Horn

Úgy is lehetett volna, hogy Hitler győz és a Harmadik Birodalom. Ezt csak azért fontos észben tartanunk, nehogy túl sokat képzeljünk az „ember szépbe szőtt hitéről” – különösen az elmúlt ötven vagy akár száz esztendő ismeretében. A történelem szükségszerűségének elmélete meg amúgy is a marxistáké (vagyis a kommunistáké), éppen azért, mert így önmagukat szükségszerűségnek tételezhetik, ami elég jó menlevél és kibúvó a felelősség és a bűnök alól.
Szóval lehetett volna másképpen is.
Végül is, ha Hitler nem támadja meg addigi szövetségesét, a Szovjetuniót (Molotov és Ribbentropp kézfogása, Lengyelország lerohanása két irányból nem elég szégyennek, Gorbacsov úr?), akkor talán megtarthatta volna Európát. Már csak azért is, mert az öreg, első világháborút megszenvedő, beteg Európa önként vetette magát mindkét iszonyat karjába; ennek az elhülyült, s egykori nagyságába ájult kontinensnek akkoriban majdnem mindegy volt, hogy szocializmus vagy nemzetiszocializmus.
Szóval játsszunk el bátran a gondolattal: Hitler győz, és Európában berendezkedik a nemzetiszocializmus.
Nos, akkor már majdnem mindegy lett volna, hány millió hullán nyugszik az a győzelem. A konszolidáció zárójelbe tesz akárhány hullát, és relativizál akármilyen bűnt.
S jöttek volna a konszolidáció évtizedei. (Konszolidációnak nevezni egy diktatúra berendezkedését és regnálását a legnagyobb farizeusság; az „újbeszél” mintapéldája.) Könynyen el tudjuk képzelni, hogy négy évtizednyi nemzetiszocialista konszolidációnak mi lett volna a vége. Négy évtizednyi nemzetiszocialista konszolidációnak az lett volna a vége, hogy az agg Goebbels egy verőfényes tavaszi kedd délutánon átvágta volna a Harmadik Birodalom határát övező vasfüggönyt mondjuk éppen Gorbacsovval, és az Egyesült Államok elnöke (mondjuk éppen Reagan) egyszerre fogta volna meg a két kezet; villogtak volna a vakuk, szélesek lettek volna a mosolyok, a Neoton Família írt volna egy dalt Mister President Goebbelsről is, és kezdetét vette volna a szép új világ.
S azóta könyvek és tanulmányok százai íródtak volna Mr. President Goebbels életútjáról, s méltatták volna őt mint igazi államférfit, aki Saulusból Paulus tudott lenni a megfelelő történelmi pillanatban, megérezvén az idők szavát. S a díszsírhelyen nyugvó Hitler koponyáját épp a napokban lopták volna el valakik, valamiféle szélsőségesek.
Mert ez a lényeg.
Mindazok, akik a vasfüggöny átvágása után a felelősök, a gyilkosok nyomát kutatnák, akik ezt naponta felhánytorgatnák, akik képtelenek lennének belenyugodni, nos, ők mind-mind kivétel nélkül szélsőségesek lennének. A mainstream történészek pedig minden igyekezetükkel azon lennének, hogy bebizonyítsák: a Harmadik Birodalom szükségszerűség volt. S bár történtek ott szörnyű bűnök, és lettek hullahegyek, s zárójelbe tétetett az emberiesség és az erkölcs, mindezek felett ott lebegett a „modernizáció” angyala, és – ha más nem – hát legalább a „viszonylagos jólét” szentlelke.
Aki meg nem így gondolja, az „hetykén ítél”. Ugye.
Aki nem így gondolja, szélsőséges.
Aki nem így gondolja, nem európai, és túllépett rajta az idő.
Aki nem így gondolja, az egyszerűen a rendszerváltás vesztese – vessen magára.
Az agg és alkoholista Goebbels pedig tántorogna az ünnepi asztalok között, arcán idült mosoly ülne, és már réges-régen nem értené az egészet. Egyetlenegy dologgal vigasztalná magát: hogy megcselekedte, amit megkövetelt a haza.