
Ugyan megértette-e volna, ha azt mondom, Gödöllő az oka, a művésztelep: Körösfői Kriesch, Nagy Sándor, Remsey Jenő és a többiek. Néha, mikor rosszul megy sorom, lelkem átevickél a mocskos huszadik századon, és ott vagyok velük: festek, könyvet illusztrálok, eligazítom a szövőlányokat, Ruskint és Morrist olvasok, magam készítette szandálban járok, bajuszt és szakállt viselek, a hajam hosszú, és csorog belőle a víz, amikor kimászom a szentjakabi tóból meztelenül, kosztom vegetáriánus, nyáron a szabad ég alatt alszom, s ha kora reggel futás közben találkozom velük, hangos Suomi!-val köszöntjük egymást.
Az ember sokfelé keresi magát, közben változik a naptár, a kulisszák is mozognak mögötte, felbuzdul és lelkesedik egy-egy példa vagy fogós táj láttán, de mindig van, ahová megtér lélekben, ahol kiköt és lecsihad. Ez volt számomra Gödöllő.
Hogyan lett ez a művésztelep? Egyszerűen. Összetalálkozott két festő Rómában. Mint két folyó, mikor egymásba ömlik – így kezdődött 1891-ben Körösfői Kriesch Aladár és Nagy Sándor barátsága, de ennél sokkal több lett: testvériség.
Aztán Kriesch kivonul Pestről (a szecesszió kivonulást jelent), 1904-ben Koronghy Lippich Elek államtitkár támogatásával megalapítja Gödöllőn a szövőiskolát. (Hogy ismét elővegyem a Magyar nagylexikon szerkesztőit, ez az úr is kimaradt belőle, pedig se gödöllői, se szolnoki művésztelep nincs nélküle. És nem rakták bele Schmitt Jenő Henriket, a gnosztikus filozófust sem, aki Hegel dialektikájáról írt tanulmányával elnyerte 1887-ben a berlini filozófiai társaság nagydíját. Az ő Tolsztoj-magyarázatai szinte meghatározták a művésztelep légkörét.) Pár évre rá csatlakozott Krieschhez Nagy Sándor és a bibliás svéd zsidó, Leo Belmonte. Az ő gazdag apósa adott pénzt arra, hogy Medgyaszay, az első modern magyar építész két gyönyörű műteremházat építsen Gödöllőn. Igen, akkoriban nagy vonzerő volt a kontinensen Magyarország. És Gödöllő szelleme is vonzotta a művészeket. Visszatérő vendég volt a finn Gallen-Kallela, házat vett és festőállványával Erdélyt járta az angol Tudor-Hart, a német Von Dreger, magyarrá lett a francia Moiret, de nem is a nevek fontosak, sokkal inkább az életmód. Az angol Ruskin nyomán vallották: bele kell vinni a művészetet a munkába, a ház berendezésébe, hogy az ember legjobb alkotása az élete legyen. Az övék az lett.
Krieschéknél hetente kétszer volt felolvasás Tolsztoj, Gorkij, Maeterlinck és mások műveiből, Pestről akadémiai növendékek jártak ki muzsikálni. A szövőlányokat úgy kezelték, mint a saját lányaikat: kirándulni vitték őket, megtanították a helyes viselkedésre. Kriesch, aki nagy keresztény volt és nagy szocialista, hitt abban, hogy egy magyar reneszánszot fognak előkészíteni, többek közt ezért volt jóban Kodállyal és Bartókkal is.
„Ha azt mondom, hogy Körösfői és Nagy Sándor, akkor érzem a magyar nemzetnek egy piciny részét, és ez nagy dolog” – Barcsay Jenő nem volt érzelgős ember, és spórolósan bánt a nagy szavakkal, a gödöllőiekről azonban mindig respekttel beszélt. A grand art, vagyis a nagy művészet számára Giottóval kezdődött, Leonardóval folytatódott, s e vonulat része volt sok más mellett a gödöllőiek művészete is.
Egy párhuzam… Az Életünk új, dupla számában Dúl Antal elmondja, hogy a mainzi egyetemen fölfedezték Hamvas Bélát: „Döbbenetes, hogy van egy ilyen ember Európában, és nem tudunk róla.” Lefordították a Scientia sacra néhány szövegét, s róla szóló filozófiai kongresszust akartak hozni Pestre. Kik próbálták kézzel-lábbal akadályozni? A pesti egyetem jelesei. Akik „minden hazai teljesítményt eleve provinciálisnak tartanak, s csak a nyugatiakra figyelnek”. A gödöllőiek dolgaival is ez a helyzet. „Ó, az túlhaladott” – mondták fanyalogva, mintha nem tudnák: a művészet lényege és célja egyfajta magasabb rendű boldogságállapot, nem a műkereskedők és a kritikusok által felsrófolt árak meg a haszon.
S még valami… A gödöllőiekénél nincs szociálisabb közösség a magyar művészet múltjában. Ami átsugárzik munkáikból, az számunkra, akik ismerik: otthon, menedék, biztos bázis, úgyhogy ideje volna egyszer nem valami ellen, hanem valami érdekében tüntetni. Van mód rá. Például kimenni, megnézni a 10-én nyílt kiállítást a helyi múzeumban a gödöllői szőnyegművészet száz évéről. Láttatni kell végre a szándékot, kiknek a példáját tartjuk méltónak, és elfordulni azokétól, akiké hazug és hitvány. El kéne hinni, van egy másik Magyarország. Nem az, amit a tévé hamisít naponta a szemünk elé. Ez láthatatlan, s lakóit a szívek kötik össze.
Idézek egy levélből, a feleségem kapta egy nagyszerű hölgytől: „Minden reggel úgy kezdem a napot, hogy magam felé fordítom a két tenyeremet, fölfelé, látszódjék, hogy üres. És megígérem Istennek, hogy estére nem lesz üres. Azt kérem, hogy hadd teljék úgy a napom, hogy este ne valljak szégyent. Az eredménnyel időnként nem dicsekedhetek. Reméljük, hogy életünk megkeserítői is észreveszik egyszer üres tenyerüket…”
Minden további szó fölösleges.

Március 13., kedd
A fotó a kormány tagjait mutatta. Előttük lépett el az új bankelnök – szórakoztató kép. Akkor lett volna teljes, ha rajta a gazdasági és Ausztria-utolérésügyi miniszter is. Már hiányzik, ha nem látom. Mikor beszélni kezd, mintha diók ropognának a foga alatt, nem, nem a szörnyű r-hangra gondolok – a szavak összevisszaságára. A gondolatok hiányára. Magyarországon ilyenből lehet liberális pártelnök…
Újabb ötlete, miután tavaly megleckéztette az akadémikusokat, amiért nem termelnek profitot, az ifjúságot célozza meg. Közhírré tette, legjobb, ha az iskolákban avítt tárgyak helyett gazdasági ismereteket oktatnak. Ezzel is bizonyította, igazi szakága maga az élet. Gazdasági ismereteket tömni a fejekbe ott, ahol a bukszák nagy része üres, és több millió ember csak az ujját tudja megszámolni – remek!
Én mást javasolnék. Tánc- és illemtant. Főleg az utóbbit. A példamutatás okán a miniszter úr szóljon a csapatkapitánynak, iskolázza be a kormány tagjait. Ilyen modortalan vezetői sosem voltak az országnak – használna mindenképp. Azt mondják, a jó modor távol tartja a félelmet is, tehát lehet menni meccsre is, mint Kádár ment a Fáy utcába, jelképes őrizettel. Ó, tudom, épp most kezdődött a nagy elhatárolódás tőle, de tán nem kéne mindentől.
Gandhi vegetáriánus volt, Hitler szintén. Mi következik ebből? Akik nem félnek március 15-én, azok számára semmi. Aki pedig fél, az tanuljon. Nappal kormányzást, estin vagy levelezőn meg illemtant.