Két kórház között, félúton

A reformellenesség áldozata? – hirdeti öles betűkkel a hatalmi elit újságja, a Népszava címlapja. Mármint hogy a „reformellenesség” áldozata lenne az a szerencsétlen idős ember, aki meghalt a mentőautóban. Hatvanöt éves volt, beteg, és szerette az italt. Ennyit tudunk róla.
Afféle tipikus kelet-közép-európai történet ez. Nem fogjuk mi már kinőni ezt soha. Már „kalapos királyunk”, II. József is azzal óhajtotta beírni magát a történelembe, hogy megreformálta az országot, pincétől a padlásig. Aztán elment, és mindenki csak köpött utána. De a reformdüh itt maradt valahogyan, és nyomorítja az életünket évszázadok óta. És most megint meghalt valaki. S csak a szégyen lengedez utána csendesen. S persze a sok magyarázat. Azonnal csatasorba állt két Kormányzati Szerv, élükön az országos tisztiorvos meg az Egészségbiztosítási Felügyelet elnöke. S mondják, hogy nem hibázott senki, csak a hódmezővásárhelyi kórház. Aztán jön a hagyományával szembefordult hazai újság, és megfejeli az egészet. „A reformellenesség áldozata”… Pontosan tudtam, hogy így lesz, csak így lehet. Azt az egyet nem tudtam, hogy majd mellékelnek valami hangfelvételt is, amely a mentősök és az ügyeletes doktornő közötti beszélgetést rögzíti. Mellékelték. Bizonyítékául annak, hogy a doktornő, a doktornő főnöke, a hódmezővásárhelyi kórházigazgató, a hódmezővásárhelyi polgármester s végső soron természetesen a Fidesz a felelős.
Olvassák akkor el figyelmesen azt a beszélgetést!
Abból tényleg sok minden kiderül. Kiderül például az, hogy a reformdüh eredményeképpen ma egy doktornő egész egyszerűen nem tudja, mit kell tennie. Nincs tisztában a jogaival, a lehetőségeivel és a kötelességeivel. És fél. Ez a legiszonyúbb, a legaljasabb, ami megint történhetett mivelünk: hogy félünk. Megszűntek automatizmusok, amelyek évtizedeken át működtek, s amelyek megakadályozták, hogy beteg emberek meghaljanak a mentőben két kórház között. Megszűnt a rendszer, amelyben az ember nem költségvetési tétel, áru, értékarány, hatékonyság meg verseny volt, hanem az ember: ember. Eddig működtek automatizmusok, amelyek azt közvetítették, hogy az államnak vannak feladatai, kötelességei. Úgy tudtuk például sokáig, hogy az állam kétféleképpen gondolkodhat. Úgy például, hogy minél kevesebb feladatot hajlandó magára vállalni. Ez esetben az állam kivonul életünk számos területéről, viszont adót is alig szed, mondván, az emberek, a társadalom oldják meg a dolgokat az egészségügytől az oktatásig, de úgy, hogy a pénzüket meghagyom. Másrészt úgy is gondolkodhat az állam, hogy a társadalom életének számos területét intézi, vállalja a működtetést és a felelősséget, az egészségügytől az oktatásig. Ekkor az állam szigorúan és sokat adóztat, s ebből a pénzből oldja meg a dolgokat (lásd skandináv típusú jóléti állam).
Gyurcsány Ferenc, Kóka János, az MSZP és az SZDSZ meg az őket támogatók világcsúcskísérletre készülnek: most vezetik be a harmadik típusú államot. Elképesztő mennyiségű adót szednek be, új adókat találnak és vetnek ki, s ezzel párhuzamosan kijelentik, hogy az állam kivonul életünk minden területéről, mert nincsen pénze fenntartani semmit sem, legyünk szívesek, és tartsuk fenn mi magunk.
Ezért zárnak be a kórházak és az iskolák, ezért bocsátják el az orvosokat és a tanárokat, ezért teszik tönkre a falut, ezért számolják fel a postát és a közlekedést – és igen, ezért hal meg egy idős ember két kórház között félúton, miközben az ügyeletes doktornő fél. Miképpen mindenki fél.
Ezért nem lehet és nem is szabad kiegyezni ezzel a hatalommal semmiben. Kezdem a zsigereimmel megérteni Leonidászt, aki kútba dobatta a perzsa követeket, akik jöttek elkérni tőle a hazáját. Bedobatta a kútba mindet. Pedig, végül is, kiírathatott volna egy ügydöntő népszavazást is…