Köznapló

Szeptember 10., hétfő
Semmi kétség, Magyarország tőkés állam, amelyet nagyrészt tőkés kormánytagok irányítanak. Hogy ezek az emberek „szocialistának” vallják magukat, az egyfelől nevetséges, másrészt tragikus, de értem az okát. Azét viszont nem, sőt tudathasadásnak tartom, hogy az őket támogató média „baloldaliként” keresi a közönség kegyeit. Következmények nélkül az ilyesmi nem megy. Van is bajuk elég. Látom, olvasom, egyre idegesebbek. Néha már hisztériáznak is, mint ma reggel a Nap-keltében egy Orosz nevű műsorvezető. Tudom, hálátlan olyan kormány pártján állni, amely nem érti a dolgát, és különösen rossz mindezt profi újságíróként nézni, de miért nem vallják be, hogy rossz lóra tettek? Egy sánta heréltre.
Mikor „baloldali” profiktól olvasok kínban fogant vezércikket, vagy nézem reggel a tévében pár perces interjúikat, sajnálom őket. Szánni való, ha valaki lát és hall, és az agya is vág, de mert elkötelezte magát, a saját szintje alatt teljesít. Hiába kap Pulitzer-emlékdíjat, kormánykitüntetést – ezek vigaszdíjak. A dán bárónő, Karen Blixen kegyelmet nem ismerve mondta ki, miért: „Borzalmas érzés, ha valaki olyasmivel arat tetszést, ami nem tudása legjava.” Ezt a borzalmat próbálják felejtetni a díjak. Pénz jár mindhez, oklevél, interjú, miniszteri kézfogás, de a szakma tudja, hogy az összes a lakájszolgálat jutalma, semmi több.
S ha még csak ennyiről volna szó. De nem.
A kormányhű sajtómunkások még mindig fickósak. Képtelenek elviselni, hogy az ellenzéki oldal nő, a tőkések iránti rajongás pedig – vajh, miért? – csökken. Nem öröm ilyesmit látni, de az örömtelenség nem attól múlik el, hogy amint Árpád-sávos zászlót látok valaki kezében, máris rámozdul a mutatóujjam, és hörögni kezdek, ezek szélsőségesek, ezek fasiszták… Ocsmány mód ez, hisz a bélyeget osztók pontosan tudják: akikre mutatnak, nem azok. (Mellesleg jó volna, ha egy józan történész felvilágosítaná a közricsaj keltőit: a Hanti nevű hivatásos antifasisztától a Gyurcsány nevű amatőr kormányfőig, hogy nagy a különbség a fasizmus és a nemzetiszocializmus között. Annak, aki címkét osztogat, nem kéne összetévesztenie a kettőt. A politika szakma, de választási győzelmük óta a kormánypártiak azt hiszik: a hatalombirtoklás egyúttal hozzáértést is jelent. Nem jelent.)
Visszatérve a kormányhű sajtórészlegre: az az érzelmi hadviselés, amelyet évek óta folytatnak, visszaütött. Elhajították a bumerángot, de azzal nem számoltak, hogy visszafordul. Sőt már vissza is fordult, és idő kérdése csupán, mikor veri le őket a lábukról. Pedig számukra létkérdés, hogy minden idők leggyengébb magyar kormánya talpon maradjon. De akkor miért nem támogatták őket okosabban?
Azzal, hogy szerte a világban rossz hírét keltik a lakosság kétharmadának, a bukást segítik elő. Nem beszélve arról, hogy ez a tempó lovat adott olyan politikai betyárok alá is, mint a szlovák Meciar. Mert mit lát a határon túlról ez a kiérdemesült bokszoló? A magyar kormány ugyanazt hajtogatja, amivel ők ütötték-vágták – és ütik-vágják ma is – a kisebbségbe szorult magyarokat. A közszolgálati tévében azokat állítják pellengérre, akiket máshol tisztelet illet: a nagycsaládosokat, és miért? Mert a tüntetésükön Árpád-sávos zászló lengett. Ennyi elég a hisztérikus „baloldali” médiának, hogy azt sugallja, a fasiszta szellem ezek soraiba is befészkelte magát. Meciarnak ez olyan, mintha hájjal kenegetnék. Hol lát még egy országot, amelyet saját kormánya fest feketére a világ előtt? És ez Slotának is biztatást ad. Mostantól bátrabban lökheti porba a magyar települések anyanyelvű tábláit. Miért ne? Szabad a gazda.
Elképzelték már a „baloldali” médiabajnokok, hogyan lenne ez fordítva? Üzennénk Pestről, hogy letartóztatjuk az ő Hlinka-egyenruhás suhancaikat a határon… Nem tennénk zsebre a szlovák sajtó szitkait! Baloldal vagy jobboldal – ha szlovák érdeket sért valami, ott egység van. (Ehhez jön a viruló gazdaság, de arról nincs beszámoló „baloldali” lapjainkban, csak a lengyel kormányválságról. Átlátszó technika.)
Orosz műsorvezető és tettestársai, akik ma a Nap-kelte műsorában csoportosan, pimasz módon, helyzeti előnyükkel visszaélve sértegették Morvainé Bajai Zsuzsát, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének alelnökét, nemcsak ostobák voltak, és nem csupán a szakmát csúfolták meg, de siettették a maguk bukását is.
Előbb be fog következni, mint várják.

Szeptember 11., kedd
Amerika az amerikaiaké – olvastam annak idején, és úgy tartom, ez a kijelentés ünnepeikre és gyászaikra is érvényes. Ámulok, amikor olyan valakivel akadok össze, aki számára az a földrész a Kánaán, mert én úgy vagyok, mint a köztársasági elnök. Amíg vízum és ujjlenyomat kell, hogy láthassam Frank Lloyd Wrigth házát, a Taliesint, vagy sétát tehessek a Mississippi partján, hátha szembejön velem Mark Twain, addig én nem kívánkozom oda, addig senki ne várja el, hogy a lelkemet azok lelkéhez igazítsam. Ha mégis a World Trade Centerre kéne gondolnom, akkor a Fahrenheit 9/11-et nézném végig újra.
Az effajta érzelmi nemzetköziség nálam mindig az oroszokat idézi. Egy november 7-i ünnepséget, ahová kisiskolásként piros nyakkendő nélkül érkeztem. Tanárom az osztály előtt szégyenített meg, s utána hosszan tűnődtem: mi közöm nekem a Téli Palotához, az Aurora cirkálóhoz vagy Vlagyimir Iljicshez? Semmi. De apám kiigazított. Azt mondta, sok közöm van hozzájuk, s másban tűnjek ki, ne ebben. Úgy tartottam, nincs igaza. Akkor se, ha az oroszok a nyakunkon ülnek.
Ma mi a helyzet? Bármikor lehallgathatják a telefonomat, belenézhetnek a számítógépembe, a mobiltelefonom alapján követhetnek, merre járok – miért várják el tőlem, hogy ennek tapsoljak?
Persze azért tartottam megemlékezést – egy király asszony kedvéért. Mária Terézia 1741. szeptember 11-én nézett szembe a magyar rendekkel. A pozsonyi várban döbbentek rá, hogy találkozásuk történelmi. Végveszélyben volt a birodalom, benne mi is. Közeledtek a porosz király, a bajor választófejedelem, a francia király hadai, délen már fegyverkeztek a spanyolok, ízekre akarták szedni a monarchiát. Azon a szeptember 11-én hangzott el – állítólag Grassalkovich betanításában – a „vitam et sanguinem”, és a magyar főnemesség megajánlotta újoncait. A birodalom egyben maradt.
A tankönyvek az én időmben gyalázatosan bántak a királynővel. Osztrák császárnőként írtak róla, holott férje volt a császár, de ez részletkérdés. Fontosabb, mit tett a birodalomért, benne a török és a Rákóczi-szabadságharc utáni lepusztult Magyarországért.
Nos: állami kézbe vette a közigazgatást, eltörölte a kínvallatást, vámokkal ösztönözte az iparfejlesztést, a mocsarak lecsapolását, megterveztette mérnökeivel az úthálózatot, egységes méretarányú térképek készültek. Feloszlatta a jezsuita rendet, annak vagyonából tanulmányi és vallásalap lett, egységesíteni lehetett végre a birodalom oktatási rendszerét. Ekkor helyezték Budára a nagyszombati egyetemet. Árva- és szegényházakat létesített, létrehozta a magyar nemesi testőrséget, ő rendelte el Szent István napjának megünneplését, és kun ivadékként külön hálás vagyok neki. Általa nyerte vissza – nem ingyen – régi kiváltságait s autonómiáját a Német Lovagrendnek elzálogosított Jászkun Kerület, benne Túrkeve, a szülővárosom.
Nem sok uralkodót tud felmutatni a magyar történelem, aki alatt annyit fejlődött az ország, mint Mária Terézia idején. Történetírásunk mégis szemrehányásokat tesz neki. Felhánytorgatja vallásosságát, hogy nem szerette a kálvinistákat. Olyanok kárhoztatták ezért, akik, mint sokan ma is, meg akarták osztani az országot. El akarták hitetni, hogy a katolikusoknál a reformátusok jobb magyarok.
Arról miért nem írtak könyveikben, hogy Mária Terézia törvényei közül Ausztriában máig érvényes néhány? Hogy a Habsburg uralkodók közül ő tán az egyedüli, aki szerelmi házasságot kötött? Tizenhat gyermeket szült, s arra is jutott ideje, hogy egy Haydn-bemutatón ő énekelje a szopránt. Férje, I. Ferenc István értett a gazdasághoz, halála után a kincstár húszmillió aranyforinttal lett gazdagabb. Adósságtörlesztésre az államnak tizenkétmillió jutott, a többi az uralkodóház „megélhetési alapja” lett. 1919-ig ez fedezte az uralkodó és családja költségeit.
Hát nem több közünk van ehhez, mint a két toronyhoz New Yorkban?

Szeptember 13., csütörtök
Leballagtunk lányommal a Dunához. A folyó nagy volt és elutasító. Ránk se nézett, rohant hömpölyögve. Tükre mocskos volt, egyikünk sem nézhette meg magát benne. Hozott a hátán dögöt, uszadék fát, beljebb üres hordót. Leültünk a fűbe, hallgattunk, mint akik kérdeztek valamit, és várják a választ. Nagy volt a Duna, kicsi a lány, szemben a Pilis, hátul a Börzsöny ölelt körbe minket, s az egészre, mint üvegharang, ráborult a végtelenség. Hirtelen eszembe jutott, hogy gyerekként be kellett úsznom egy labdáért szemben a Margitszigettel. Október volt. A víz jéghideg. Féltem. Éreztem, a folyó erős, s én gyönge vagyok. De megéreztem homályosan valami mást is, megértését azonban időhöz kötötte a Duna. És talán azért költözhettem ide Marosra, mert végre felismertem, a folyókat tisztelni kell. Partjukon úgy sétálni, vizükbe úgy lépni, mint az indiaiak a Gangeszbe lépnek. Akkor megszentel, akkor felold, akkor kimos belőled mindent, amitől nehezek a lépteid és a gondolataid.
Mi miért nem szeretjük úgy a Dunát, ahogy a Gangeszt az indusok? Belőlünk hiányzik valami, vagy belőle? Ezt a lányomtól kérdeztem. Nem felelt, így aztán elindultunk hazafelé.