Az elvesztegetett idő

Vincent, az idősödő miniszter egyik napról a másikra utcára kerül, limuzinját görkorcsolyára cseréli, titkárait ivócimborákra, a hatalmat szabadságra. Újabb mestermunka a grúz–francia Otar Joszelianitól, amit terápiás jelleggel a kedélybetegség ellen mindenkinek – különösen a felső/középvezetőknek – látnia kellene. Bár Joszeliani hagyományosan ismeretlen arcokkal dolgozik, az Őszi kertek kuriózuma a francia filmlegenda, Michel Piccoli feltűnése – ezúttal öreg hölgyként.

„A kellemességnek és haszonnak kívánása semmi egyéb, mint testi mivoltodból feltörő elemi igény; ne hagyd, hogy lelked is behódoljon ennek az igénynek. A lélek elemi igénye más: mindennel összhangba jutni. S az összhangra-törekvést az élvezet és haszon, mihelyt túllép a szükségleten, megzavarja.”
(Weöres Sándor)

Mint a kozmetikai reklámban a nő arcán, úgy simulnak el ráncaink a film után, a méreg rágta városlakó felnéz cipője orráról, észreveszi a szembejövő embert, meglátja a homlokzatokat, a galambokat az égen, a nyugdíjast a park padján, a lebbenő szoknyában biciklit tekerő lányt, és minden különösen ismerősnek tűnik, meglátja, hogy valójában gyönyörű ez az ország, és mintha évek óta nem mosolygott volna, úgy neveti ki végre saját magát. Mindezt miért? Mert Joszeliani úgy önti le az életszeretet szép közhelyeivel, mint Vincent exminisztert a szennyvízzel a lakásfoglalók: telibe.
Joszeliani utóbbi filmjei egytől egyig ódák a szabadsághoz; az Agyő, édes otthon és a Hétfő reggel után az Őszi kertek nem okoz csalódást, sőt felülmúlja azokat. És Joszeliani mit sem változott (ugyan, az ő korában hová változna már), még mindig ugyanazt a csontot rágja, mégsem unjuk egy percig sem, sőt.
Már a felütés csodálatos, az Őszi kertek cimborás kacsintással kezdődik: öregurak perlekednek a koporsósnál, mintha a piacon volnának. Utalás ez a nyakkendős nyugatiakra, akik a birtoklásban (és persze a hatalomban) látják az egyetlen célt, olyannyira, hogy még odaát, a túlparton is csak birtokolnának. Az Őszi kertek hősei életük őszén ébrednek rá, hogy a hatalomvágy, a birtoklás és az ezekért folytatott küzdelem – tehát cselekvés – nem maga az élet, és még időben észbe kapnak, rendes, párizsi taoista módjára kezdenek el nem cselekedni, már amennyire a taóba belefér a poháremelgetés, a bormámor, a nő ölelése és a danolászás. Szeretetittas, részeg szemlélődés ez (Szindbádé, tehát Krúdyé, Weöresé, Hamvasé, ez itt a részeg Kosztolányi pirkadatkor a Logodi utca felett, Ady a nagyváradi lebuj levegőtlenségében, Vörösmarty azon a bizonyos Fóti szüreten, ahol a fröccs szavunk is született), de hiába minden, ha nem hiszünk Joszelianinak, és továbbra is a fülünk tövét vakarva morgunk, gyűjtögetünk, kotlunk a kis vagyonunk felett, nem sajnálva az elvesztegetett időt.
Vissza az Őszi kertekhez. Párizsban egymást érik a tüntetések, Vincentnek mennie kell a bársonyszékből (nem tudjuk meg, melyik tárcától, s hát istenem, nem mindegy?), ráadásul miniszterelnöke a nőjét is elhappolja. Vincentet a limuzin helyett a takarítónő viszi el a robogóján oda, ahová mindig is vágyott, s amiről a hatalom vakító fényében lemondott: a közösségbe. Az elvesztett barátok közé, régi szerelmek kislámpa-fényébe, az anyamelegbe (rég láthattunk olyan döbbenetesen jó öregasszonyt, amilyent Michel Piccoli alakít: bájosan tojva mindarra, ami a külvilág).
Joszeliani nem kertel: olyan filmeket készít, amelyek a világ minden szegletében megérthetők. Szeretnivaló, hóbortos emberek, jelenetek gabalyodnak egymásba, a grúz zseni filmjei patakként csordogálnak, magukkal ragadva mindenféle különc szerzetet, s ez a vidáman csobogó-csörgedező patak, ez a halk, belső zene aztán sokáig kísér majd… Az Őszi kertek szerint a megoldás, ha mindenki kertésznek áll. Miniszterestül, zenészestül, közalkalmazottastul, kocsmárostól kivonul egy megmaradt közparkba virágot ültetni, pázsitot nyírni, délutánonként könnyű beaujolais mellett vonósnégyest hallgatni.
Ősszel.
Amikor a legszebb a kert, s amikor a legbölcsebb az ember: amikor hajlamos ráébredni arra, hogy nincs sok hátra, és ideje visszatérni az ártatlanságba. Ráébred, ideje kezébe venni a sorsát.
Weöressel: „Ha létezésednek fényforrását egyéniségedből kiemelted és örök lényedbe helyezted: sérthetetlen lettél, kezedbe vetted sorsodat. Többé nem érhet kár, se haszon, jutalom igénye nélkül működsz, ahogy a folyam homokot görget, halat éltet, hajót cipel.”
(Őszi kertek – színes, feliratos olasz–francia–orosz vígjáték, 115 perc. Rendezte: Otar Joszeliani. Forgalmazza a Budapest Film.)