Első állomásunk értelemszerűen Fiume volt, ahová rövid technikai szüneteket beiktatva egyhuzamban autóztunk el. Pihenésképpen megáztattuk a lábunkat a Balatonban is, és megállapítottuk, hogy a víz meleg, a naplemente festette aranyhíd meg ugyanolyan gyönyörű, mint megboldogult úrfikorunkban. Ettől az élménytől felindulva egy pillanatig komolyan elgondolkodtunk azon, hogy mit nekünk Garda-tó, Ligúria vagy Isztria, jó lesz nekünk itthon is. De aztán mégis, fáradságot és nosztalgiát félretéve, az országhatár felé veszszük az irányt.
Szállás Fiume főterén
Hajnal fél kettő körül érkezünk a városba, ami – eltekintve néhány, az illendőnél kissé kapatosabb tinédzsertől – teljesen kihalt. Csak a kikötő jellegzetes kipárolgásai jelzik, hogy napközben nagy élet lehet itt. Néhány vendéglő ugyan még nyitva van, de vacsorázni már sehol nem tudunk. Még a Magyarországon nonstop gyorséttermi lánc helyi tagja is zárva van. A reggelig elviselendő éhséget némiképp feledteti, hogy mindjárt a város főterén találunk kielégítő kényelmű és árú szállodai szobát, ahol sikerül is az út fáradalmait kipihenni.
Másnap az üres gyomor hálás a felséges reggeliért. A vaj, kenyér, a sajt és a felvágott íze a legszebb békeidőket idézi, ráadásul a nap olyan vidáman dugja ki a fejét a házak közül, ahogyan csak a mediterrán tengerek mellett szokta. Megkívánunk egy kis fürdést, irány hát Opatija. A monarchia kedvelt fürdőhelye tökéletesnek és lenyűgözőnek tetszik, ám amennyire rabul ejt, annyira taszít is. Órákig tartó járkálás és autós szerencsétlenkedés után sem tudunk ugyanis szállásra szert tenni. Igaz, feltűnhetne, hogy mindenki a tourist office-ba akar bennünket irányítani, ám makacs individualisták lévén csak nem akarjuk elfogadni a kézenfekvő, ám kommersz megoldást. Végül Opatijától néhány kilométerre, az Adria egyik miniatűr gyöngyszemében, a nevével is sokat sejtető Moscenicka Dragában sikerül szállásra lelni. Ez a városka nagyon nekünk való: a sétány a Kotori-öböl hangulatát idézi, a lágyan morajló tenger pedig feledteti az idén kihagyott Opatiját. Az itteni tengerpart szinte mindenütt köves – helyenként óriási darabokat találni –, ám a víz ezeket olyan selymesen simára koptatta, hogy sem a rajtuk való fekvés, sem a járkálás nem okoz különösebb gondot. Akinek mégis, az néhány kunáért szert tehet kitűnő, az úszást sem akadályozó vízjáró cipőkre. Erre a praktikus készségre az első – és egyben az egész isztriai tartózkodás alatt a legfinomabb – korsó sörünk elfogyasztása közben egy sétányon található kocsma asztalánál üldögélve figyelünk fel. Ott szúrtuk ki ugyanis, hogy a minden jel szerint helybéli idős halászok ilyen alkalmatosságban közlekednek ki-be a tengerbe, s ebben ballagnak az egymást érő vendéglőkhöz öblös vödreikből halat kínálni.
Elég a hedonizmusból!
A hal egyébként, ha már szóba került, ennek a Moscenicka Dragában töltött napnak a főszereplője lett. Ugyanis halvacsorára vágytam, és persze nem adtam alább az első osztályú árunál. A valóban kitűnő, ám a magyar ízlés szerint kissé fűszerszegény recept szerint készült lepényhalból kreált vacsora több mint hatvan eurót kóstált. De sebaj, a hedonizmusból most kicsit elég lesz, menjünk inkább kirándulni. A tenger felől magasodó hegyormon található Mosconic kézenfekvő választásnak látszik, és annak is bizonyul. A helyi múzeum őre ugyanolyan tökéletességgel osztotta meg velünk az olajsajtolás ősi titkait németül, mint angolul. Majd egy kis bizalmas beszélgetésben azt is elárulta, hogy legnagyobb sajnálatunkra miért nem nyitja ki a gyönyörű templomocskát az ide tévedő turistáknak a helyi plébános…
Időznénk még, ám a félsziget déli csücskében lévő, az ókori rómaiakat az Osztrák–Magyar Monarchiát és Titót egyaránt kiszolgáló kikötőjéről híres Pula is izgat bennünket, így a továbbutazás mellett döntünk. A kocsi rejtekeibe veszett úti könyv nélkül ugyan nehezen találjuk a csodálatos reneszánsz városházát és az Augustus-templomot, ám vigaszként a szinte teljesen épen maradt grandiózus amfiteátrum azonnal a szemünkbe ötlik.
A fárasztó bolyongásért a Pulától néhány kilométerre fekvő Medulin kárpótol bennünket intim hangulatú, picinyke óvárosával, fák árnyas ölébe telepített hangulatos vendéglőivel. Úgy gondoljuk, itt a homokos tengerparttal büszkélkedő fürdőhelyen tanyát verünk. Innen teszünk aztán kirándulást a kopár sziklákkal és csipkézett, ám itt-ott dúsan zöldellő Brijuni-szigetcsoport egyik, a délszláv háború óta elhagyott szigetére. Elhajózunk a Tito egykori rezidenciáját rejtő sziget mellett is. Láthatjuk a sebesült kaszárnyák szellemházait, és ismét csak elmerenghetünk a háború értelmetlenségén.
A sirályokkal északra
A déli partból lassan elég, megyünk a sirályokkal északra: a lenyűgöző hangulatú Porec és a Szent Eufrozina által óvott Rovinj útba ejtésével – utóbbi macskaköves utcáinak, gyönyörű nemzeti parkkal szegélyezett tengerpartjának biciklivel történő bejárást is beiktatva – irány a napfényes Itália. Még ugyan eljátszunk a gondolattal, hogy Pulából átrándulunk Velencébe – menetrendszerű hajójárat ugyanis csakúgy van, mint egész napos programot kínáló hajó. Aztán mégis autóval indulunk az Adria királynője felé, nem sejtve, hogy a dugó eltérít eredeti célunktól bennünket.
origo.hu
Ez történt az ország karácsonyfájának utcájában - galéria
