Berecz elvtárs definiál

Mondtam is, hogy vedd az igazság elemeit, keverd össze kemény szavakkal, és akkor ebből kijön az, hogy végül is egy demagóg hang hallatszik – A szellem napvilága, avagy: Volt egyszer egy közgyűlés című dokumentumfilmben így emlékszik vissza az egykori pártfunkcionárius arra, miképpen jellemezte Albert Gábor író legendás felszólalását az írószövetség „előrendszerváltó” közgyűlésén 1987-ben.

A keményen, őszintén kimondott igazságot ma is a megbélyegzés sárkányai tartják távol a társadalom egészétől, meg a felejtés, az elbizonytalanodás, az önképvesztés, a párbeszédek hiánya. Csoóri Sándor ugyanebben a filmben arról beszél, hogy a századforduló rettenetes harcot vív az emlékezet ellen, az ellen, hogy legyen bennünk bizonyosság, hogy elhangozzanak következetes mondatok, hogy legyenek előttünk következetes életutak, hogy létezzen számunkra emberi nagyság, ne a sikeresség határozzon meg mindent.
A felejtés elmossa a kérdéseket, hogyan is jutottunk idáig, és miből építhetnénk érvényes önképet, amely szunnyadó erőinket felszabadíthatná, lehetőségeinket megmutatná. Csoóri arról is szól, hogy nemzetünk életében évszázadokra visszamenően különösen fontos szerepet töltött be az irodalom, és ezt a kapcsolatot nem lehet felmondani, mint egy rossz szerződést.
Kiss Gy. Csaba Vladimir Macura irodalomtörténész szavait idézve egyenest úgy fogalmazott a Bajza Szalon legutóbbi előadásán, hogy Kelet-Európában a nemzeti irodalmak tettek a legtöbbet a nemzetek megteremtéséért. A magyar irodalomnak, az írótársadalomnak és benne az írószövetségnek ezért is kell újrafogalmaznia önképét, szerepkörét.
A Bajza Szalon sorozata a Magyar Írószövetség történetének felidézésével igyekszik lendületet adni a fenti törekvésnek. Az 1987-es közgyűlést, amelyet sokan úgy emlegetnek, hogy Csoóri akkor „parasztrévaizta” le Berecz elvtársat, a visszaemlékezők úgy értékelték, hogy házon belül az írószövetség már 1987-ben végrehajtotta a rendszerváltást, és sikeresen háttérbe szorította a pártelkötelezett tisztségviselőket. A következő közgyűlésen történtekre utalva részben választ adtak arra a régóta levegőben lógó kérdésre is, miképp történhetett, hogy a nyolcvanas évek nagyszerű, nemzeti hagyományainkra alapozó irodalmi vonulata után a kilencvenes években egy egészen más, kozmopolita, a nemzetközi trendeket a későbbiekben egyre inkább eltorzult kánon formájában a magyar kultúrára és önmagára rákényszerítő irányzat kerülhetett túlsúlyba. A kétféle orientáció már a korábbi években is körvonalazódott irodalmi berkeken belül, csakhogy akkor még mindenki szóba állt mindenkivel. A politikai rendszerváltás idején többen akadtak a magyar irodalom vezéregyéniségei között, akik letették a tollat, és politikai szerepet vállaltak, így a következő tisztújító közgyűlésen a megmaradottak háttérbe szorultak a ma balliberális holdudvarhoz tartozóként aposztrofált írókkal szemben.
Így kezdődött a mai megosztottság története is. A nyárra ugyan az írószervezetek állami támogatásuk elvonása miatt felsorakoztak, és közös nyilvános tiltakozólevelet írtak alá, de kétséges, hogy valamiért is össze tudnak-e majd fogni, vagy csak valami ellen képesek erre. L. Simon László, a szövetség titkára annyit mondott, hogy a jövő ebből a szempontból azon is múlhat, kiket választ a szervezet vezető tisztségeire hétvégi közgyűlésén. A legnagyobb problémák közé sorolták a megszólalók között többen is, hogy kevés a fiatal tag, s hogy az 1945 után államosított (kirabolt) művészeti szervezetek a rendszerváltás után nem kapták vissza ingatlan- és egyéb vagyonukat, és nem is kártalanították őket, pedig sok tekintetben önjárók lennének, és nem az állam kegyelemkenyerén élnének. Az 1945-ben alakult írószövetség székházának visszaadására sem adódott az elmúlt bő másfél évtizedben semmilyen lehetőség.